Vajon eleinket foglalkoztatta-e annyira a magyarságról külföldön kialakult kép, mint bennünket? Bizonyára jóval kevésbé, hiszen ma már látjuk: milyen szerepet játszott a trianoni döntésben ennek elhanyagolása, s az a naiv vagy elbizakodott vélekedés, miszerint a jó bornak nem kell cégér. Hogy cégér, vagyis mai fogalmaink szerinti arculatformálás nélkül milyen hírünk volt a világban, erről sok mindent megtudhatunk, ha elolvassuk a Rubicon című történelmi magazin 2021/1-2. számát.
A 10. századi magyarokról a keleti források általában elismerően szólnak, a nyugatiak ellenkezőleg. „Szemrevaló, szép külsejű emberek. Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak”” – írta Dzsajháni bokharai tudós, míg Heribald bencés szerzetes, a Sankt Gallen-i kolostorba berontó harcosok bárdolatlanságát panaszolta, mert „ugyanolyan féktelenséggel viselkedtek a templomban, mint kinn a mezőn.”
A középkor európai magyarságképe előnyösebben alakult: egyszerre táplálkozott a magyar szent királyok és szent hercegnők presztizséből, valamint a külföldre házasodott, vagy a magyar udvarba került királylányok kíséretének tapasztalataiból.
Különösen nagy tekintélynek örvendett az Anjou-kori Magyarország. Nápolyi trónigényük kifejezésére 1343-ban Erzsébet anyakirályné 50 aranysarkantyús vitéz díszkíséretében érkezett Itáliába, ahol Rómában a Szent Péter-bazilika lépcsőjén a bíborosok „Sába királynőjeként” fogadták.
Az Anjou királyok tudatosan építették az országimázst: az udvari ötvösök keze alól sorra kerülnek ki a reprezentációra szánt, drágakövekkel díszített szentképek, kegytárgyak, ékszerek az Árpádok és az Anjouk címerével. Ezekkel főként búcsújáró helyeket ajándékoztak meg. A legnagyobb ajándékegyüttes Nagy Károly kultuszhelyén, Aachenben egy külön kápolnába került.
Amikor Zsigmond király a magyar korona mellé a német–római császári koronát is megszerezte, s így Buda és Pozsony nemzetközi központtá is vált, előbukkantak a világi reprezentáció hiányosságai, amelyeket külföldi mesteremberek behívásával igyekezett az uralkodó orvosolni.
A tetőpontot Mátyás király udvarának híre jelentette. A Rubicon hosszú tanulmányából nehéz lenne egy-egy kis részletet kiragadni, összefoglalóként csupán annyit, hogy nemcsak az uralkodó tudomány- és művészetpártoló tevékenysége, de személyes műveltsége is méltán váltotta ki a külföldiek egybehangzó csodálatát.
Egységes a vélemény, csak éppen ellenkező előjellel a török időkben tapasztaltakról. Az akkori leírások általában olyan személyektől származnak, akik diplomáciai küldetésben utaztak át Magyarországon, és megdöbbenve látták Mátyás király európai hírű városának pusztulását: „…a király székhelyén igen sok ház és palota állott, melyek most romba dőlve, cölöpökkel alátámasztva, mert a törökök nem törődnek semmivel, csak a lovaiknak legyen hely.” A budai török fürdőkben szerzett élményekről azonban minden utazó elragadtatva számol be.
A diplomaták mellett a 16. századi viszonyokról már érdeklődésből utazók beszámolói is fennmaradtak. Erdély só- és aranybányái felkeltették a kíváncsiságot az országrész iránt, amelynek nemzetiségi viszonyairól egy francia beszámoló csodálkozva írja, hogy a szászok hat városa olyan szigorúan őrzi szokásait, hogy még házasságkötés esetén sem fogad be magyart. Ugyancsak francia utazótól származik 1597-ből az utolsó olyan külhoni feljegyzés, amely Magyarországot a lengyel határtól le a Száváig, Ausztriától az Olt folyóig, mint egységes országot említi, beleértve Erdélyt is.
Sokan Thuróczy Jánosnak tulajdonítják a kijelentést, valójában egy francia költő és történetíró mondta ki először, hogy a Magyar Királyság a kereszténység védőbástyája. Megérdemli, hogy hálával írjuk le nevét: Jean Lemaire de Belges.
Az 1600-as évek elején Bocskai István felkelése váltotta ki a nyugati protestáns országok rokonszenvét, majd Bethlen Gábor fejedelemmé választása irányított minden korábbinál nagyobb európai figyelmet a magyar belpolitikára, ugyanakkor az ő szerepével jelenik meg az európai magyarságképben a törökbarátság bélyege is.
Ez különösen Thököly Imre személyével erősödött fel, akinek katonai sikerei egyrészt lenyűgözték a kortársakat, másrészt már a vele rokonszenvező európai protestánsok is elítélték, hogy a szultán adófizetőjévé szegődött.
A három részre szakadt ország a pápaság számára fontos missziós területnek számított. Az ide küldött térítők a sokféle nyelvet, a sokféle vallást és itáliai szemnek kevés templomot, kolostort említik feljegyzéseikben, amelyek a kisebb-nagyobb tévedések mellett (pl. Árva vármegyét török hódoltsági területhez sorolták) eléggé átfogó jelentést adtak a 17.századi három különböző fejlődésű ország bonyolult viszonyairól a pápai levéltárnak.
A 18. századtól egyre több nyugati úti beszámoló jelent meg térségünkről. Sok köztük a közhelyes, mások korábbi írásaiból átvett, és előítéletes megállapítás, hiszen az „országimázs” rólunk leginkább Bécsben készült és ne feledjük: a Rákóczi-féle szabadságharc után.
Ezért üdítő és főként eredeti olvasmány a drezdai születésű, hosszú nevű: Johann Centurius Hoffmann von Hoffmannsegg részletes beszámolója. Az 1793–94-ben Pécsen, Budán és Pesten különböző úri házaknál vendégeskedő német gróf még magyarul is megtanult, mert korábban már Pozsonyban megtetszett neki a nyelv csengése. Dicséri vendéglátói műveltségét, külön kiemelve a hölgyekét, a magyar táncot, az öltözködést és az étkezéseket, amelyek közül az uzsonnát találta nagyon vonzónak, mint társasági eseményt. Egy kritikai megjegyzése sokat elárul Magyarország helyzetéről: „…fölöslegesen sok az élelem, kivált vidéken, és semmi értékük nincs. E jólét és olcsóság kevésbé származik a túltermelés, mint inkább a kivitel csekélysége következtében. Tevékenységgel és jó intézkedésekkel Magyarország egyike lehetne Európa legelső országainak…”
A németek már a 18. században szerettek utazni, és bár sokan közülük csak Pozsonyig jutottak el, azért voltak néhányan, akiket nem tántorítottak el a bécsi rémtörténetek a magyarországi közállapotokról. Ők egyöntetűen dicsérték az ország gazdagságát, a magyar nyelv egzotikus, de kellemes csengését, és azt, hogy emellett nemcsak a városi polgárok, de a parasztok is több nyelvet beszélnek, például az északi területeken németül, latinul és „szlávul”. Negatív képet Johann Lehmann a német parasztokról fest, akiknek segítségére nem számíthatott útja során, és a cigányokról, akiket Mária Terézia paranccsal kíván „hasznos és rendszeres munkára szorítani, és a gyermekeiket képezni.”
A többnyelvűség az angol utazókat is meglepte, akik közül Robert Townson természettudós és Richard Bright orvos beszámolóiból idéz a Rubicon. Mindkét brit már az 1800-as években járt Magyarországon, és mindketten – egymástól teljesen függetlenül – a magyar főnemesség képviselőinél is vendégeskedtek.
Egyikük útleírásában Széchényi Ferenc gyűjteményei, másiknál a Festetics-kastély könyvtára és a keszthelyi Georgikon oktatási rendszere kap nagy méltatást, míg az út során tapasztalt negatív benyomások között Bright a parasztság kiszolgáltatottságát említette.
Ahogyan a reformkortól a 19. századon át 1956-ig követik a magyarságkép változását a tanulmányok, úgy találkozik az olvasó egyre ismerősebb történetekkel: a Wesselényi Polixéna férjeként magyarrá lett John Paget-től, Kossuth amerikai útján át Magyarország első világháborús bűnbak szerepéig, amit együtt alkottak Seaton Watsontól Beneš, Masaryk és még jó néhányan.
Ezekből a 19. és 20. század történelmét idéző írásokból egy kevésbé ismert érdekesség: Anton Gyenyikin orosz tábornok a Vörös Hadseregtől elszenvedett vereség után először Angliába, majd Belgiumon át Magyarországra emigrált, ahol családjával együtt 1922-től 25-ig élt Sopronban és Balatonlellén. Választását egyrészt szerény anyagi helyzete befolyásolta, másrészt a biztonság: úgy vélte, hogy a Tanácsköztársaság tapasztalatai után Magyarország érzi a legnagyobb ellenszenvet a bolsevizmus iránt. Emlékirataiban a legnagyobb szeretettel ír az itteni tájakról, szokásokról, emberekről.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
