Kossuth Lajos mindennap kis virágcsokrot hozott haza és régen elhalt felesége arcképe mellé tűzte. Ez az arckép dolgozószobája falán függött, hogy munka közben fölpillanthasson rá. Észrevette, hogy szemem a kezében illatozó virágcsokorra téved.
„Legnehezebb napjaimban – mondá – igazat adtam Chateaubriandnak, aki a természetet leghűbb vigasztalónknak nevezi. Én is elmentem a természethez és megismerkedtem vele. Megismerkedtem a távoli csillagoktól, melyek sötétkék honukban ragyognak, a hitvány porig, mely talpamon tapad. Lépten-nyomon új csodával találkoztam. Most is, koromtól meggyötörve hozzá vánszorgok – és ha egy-egy kis virágot látok lábam előtt, megemelem kalapomat. Régi kis ismerősöm tudja, hogy kimondhatatlanul szeretem, bár öreg barátja el is felejtette nevét…”
Egyik este megkérdezte, szoktam-e imádkozni, mielőtt elalszom. Mit imádkozol? A Miatyánkot – feleltem.
„Jól teszed fiam. Ebben a gyönyörű imádságban a legnagyobb gondolat: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Jegyezd meg, ebbe nem szabad beleértened a haza ellen vétkezőket.”
Ez imádság vezette gondolatait a valláshoz. Ekkor szólalt meg a lelkében a nagy tudós, ki gonddal összeszedett kagylógyűjteményében csodálta a tenger végtelenségét, ásványgyűjteményében csodálta a föld őstörténelmét, mely nem évezredekben, hanem évmilliókban számol. Ha estente az olasz ház keskeny udvarának nyílt folyosóján járt föl és alá, a végtelent érezte e keskeny udvarban is, mert csillaglátni járt oda. Ily alkalommal mondotta:
„Balga, aki azt meri állítani, hogy a tudomány a vallás ellensége. A kettő között könnyű megvonni a határmezsgyét. A vallás ott kezdődik, ahol a tudomány végződik. A tudomány vezet a vallásig és a tudomány emel az örök lényhez, aki összetartja a világokat, s akit a szegény ember Istennek nevez. Ily valláshoz nem kell babona. Ez a vallás vigasztalt engem is hosszú számkivetettségem idején minden csalódásban…”
Majd a kis folyosóról visszament íróasztalához. Mindennap éjfélig írt. Rengeteg irathalmaz között szemüveg nélkül vetette papírra változatlan gyöngyírással sorait. Ezüstfehér fejét megvilágította a gyertyaszál, mely a felső villamos világítás mellett asztalán égett. Hallgattam, csak olyankor mertem valamit kérdezni, mikor átnyúlt az asztalfiókba és fél kézzel egy-egy cigarettát sodort. Úgy tartotta, hogy dohányfüst mellett könnyebben megy a munka. Napközben nem szítt, de este munka közben szakadatlanul. Megjegyeztem, hogy talán még is fárasztó késő éjjelig dolgozni. Fölemelte szép ősz fejét:
„Én 90 éves koromban is megkerestem kenyeremet tollammal. Nem akarok függni senkitől. Mikor bebörtönzésem után (1837-1841) a bécsi udvar megértette az írott szó hatását, sok pénzzel édesgetett. Csak annyit mondtam: vigyétek pénzeteket. Magyar ember az udvarnál nem használhat hazájának. Később, mikor földönfutó lettem, Napóleon császár 30,000 évi járadékot ajánlott, ha tollammal támogatom olaszországi terveit. Nyíltan megmondottam neki: a franciák császára nem elég gazdag, hogy egy magyarnak ajándékot adjon. Hát – ma is tovább dolgozom.”
Politikusok és államférfiak ritkán tanulják meg a nagy igazságot, hogy a szegénység a legnagyobb függetlenség.
Én megtanultam Kossuth Lajostól… Mert hallgattam áhítattal.
x x x
Jankovics Marcell 100 perc című kiadatlan regényének egyik legérdekesebb része ez a fejezet, melyben a szerző az 1891-es és 1892-es találkozását örökíti meg Kossuth Lajossal. Ha valaki azt gondolná, hogy a 1949-ben elhunyt szerző öregkori meséje csupán ez a történet, akkor jelezném: a hagyatékban megtalálható az eredeti napló, melyet a fiatal joghallgató 17 és 18 évesen írt, mikor a nagynevű rokonnál járt Turinban. Ráadásul annak csak egy része szól a Kossuthtal való találkozásról, így terveim között szerepel majd írni a benne lévő többi feljegyzésről is.
Mint már az előző Kossuthról szóló fejezethez írt szövegben írtam, a fiatal joghallgató életét ezután a találkozás után végigkíséri az öreg Kossuth szellemi hagyatéka, még jobban megerősíti a kisgyermekkorában neki elmesélt legendás történetekben hallottakat, melyeket az öreg nagyapa, Meszlényi Jenő, Kossuth sógora mesélt neki.
Kossuthnak a turini évek alatt ritkán ugyan, de voltak anyagi problémái, viszont ahogy ebben a fejezetben Jankovics is leírja, végig tartotta magát ahhoz, hogy saját maga teremtse elő a megélhetéshez szükséges anyagiakat, pénzadományokat pedig nem fogadott el. Azokban az években, amikor Jankovics nála járt, fő jövedelemforrása az Irataim című sorozata jelentette. Az Atheneum Részvénytársaság felkérte őt, hogy dolgozza fel az emigrációs időszakát. Ezekből végül kilenc kötet készült el, viszont csak az első hat munkálataiban vett részt tevőlegesen. A többi kötetet fia rendezte sajtó alá. Az erről szóló szerződést 1879-ben kötötte meg vele azt Athenaeum. Ez a munka azonban nem csupán memoár, emlékirat és (meglehetősen szubjektív) forrásközlés volt, hanem olyan publicisztikai mű, amelyben a szerző a múlt eseményeivel kívánta igazolni álláspontját, és ezúttal ösztönözni programjának beteljesülését. – írja Váradi Katalin az Én nevem óramutató c. írásában.
A kiadvány a maga idejében nem váltott ki nagy visszhangot, mert sokan értették, hogyan építette fel azt az agg kormányzó. Mindezek ellenére a létét, írásait, legendás kultusz övezte, mely általában valamilyen évfordulókon, illetve az egyes delegációk látogatása során mutatkozott meg. A ceglédi 100-ak küldöttségével vagy az 1889-es csoporttal való találkozások szinte legendássá váltak. Voltak, akik csak kíváncsiságból keresték fel egykori kormányzót, akiket idős Kossuth szívélyesen fogadott. A fiatal rokonnal való találkozás azért is volt teljesen más, mert olyan dolgokról beszélt neki, amit az ifjú joghallgató egész életében megőrzött szívében. Ezt folytatódik a harmadik Kossuthtról szóló részben.
(Dr. Jankovics Marcell/Méry János/Felvidék.ma)
