Ha valakinek az emberi méltóságát, önérzetét megbántják, megkérdőjelezik, azt szokták sértésnek nevezni. Persze attól függően is, kinek milyen körülmények között mit mondunk.
Manapság igen sokan megsértődnek, és evégett bocsánatkérést várnak el, sőt követelnek. Pedig a formális bocsánatkérés nem sokat ér – legfeljebb annyit, hogy a megbántott önérzetes egóját helyrebillentse. Az állítólagos sértő pedig röhög a markába, s továbbra is gondolja a magáét.
Persze tisztességes ember nem bánt meg senkit tudatosan, s ha véletlenül mégis, fölszólítás nélkül is bocsánatot kér. És fordítva: értelmetlen megsértődni, ha valaki saját értékrendje szerint cselekszik – az olyat okosabb tudomásul venni. Határesetek is vannak, na de az olyat megbeszélni, kölcsönösen tisztázni is lehet.
Akadnak komolyabb esetek is, amikor két kultúra, szokásjog, vallás, világnézet találkozik, vagy inkább ütközik.
Ilyen rendkívül problémás helyzet a kereszténység és az iszlám találkozása. Vagy a mára divatossá vált genderkérdés, az LMBTQ, a feminizmus, a liberalizmus és illiberalizmus. Alattomosan gyűrűznek e témák a lelkünkbe.
Az utóbbi időben az iszlám fundamentális követői egyre agresszívabban viselkednek – s itt Európában, ahol egészen más értékrend honosodott meg, különösen feltűnő ez. Azt ugye tudjuk, az iszlám önmagát az egyetlen igaz hitnek tartja (aki az Egri csillagokat olvasta, az régebben is tudhatja), s azt szerinte akár vallásháborús hódítással érvényesíteni kell. Az iszlámban sajnos hiányzik a szereteten alapuló tolerancia, ellenkezőleg: a Korán 4. szúrája a hitetleneket (tehát a nem mohamedánokat) egyértelműen ellenségnek nevezi, a 9. szúra pedig közvetlen felhívást fogalmaz meg, miszerint a hitetleneket meg kell gyilkolni. A késelések, gázolások, lefejezések erről szólnak. Berlinben pedig palesztin zászlók alatt nemrég mocskos zsidóztak egy tüntetésen. Németországban! Ennél ocsmányabbat, ízléstelenebbet nehéz elképzelni, holott a legutóbbi izraeli–palesztin konfliktus másról szól. Vajon ennek miért nincs megfelelő publicitása és következménye? A németek hivatalosan elítélik – és ennyi?
Az ebből adódó agresszivitást úgy igyekeznek palástolni, hogy azt mondják, a muszlimok túl érzékenyek, evégett állítólag könnyen megsértődnek. Sérti őket, ha egy keresztény keresztet vet, sérti őket a kereszt a templom tornyán, vagy akár az osztályteremben, sérti őket bármilyen keresztény jelkép, hagyomány, viselkedés, lényegében az, hogy keresztények egyáltalán léteznek.
Mi, keresztények pedig a keresztény erkölcs értelmében toleránsan elfogadjuk ezt, arra hivatkozva, hogy mi sem szeretjük, ha megsértik a hitünket – főként azok vélekednek így, akik a hitüket rég elvesztették, s legfeljebb politikai tényezőt látnak benne.
Hasonló az abszurditásig vitt genderelmélet, követői képesek megerőszakolni a nyelvet s kitiltani a szótárból az anya és apa, a férj és feleség fogalmát, holott a különböző „másneműek” elenyésző kisebbségben vannak. Közben pedig senkinek sem tűnik fel az a biológiai tény, hogy az emberiség túlélése kizárólag nők és férfiak kapcsolatával biztosítható. Vagy a természeti törvényeket is meg akarják változtatni?
A következmény: lépésről lépésre szép lassan kihátrálunk emberi és keresztényi alapú szokásainkból, jelképeinkből, viselkedésünkből, értékeinkből, s az illegálisan betörő idegenek, visszaélve szociális rendszerünkkel, úgy zsebelik be a különböző juttatásokat, hogy ahhoz nem járultak hozzá, magyarán aratni jöttek azt, amit mi vetettünk.
Ezt régebben háborúnak nevezték, csak az a különbség, hogy régebben egyenruhában és fegyverrel jöttek, most pedig iratok nélkül, viszont okostelefonnal, s azt hazudják magukról, amit csak akarnak. És követelőznek. Mi pedig itt, Európában mindent megadunk nekik, nehogy már megsértődjenek. Az a hír járja, hogy a francia tévé emiatt nem sugározta a Jeanne d’Arc-ról szóló filmet. Mert hogy az nagyon sértő lett volna az illegálisaknak.
Vajon eszébe jutott-e már ezeknek a túl toleráns és mindenáron érzékenyíteni akaró emberkéknek, hogy a fehér keresztény heteroszexuális ember is megsértődhetne? Végül frontális támadás éri! Vagy nekünk nincs erre jogunk? Pedig rajtunk érvényesítik az állítólag elfogadhatatlan kollektív bűnösséget, miszerint mindnyájan gyarmatosítók, leigázók, szégyentelen hazafiak vagyunk, sőt hagyományos módon viszonyulnak a velünk született nemünkhöz is, mindezért pedig kérjünk mielőbb bocsánatot.
A nemzeti kisebbségekkel, akikből jóval több van, vajon mikor fognak hasonló intenzitással foglalkozni? Érdemben, s minimum olyan mértékben, mint az illegális bevándorlókkal, meg a szinte kötelezővé vált „másneműséggel”.
Úgy tűnik, nekünk tilos a sértődés, viszont jogunk van elviselni, hogy extrém jobboldalinak, irredentának, szélsőségesnek, hímsovinisztának, sőt akár fasisztának neveznek.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
