Jó Pásztor vasárnapján, felvidéki magyar katolikusként Komáromban, évről évre, magyar papi hivatásokért és magyar főpásztorért könyörgünk az Istenhez, hogy adjon népünknek olyan lelkipásztorokat, akik segítenek bennünket a hozzá vezető úton.
Miért ennyire fontos a pap? Szükség van-e egyáltalán a szolgálatára? Igénylik-e még azt az emberek?
Jézus mondta: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). A pap Isten követe, az Ő küldötte az emberekhez. Sík Sándor Az acélember című költeményében telefonpóznának nevezi a papot. Ő tartja az eget és a földet összekötő vezetéket, ő továbbítja Isten üzenetét az emberiséghez és az ember kérését Istenhez.
Pásztoroknak nevezzük ma is a papokat, akik arra hivatottak, hogy folytassák Jézus Krisztus messiási küldetését: „Az Úr lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18-19).
A pásztorok küldetése, hogy Isten szolgáiként feláldozzák életüket. Számos példáját nyújtja az egyháztörténelem, hogyan valósították meg a papok ezt a pásztori küldetést, illetve némely esetben hogyan váltak hűtlenekké ahhoz.
„Szívem szerinti pásztorokat adok nektek” (Jer 3,15). Jeremiás próféta e szavai által Isten megígéri népének, hogy soha nem hagyja őket pásztorok nélkül, akik összegyűjtik és vezetik a nyájat: „És pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket; és nem félnek és nem remegnek többé” (Jer 23,4).
Az Egyház, Isten népe, mivel e prófétai üzenet beteljesedését szüntelenül tapasztalja, örömmel ad hálát az Úrnak, bizonyosan tudván, hogy ezen ígéret eleven, végső és tökéletes beteljesedése Jézus Krisztus, aki azt mondta: „Én vagyok a jó Pásztor” (Jn 10,11), s ő maga, a juhok nagy pásztora (vö. Zsid 13,20) apostolaira és utódaikra bízta Isten nyája legeltetésének szolgálatát.
A pásztorok hivatala szentségi jelként értelmezendő, hisz szolgálatuk által az Egyházban jelenvalóvá lesz maga Krisztus, még ha helytartóinak emberi kvalitásai nem érhetik is el az ideálist. Olyan szentségi szolgálatról van tehát szó a pásztorok esetében, amely teljhatalommal jár, és a Jó Pásztortól adatik meg számukra.
Ez a hatalom nem teheti őket elbizakodottá, és nem vezethet kétszínű magatartáshoz, hisz világosan szól az Úr ítélete a hűtlen pásztorok felett:
„Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették! Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? Ezért, ti pásztorok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr: Én most a pásztorok ellen fordulok, és számon kérem tőlük a nyájamat. Véget vetek annak, hogy ők legeltessék a nyájat, magukat sem fogják többé legeltetni a pásztorok. Kiragadom szájukból juhaimat, és nem esznek belőlük többé. Mert így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat. Ahogyan a pásztor gondját viseli a nyájnak, amikor ott áll juhai között, amelyek szét voltak szóródva, úgy viselem gondját juhaimnak. Egyetlen pásztort rendelek föléjük, hogy legeltesse őket: szolgámat, Dávidot. Ő fogja legeltetni őket, ő lesz pásztoruk” (Ez 34,2.10-12.23).
Az Örök Pásztor fentebb vázolt eljövendő uralmának elővételezése hárul tehát súlyos feladatként a papokra, mint pásztorokra. Ezek a pásztorok az Újszövetségben Jézus tanítványai, az apostolok, s utódaik: a püspökök és papok.
Az apostolok utóda elnevezést manapság a püspökökre alkalmazzuk ugyan, mégis az apostoli feladatok jelentős részében a papok is érdekeltek.
Ha a papok ős- és mintaképeként az apostolokat állítjuk, akkor Krisztus eredeti szándéka szerint cselekszünk, és visszatérünk az ősegyház felfogásához és gyakorlatához.
Meghatározott személyek meghívása és feladatokkal való megbízása már Jézus húsvét előtti működésének szakaszában megfigyelhető, ha korlátozott határok között is.
Az egyházi hivatal legitimációja számára mégis az ún. missziós parancs a legfontosabb meghatározó elem. Ennek értelmezése az apostoli tevékenység megértéséhez okvetlenül szükségesnek bizonyul. Határozottan kijelenthetjük: Az egyházi hivatal kizárólag az apostolok hivatalából vezethető le; ennek alapján értelmezhetjük helyesen a Pál apostol által végzett szolgálatot és az ősegyházban gyakorolt apostoli szolgálatokat is.
Szent Pál, mint az ősegyház legmeghatározóbb személyiségeinek egyike kifejezetten apostoli hitre, életre és szolgálatra meghívottnak érezte magát. Amikor Pál apostol a keresztény közösség vezetőjének képét megrajzolja, a hangsúlyt a Krisztustól magától kapott teljhatalomra helyezi.
Őrá jellemző módon azonban, Krisztus Lelkének a szellemében, nem használja ezt a teljhatalmat valamiféle jogi értelemben, hanem, ahol az evangélium ügye úgy kívánja, ott veti latba tekintélyét.
Amennyire lehetséges, nem érezteti a közösségekkel teljhatalmát: Parancs helyett rábeszélés, tiltás helyett az egyéni felelősségre és saját megítélésre való ráhagyatkozás, kényszer helyett meggyőzés, én-forma helyett mi-forma, büntetés helyett megbocsátás, a szabadság korlátozása helyett a szabadság pozitív felhasználása.
Pál apostol nem úrként áll szemben a közösséggel. Nem az apostol az Úr. Jézus az Úr, és ez az Úr állít fel normákat számára és a közösség számára. A keresztényeket nemcsak gyermekeinek tartja, hanem testvéreinek is, akiknek szolgája türelemben, alázatban és szeretetben.
Nem képzeli magát emberfölötti embernek, tudatában van gyengeségeinek, és nem követel magának jogot a tévedhetetlenséghez. Hozzá hasonlóan apostoltársa, Péter is hibázó, tévedésekbe eső, kudarcot valló emberként tűnik fel az evangéliumban, akinek önkritikára buzdító példája ugyancsak követendő lehet a keresztény közösség elöljárója számára.
A papnak, mint a keresztény közösség elöljárójának a képét elsősorban az evangélium fényében kibontakozó apostoli szolgálat mintaképe határozza meg. A szolgálat az a fogalom, amelynek segítségével minden időben megrajzolhatjuk a Jézus szándéka szerinti papság képét.
Mélyértelmű dolog, hogy minden papot és püspököt először diakónussá szentelnek. Ez marad tevékenységük alapeleme: a legkisebbnek lenni – mindenki javáért.
Ezen önzetlen szolgálat által válhat a pap a társadalomban valódi eszkatológikus jellé, az Egyháznak pedig olyan tagjává, aki elmondhatja: „Nem uralkodni akarunk a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk örömötöknek” (2 Kor 1,24).
Sokat kesergünk manapság a papi hivatások megfogyatkozásán. Kevés a pap. Miért? Tudjuk, minden hivatás egyéni és megmagyarázhatatlan titok, végső soron Isten előzetes kegyelmi kiválasztásának eredménye. De mi megteszünk mindent azért, hogy a meghívottak elfogadják a meghívást?
A hivatások ébresztése, az utánpótlás biztosítása az egész keresztény népnek gondja és megoldandó feladata. Walter Kasper német teológus szerint a papi hivatások hiánya igazában a hit válságában gyökerezik. Számunkra is elgondolkodtató megállapítás.
Itt is igaz a mondás: a szó elhangzik, de a példa vonz. Kell, hogy látványosan is megmutassuk igényünket. Hasznos, ha közösen imádkozunk a hivatásokért – remélhetjük, hogy előbb-utóbb meghallgatásra találunk, lesznek magyar papjaink s egyszer talán magyar püspökünk is.
Mindez kell, de nem elég! Személyesen kell megmutatnunk azt az életformát, amely hitelesen megvalósítja az evangéliumot. A felvidéki magyar családokban megnyilatkozó hit, keresztény közösségünk élő vallásossága, összetartó ereje, a hiteles papi életek példája lesznek a papi hivatások gyarapodásának biztosítékai. Ne feledjük: Rajtunk is múlik, hogy lesznek-e jó pásztoraink!
(Dr. Karaffa János/Felvidék.ma)
