Soha meg nem tapasztalt furcsa világot élünk! Közel másfél éve megváltozott a világ körülöttünk, s vele az életünk is. Előbb pánik, félelem, zavar a mindennapjainkban, majd bezárkózás, olyan fokú, mely mindannyiunkat megviselt.
Régen, háborúk idején – ahogy mesélték elődeink – jelezték előre a front közeledtét, igaz nem volt a rádión kívül semmi, de annál aktívabb volt az emberi közhírré tétel. S az emberek készültek, ők sem tudták mire, de pincékbe, félreeső falvakba (ahol nem vonult át a front) menekültek, együtt imádkoztak, s „berendezkedtek” az átmeneti állapotra – sokszor hetekre, ritkán hónapokra. De együtt voltak, senki nem maradt egyedül a házban, vigyáztak egymásra. Az életük attól függött leginkább, hogy a gránát, vagy egy golyó érte-e a tartózkodási helyüket, vagy netán hazafelé menet a lovasszekér egy földbe fúródott aknára ment.
Az egy évvel ezelőtt, előbb a médiákból ránk törő, ki tudja, honnan érkezett járvány híre, a félelmet kiváltó rémület, majd a betegség áldozatainak sorozata okozta pánik, a félelem és az előírt szabályok bezártságra ítélték az embereket. Ez a bezártság mély nyomokat hagyott minden korosztály lelkében. Az addig családokban, közösségekben élt emberek hirtelen elzárkóztak mindentől és mindenkitől. Egyszerre megszűntek a közvetlen emberi kapcsolatok, s maradt a digitalizált világ egyetlen eszköze. S ez is csak a családok, barátok között, de a kórházakon, betegágyakon kívül. Ez újabb lelki traumát okozott a legkisebbtől a legöregebb korosztályig.
Nem volt vigasztaló szó, nem kapott reményt az ember a bezártságban, a betegágyon, kivéve a mélyen hívő embert, aki napi fohászaiban Istenhez menekült.
A minap egy rádióbeszélgetésben pedagógiai szakértők ezt az állapotot elemezték a diákok életében. Kihangsúlyozták, hogy a most rövid időre az iskolákba visszatérő diákokkal nem a hiányzó tananyagot kell bepótolni, a lemaradást behozni, hanem a legfontosabb, amit megtehetünk, lelki életük gyógyítására a beszélgetés, a bizalom, a szeretet kinyilvánítása.
S ezzel el is érkeztem mondandóm céljához. Az emberek nagy része, megszokva a régi életük kényelmes formáját, most is valakitől várják a változást, a megszokott mindennapjaik visszatérését. Sőt, most a különböző reklámokban is azt szajkózzák nekik, ha megteszik ezt, meg azt, visszatér a régi életük.
Ha a mi anyáink, apáink világuk romba dőlése után azt várták volna, hogy majd valaki rendbe hozza az otthonukat, életüket, családi békéjüket, nyugalmukat, mindennapi kenyerüket… már mi, a háború utáni nemzedék sem élnénk.
Sokan vélik: azért kaptuk az élettől ezt a csapást, mert valamit nagyon rosszul tettünk, cselekedtünk. Volt időnk az egy éve tartó bezártságban átgondolni, mérlegelni, hogy tényleg normális volt-e az a pazarló, énközpontú, s másokat nem tisztelő, nem szerető, Istent elhagyó és tagadó, fizikai és lelki szemetet begyűjtő és termelő életünk?
S most nagyon úgy néz ki, hogy egy új világ küszöbére értünk, s ez mindenképpen életünk újratervezését is jelenti. S kitől várjunk segítséget? „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – tartja a mondás.
Az új élet küszöbén nem várható a megváltás kívülről, sem államtól, sem pártoktól. Most megtapasztaltuk, hogy a kiszolgáltatottság szolganéppé változtat, melyben teljesen elveszítjük nemcsak a szabadságunkat, de önmagunkat is. Az új életünket már itt és most el kell kezdeni, s csak magunkkal kezdhetjük gondolkozásban, viselkedésben, emberi kapcsolatokban, egymásra figyeléssel, segítséggel. Egy blogban leírt gondolatokban találóan van megfogalmazva:
„Túlságosan sok lélek pazarol időt és energiát arra, hogy a világban meglévő bajokért másokat hibáztasson:
ehelyett fel kellene ismerniük, hogy már azzal is sokat tehetnének a hibák megszüntetéséért, ha először önmagukon belül tennének rendet. Kezdd azzal, hogy először a saját házad táját rakod rendbe! Kezdd önmagaddal, és akkor képes leszel békét, szeretetet, harmóniát és megértést sugározni magadból a körülötted lévő lelkek felé.
Most mindjárt kezdj el cselekedni! Jobb világot szeretnél látni magad körül? Tégy hát érte valamit, és ne csak másokra mutogass, hanem tekints befelé, önmagadba, vizsgáld át a szíved, igazítsd ki a hibáidat, és találd meg a választ magadban! Ha ez megtörtént, már kellő tapasztalattal léphetsz tovább, és valódi segítséget jelenthetsz minden léleknek, akivel kapcsolatban vagy. A változás az egyénnel kezdődik, majd továbbterjed a közösségre, a városra, a nemzetre, és végül a világra.”
S ha a belső rendet megteremtettük, Istenbe vetett hittel, erős akarattal, kitartással egy új világkép alakul ki bennünk. Mert ha a hit útján jársz, béke és nyugalom lesz a lelkedben.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
