Ismét fantasztikus középkori freskótöredékekre bukkantak a zselízi Szent Jakab-plébániatemplomban. Valamennyi restaurálás és heves kutatás során újabb és újabb felbecsülhetetlen értékek kerülnek elő a középkori templomból. E felfedezésekről portálunk első kézből számolt be minden alkalommal. A feltárások megértéséhez viszont úgy érezzük, elengedhetetlen annak a szaktanulmánynak az ismerete is, amit Buday Péter jegyzett a templom építéstörténetéről.
A 19. század második felétől kezdve a szakirodalom ismételten visszatér a zselízi Szent Jakab-templomhoz, kiemelve két, hozzá kötődő, történelmi és művészettörténeti szempontból kimagasló emléket: az oltárasztalként szolgáló késő antik római szarkofágot és a szentély falain látható freskókat.
Jóval kevesebb figyelem irányult a templom épületére. A szerzők többsége csak érintőlegesen foglalkozott vele, általában mellőzve az újkori építési periódusokat. A közelmúltban lehetőség nyílt az átértékelésre: a 2014-ben megvalósult műemléki kutatás megkövetelte a templomon történt beavatkozások áttekintését. Jelentős részükről azonban már csak levéltári dokumentumok tájékoztatnak. Ezen a helyen röviden összegezzük azt, amit az írott források nyújtanak az egyház 18-20. századi képéről. Munkánk során állami és egyházi levéltárakban egyaránt kutattunk. Külön kiemelendő a Zselízi Uradalom levéltára (nemcsak a templomra vonatkozó) idáig alig tanulmányozott iratanyaga. A 18. századi kútfők – gondolunk itt elsősorban az egyházlátogatási, vizitációs jegyzőkönyvekre – Bonfini nyomán a 11. század végére helyezik a zselízi egyház alapítását. Erre utalt egykor a templom falán olvasható, egyes források szerint 1736-ból származó felirat is. Püspöki Nagy Péter szerint nem kizárt, hogy az azóta megsemmisült(?) írás tartalmának valós magja volt, sőt, a Szent Jakab titulus folytonossága mellett is szót emel. A jelenleg ismert, Zselízzel kapcsolatos középkori oklevelek viszont egybehangzóan Szent György vértanú templomáról tesznek említést.
Ezért valószínűbbnek hangzik Leopold Antal feltevése, mely szerint az egyház mai patrocíniuma újkori eredetű, minden bizonnyal 1730-ból származik, miután a templom csaknem két évszázad után a katolikusok kezébe került.
A régebbi szakrális építmény 1347 után nagyobb arányú átalakításon mehetett keresztül. Ekkor került ugyanis Zselíz Becsei „Töttös“ István és fivére, „Vesszős” György tulajdonába. A település hatalmas birtokuk központjaként szép fejlődésnek indult. A középkori épület egyetlen, viszonylag érintetlenül maradt része a szentély.
Feltehetően az 1650-es években vette át a református gyülekezet a zselízi templomot. A reformátusok – korabeli párhuzamokból kiindulva – minden bizonnyal nem végeztek nagyobb átalakításokat rajta, gondolhatunk azonban fából emelt karzatokra és a falak fehérre meszelésére. Gróf Esterházy János a templomot 1730. június 23-án „jámbor csellel” visszaszerezte a katolikusnak. A megújult katolikus parókia élére Bogár Endre volt magyarbéli plébános került. A következő évben Hubovics barsi főesperes vizitálta a plébániát. Jelentéséből a templom ideiglenes kialakításáról szerezhetünk tudomást: a zsindellyel fedett, téglapadlós épületben egyetlen oltár állt, középen a védőszent, oromzatában a Szentháromság képeivel, továbbá egy kőből készült keresztelőmedence, fakarzat és két sor zöldre mázolt templomi pad. 1736-ra négyre bővült az oltárok száma: a főoltárt kiegészítették a Passió, Szent Anna és Sasvári Szűz Mária oltárai, a kegyúri adományából pedig felépült az új orgona. 1779 előtt a régebbi főoltárt egy igényesen formált és szobrokkal gazdagon díszített mű váltotta fel.
Oszlopos, műmárvánnyal borított architektúráját Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, a négy nyugati egyházatya, továbbá Szent István és László, Keresztelő Szent János és János apostol, Szent Erzsébet és Teréz szobrai ékesítették.
Hasonlóan igényes kialakítást nyert a szószék. Mellvédjét a négy evangélista figurája díszítette, baldachinját az ördög felett győzedelmeskedő Mihály arkangyal koronázta. A nagyvonalúan megalkotott barokk enteriőr a 19. századi „stylszerű“ restaurálásnak esett áldozatul. Esterházy, szül. Erdődy Teréz grófnő jóvoltából épült a késő barokk torony.
1826-ban a hívők a kegyúrhoz folyamodtak segítségért, mivel már
negyedik esztendeje annak, midőn Lelki Pásztorunk a Templomunk Chorusát azért szedette szerte, mert minnyájunkat szerentsétlenséggel fenegetett … Mert már olly rodhatt vala azon fábúl épült Éneklö Kar hogy le nem roskadását emberi elme tsudálhatta.
A 19. század folyamán Sulhay János plébános eszközölt, illetve próbált véghezvinni nagyobb javításokat. Sulhay és az uradalom között fennálló feszült viszony azonban hátráltatta a szükséges munkálatok elvégzését. A pap egyik levelében az uradalom direktorát kegyúri kötelességeinek elhanyagolásával vádolta, mivelhogy… Lévától kezdve Esztergomig oly rongyos templom és plébánialak nem létezik, mint épen a Zelizi. …arra fogom Tekintetes Urat fölkérni, hogy miután lovaimat teheneimet és szekeremet oly gyalázatosan elkótyavetéztette, ha joga van hozzá istálóimat is licitáltassa, … Valjon nem adná e el a templomot és plébánia-lakot is hogy kegyúri kötelmeinek ne kelljen eleget tenni?“
Rózsa József lelkész nevéhez fűződik a templom purista szemléletű restaurálása, melynek fő célja a belső tér ideális, azaz középkori képének visszaadásában rejlett. Röviddel a munka megkezdése után, a szentély falainak tisztítása közben freskók nyomaira bukkantak. Rózsa felhívta id. Storno Ferenc építész–restaurátor figyelmét a szokatlan témájú festményekre. Storno, aki akkoriban Garamszentbenedeken felügyelte a kolostor felújítását, elsőként datálta a művet, a 14. századba helyezve keletkezését. Rózsa remélte, hogy az állam támogatja majd az egyedülálló freskók megmentését, ez irányból azonban hiába várt segítséget.
Adományokból, saját pénzéből és az egyháztól nyert támogatásból teremtette elő a tatarozáshoz szükséges anyagi alapot. A helybeliek nem engedhették meg maguknak Storno csaknem ötezer forintos kiadással járó tervezetét, így a lelkész „saját tanulmányai“ alapján irányította a restaurálást. Érdekességként megemlítendő, hogy a használaton kívül lévő máriacsaládi kolostor templomából 200 db kőlapot kívánt Zselízre szállíttatni.
Thaly Kálmán 1885 novemberében tett jelentése szerint a zselízi renováció már befejeződött, a freskók restaurálása azonban még nem történt meg. Rózsa három évvel későbbi levele a Műemlékek Országos Bizottságához (MOB) tanúsítja, hogy ez ügyben nem történt előrelépés. A bizottságnak ugyanakkor továbbította Wennes János győri festő, Storno pannonhalmi munkatársának ajánlatát, aki hajlandó volt a munkát Storno költségvetésének a töredékéért megvalósítani.
Ezt követően inkább jelképes összeget nyújtott az állam, mely a zselízi templomot (1889-ben) fenntartásra méltónak nyilvánította.
Az 1881. évi műemléki törvény sajátosságaiból kifolyólag így besorakozott Magyarország hivatalosan is védett emlékeinek szűk csoportjába. Rózsát a templom felújítása körül kifejtett munkásságáért Bars vármegye kitüntetésében részesítette.
Az épület állapota már a 20. század elején újabb beavatkozást igényelt, erre utal az akkori kegyúr, gróf Coundehove Kunó Forster Gyulához címzett kérvénye. A MOB Csányi Károlyt (a budapesti Iparművészeti Múzeum későbbi igazgatóját) bízta meg a műemlék helyreállítási tervének kidolgozásával. Ez a falak és a boltozatok kötővasak segítségével való bebiztosítására irányult. Közben Coundehove külön terv elkészítésével bízta meg „udvari“ építészét, a bécsi Paul Hoppe-t. (Az uradalmi levéltár anyagában több Hoppe-féle tervrajz maradt fenn, ezek az uradalmi tisztek lakásait, a zselízi orvos házát vagy a Esterházy-sírbolt szecessziós kapuját mutatják). A két, egymástól függetlenül kidolgozott rekonstrukciós terv hosszas vitát váltott ki az uradalom és az állami szervek között.
1912 januárjában bezárták az immár életveszélyessé vált templomot. Felújítását végül Csányi elképzelései alapján, Niszler János uradalmi építész vezetése mellett végezték el.
A templom történetének legtragikusabb pillanata 1945 márciusában következett be. Teljes egészében megsemmisült a torony, elpusztult a hajó boltozata, falai 5 – 6 méter magas csonkokká változtak. Csupán a szentély vészelte át a bombázást.
1949 februárjában a község és az egyház képviselői Pozsonyba utaztak, hogy személyesen folyamodjanak segélyért az Iskolaügyi Biztosnál. A hivatalból azonban gyenge szlovák nyelvtudásuk miatt kiutasították őket, a már engedélyezett állami támogatást pedig a pénzügyi biztos nem engedte kiutalni.
Minden igyekezet ellenére zsákutcába került a templom rendbetételének ügye, s így felmerült a romok végleges eltávolításának lehetősége. Erről Alfred Piffl, a Szlovák Műszaki Főiskola professzora tett jelentést. Talán Piffl szakmai tekintélyének köszönhetően végre felfigyeltek a zselízi templom állapotára.
1951 áprilisában a Szlovák Egyházügyi Hivatal felszólította a kerületi nemzeti bizottságokat (KNB), hogy a műemlékesekkel együttműködve állítsák össze az olyan, háború által károsult egyházi épületek listáit, melyek feltétlenül javításra szorulnak. Kerületenként csak öt műemlék számíthatott állami segélyre, Zselíz viszont nem szerepelt a Nyitrai KNB által benyújtott első tervezetben.
A Nyitrai KNB 1951 októberében engedélyezte a templom újjáépítését, melynek munkálatai egy hónappal később, a lakosság jelentős részvétele mellett el is kezdődtek. Az állampárt kerületi szervei és a KNB egyházügyi szakosztálya élénk figyelemmel kísérték az építkezést, de a helyiek indulataitól, sőt „lázadástól“ tartva inkább távol tartották magukat. A régi alapjain emelt templomhajó és az új torony terveit egy számunkra ismeretlen, Včelík nevű pozsonyi műépítész dolgozta ki és Niszler János módosította.
Dinamikus ütemben folyt a munka: 1952 novemberéig a főpárkány magasságáig állt a hajó falazata és ugyanilyen szintet ért el az új torony. Elkészült a hajó vasbeton szerkezetű mennyezete és a tető. 1952 októberének végén a Műemlékvédelmi Intézet tudomást szerzett az engedélye nélkül folytatott zselízi építkezésről.
Nem sokkal később az iskolaügyi biztos kérésére leálltak a munkák, ami ellen Mészáros lelkész hevesen tiltakozott, „ellenséges támadással“ vádolva az állami hatóságokat. Panaszában ismételten rámutatott sokéves tétlenségükre, hangsúlyozva, hogy a templomot nem a „mélyen tisztelt szakemberek, de egyszerű kőművesek mentették meg.“ Decemberben Zselízre utazott dr. Šebek, a Műemlékvédelmi Intézet ideiglenes (szakmai) igazgatója. Tekintettel arra, hogy a munka már csaknem készen volt, módosításokra nem volt esély. Šebek értéktelennek minősítette az eredményt. Szerinte a derékszögű ablaknyílások, a vasbeton mennyezet vagy a falak tagolása a szentélyhez viszonyítva idegenszerűen és ridegen hatottak. A torony szervetlenül kapcsolódott a templom tömegéhez. 1953 májusában újabb egyeztetésre került sor, melynek tárgyát a Šebek által felhozott javaslatok képezték (mint pl. a mennyezet fával való burkolása vagy az ablakok félköríves kialakítása). Külön tételt képezett a freskók restaurálása. Mindez csaknem 300 ezer koronás befektetést kívánt volna, de újabb segítségre már nem nagyon volt kilátás. Így a néhány hónapig tartó kényszerszünet Včelík és Niszler tervének befejezésével zárult.
Včelík építész terve – a korabeli véleményekkel ellentétben – viszonylag mértéktartó, a fennmaradt középkori szentélyhez képest semleges, s mint olyan, önálló értéket nem képvisel, viszont tanúbizonysága egy közösség szívós magatartásának egy olyan korban, mely korántsem üdvözölte az ilyen kezdeményezéseket.
Elhangzott 2015-ben a Mérföldkövek című konferencián Komáromban.
(Buday Péter/Felvidék.ma)
