Az Eurocities, az európai városok gyűjtőszervezete elnökének, Firenze polgármesterének, Dario Nardellanak a kezdeményezésére március 24-én, szerdán délben egyperces együttérző csenddel adóztak számos európai és Kárpát-medencei városban a járvány közel egymillió áldozata emlékének, s osztoztak néma együttérzéssel a hozzátartozók fájdalmában.
Az erről hírt adó cikk magas olvasottsága és a hozzám küldött pozitív tartalmú visszajelzések mutatják, hogy a kezdeményezés nagyon eltalálta a pillanatot és a módot arra, hogy Európa élő, személyes, egy-egy nemzet tagjaiban működő lelkiismeretét és szolidaritását mozgósítsa és kifejezze.
Annak ellenére, hogy sok helyütt nem volt az ügyhöz méltó médiatámogatottság, és a közvélemény felkészítése sem volt kellő mértékű a zúgolódásmentes tudomásul vételhez vagy éppen az aktív részvételhez, mégis szép és felemelő pillanatokról tudunk beszámolni. (Forrás: https://eurocities.eu/latest/a-moment-of-remembrance-and-solidarity/)
Az egyéni gyertyagyújtástól a városi vezetés közösségi kiállásáig
Legalább egy rövid felsorolásban hadd említsem meg azokat a nagy európai városokat, ahol szervezetten tartották meg az együttérzés percét. Az Eurocities-hez tartozó 190 várost nem sorolom fel, de néhányat igen. S hogy miért, azt majd utána írom le: Arezzo, Bécs, Berlin, Bilbao, Bonn, Bruchsal, Budapest, Burgas, Cesena, Dublin, Düsseldorf, Espoo, Firenze, Gdansk, Helsinki, Köln, Lipcse, Logrono, Münster, München, Nicosia, Oulu, Pesaro, Pescara, Pforzheim, Rotterdam, Stuttgart, Tallinn, Terrassa, Torinó, Turku, Vantaa. Harminckét város a sok között. Nevük kijelöli a szolidáris Európa végpontjait. Írország Nyugaton, Finnország északon, Burgas/Bulgária és Nicosia/Ciprus keleten és délen. Számomra másról is üzennek a nevek.
Különösképpen felidézi Itália hatalmas próbatétele az Igét: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség” (Ézsaiás 38,17).
Itália. A szolidáris, együttérző mentalitás talán még ma is összefügg a keresztyén tudatossággal, vagy tudatalatti, mélylélektani mozgatóerőkkel, a gyakorolt katolikus, protestáns vagy ortodox hittel.
Vallásszociológiai érzékenységem és ismereteim élezik ki tekintetemet arra, hogy felismerjem: nem véletlenül került a listába hét olasz város neve.
Európa legnagyobb vesztesei között az olaszok vannak. És a nagy bajban római katolikus hitük, Istenbe kapaszkodó fohászaik sokat jelentettek számukra.
Ugyanígy Ferenc pápa többszöri, az elmúlt évben meghirdetett és bemutatott könyörgése a városért, Rómáért és a világért. Az ima kapaszkodója óránkénti, sőt élet-halál közeli fix pont volt milliók lelkében.
A hat finn város neve is elgondolkodtatott. Ők kiestek a világjárvány fő sodrából, de semmiféle északi idegenség, ridegség nem mutatkozott náluk. Azonnal beléptek a szolidaritási térbe.
Megint csak vallásszociológiai ismereteim mondatják: a finneknél a jólétben nem fásult el, de nem is „zsírosodott” el a lelkük és a lelkiismeretük, nem legyintenek: ez mesze van tőlünk. Nem!
A szociálisan iskolázott evangélikus néplélek mozdulását érzékelem lelki rokonainknál. A lutheri diakóniai lelkületet, a másikra figyelés, a törődés mentalitását. Gyönyörű templomaik nemcsak építészeti csodák, hanem valóban hatékony intő jelek és jelzések az Istenre figyelés fontosságáról és a szeretet cselekvő felelőssége nélkülözhetetlenségéről. És ez ott van a nevelésben, az oktatásban és a közszemléletben is. Ez most is megmutatkozott.
S hogy tíz városnévvel Németország vezet? Ez is érthető. Münster polgármestere irodájában tartotta meg a csendes percet. Münchenben pedig német fegyelmezettséggel, katonásan emlékeztek a városi tanács ülésén a jelenlévők.
Sokat vesztett Németország ebben a háborúban is. Folyamatosan él valamiféle mély szirénahang a német emberekben.
Ezért sokan tudnak a jólét ellenére és közben is érzékeny, szociálisan nagyon gyorsan mozduló lelkülettel figyelni szomszédjuk, embertársuk, felebarátaik és a távolabbiak nyomorúságára.
A baden-württenbergi többszázados szociális kegyesség, a stuttgarti pietizmus, meg az észak-német Bodelschwingh és mások szegény, árva, betegmentő mentalitása tetten érhető kicsiben ma is. És még valamit megláttatott a tegnapi nap: a nemzeti együttérzés tervezettségét, tervezhetőségét. A szövetségi elnök, Frank-Walter Steinmeier már most meghirdette április 18-ra az országos és központi emlékezés ünnepi alkalmát a pandémia halálos áldozataiért és hozzátartozóikért. Így is lehet! Így kell…
Lengyel és észt példák
Igen, igen, Gdansk. A modern kori szolidaritás bölcsője. Lech Walesa városa.
A lengyel és katolikus, öntudatos és nem a hatalom utasítására váró kezdeményező város.
Talán eljut hozzájuk is a hír, hogy a magyar-lengyel barátság nevében az európai szolidaritás perceiben rájuk is gondoltunk. S hadd írjam tiszteletükre lengyelül is: Bóg pobłogosławił naród polski, po raz kolejny na miejsce waszego serca – Isten áldotta lengyel nép, ismét helyén a szíved!
A politikai szabadságküzdelemben éppúgy a helyén volt, mint a modern kori nagy genocídium, a Covid-19 világjárvány idején is. Katyin és poszt-Katyin pokoljárásában éppúgy, mint a láthatatlan ellenség elleni küzdelemben. Dziękujemy, dziękuję Gdańsk, Warszawa, Kraków i inne miasta – köszönjük, köszönöm Gdansk, Varsó, Krakkó és más városok!
És még egy beszédes példa: Tallinn. Ott van neve a csendes percet tartó városok között.
Szívemhez ez a város áll legközelebb. Pár éven át járhattam oda családommal missziói szolgálatra a ’90-es években, a Munkácsy Mihály Magyar Kultúregyesület meghívására. Dr. Bán István elnök úr kárpátaljai református papgyerekként került fel messzi északra, egyetemre. Ő volt a kezdeményezője ennek a missziónak.
Tallinnban és Tartuban élő magyar reformátusok, protestánsok gondozására hívott. Igyekeztem is nagyon hozzájuk. Sok minden feledhetetlen. Most, ahogyan megláttam ennek a különös levegőjű, tiszta, tengerparti észt városnak a nevét, eszembe jutott a csodálatos Dalmező vagy Dalosok Mezeje. A hatalmas, füves tengerparti térségen minden évben sok tízezer észt jön össze népviseletben, s énekli az észt hősének, a Kalevipoeg eposz strófáit, népénekeit. Óriási, kagyló alakú színpad néz a tenger fele. És viszi az éneklők hangját a kék hullámokra és a hullámokon a földi-égi végtelenbe. Évente egyszer, nyárközépen. Ez a közös, többnapos éneklés ott a Dalmezőn énekelte ki a szovjet hatalmat az országból. Szembeénekeltek elnyomással, titkos és nyílt erőkkel.
Bátorság, erő, nemzeti öntudat egyesült akkor a jelenlévőkben, s egyesítette őket hatalmas észt életerővé. Most elnézem ezt a fotót: a költő egyedül figyeli az üres színpadot. A színpadra figyel. És várja az első dallamok felcsendülését. Most csak kagylóhangokat érzékel, sejtetőket, súgókat.
A tegnapi összefüggésben: a remény halk, de mindig jelenlévő hangját. A tallinni észt dalmezőn már hangtalanul megszólalt az ének himnusza. Vagy talán soha meg sem szakadt. A pandémián, a Covid-19, 21… akárhányon túl és fölött győztes vox humana.
Mert hittel énekelték, éneklik: egyszerre vox divina is. Az isteni hang és az emberi hang győztes egységében.
Európai keresztyén gyökereket öntöz meg a hangjuk, az énekük. Ahol így vigyáznak a gyökerekre, ott lesz friss hajtás, rügy, életfakadás – poszt-pandémiás, világjárvány utáni jövő!
Köszönet, nagy köszönet a Minute of silence for Europe csendes percéért, köszönet azok hangjáért, akiknek ilyen helyzetben is helyén van a szívük és a hangjuk. És bátran, hittel éneklik kagylóhalkan vagy hangosabban a jövő himnuszát!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
