Ma, június 6-án emlékezünk meg Strieženec Horváth Rudolf újságíró, néptánc-koreográfus halálának első évfordulójáról. Ennek kapcsán közöljük Takács András néptáncgyűjtő, koreográfus korábban a Szabad Újságban 2004 októberében megjelent írását. Ezzel emlékezünk Strieženec Horváth Rudolfra.
Az I. Országos Spartakiádán, 1955-ben, Prágában találkoztam először a hírükkel, aztán velük is. Katonaként vettem részt a tornabemutató részben, ők a kultúrát, a magyar néptáncot képviselték. Aztán kapcsolatunk 1956-ban újult fel, amikor a katonaságtól leszerelve először a Csemadok központjában, majd a Szlovákiai Központi Népművészeti Házban a magyar néptánckultúra ügyintézőjévé váltam. Leszerelésem után a püspöki volt az első szlovákiai magyar tánccsoport, ahol vendég koreográfusként táncalkotást tanítottam be, a NÉPES-nél nagy sikerrel futott Vetélkedés című koreográfiát. Találkozásaink később barátsággá mélyültek.
Az együttes 1956-ban is folytatta sikeres szereplést. A prágai fellépésük a hazai magyar sajtóban nagy visszhangra talált, különösen kiemelték, hogy a műsorukat Prágában látta Dr. Zdenek Nejedlý akkori kultuszminiszter, aki még köszönőlevelet is küldött a Csemadok pozsonypüspöki szervezetének, mint fenntartónak.
A siker hatására aztán könnyű volt fellépéseket szervezi. Mindenütt nagy szeretettel fogadták őket. A nyár folyamán a Szlovák Tudományos Akadémia táncfolkloristája, Štefan Tóth ösztönzésemre filmre vette a műsoruk két számát, a Vetélkedés című táncomat, és Strieženec Rudi Szalkai mulatságát. Sajnos, a filmnek nyoma veszett.
Az 1956-os sok sikeres vendégszereplést szándékozta megjutalmazni a Csemadok Központi Bizottsága azzal, hogy Gyurcsó István költő, központi dolgozó szervezésében egyhetes turnét biztosított részükre Gömörben, amikor is felléptek Rimaszombatban, Tornalján és Rozsnyón, majd visszafelé utazva 1956. december 30-án részt vettek a Losoncon megrendezett Csehszlovákiai Magyar Dolgozók I. Országos Dal- és Táncünnepélyén. Műsorukon – az akkori műsorfüzet szerint – a Csallóközi csárdás és a Szalkai mulatság Sztrieženec Rudi koreográfiái, Orbán Gizike szólóéneke, valamint a zenekar A-mol csárdása és Huszárverbunkja szerepelt. Ők voltak a táncünnepély egyik legjobb csoportja.
A későbbiek folyamán is figyelemmel kísértem a munkájukat. Azokban az években az ország legaktívabb tánccsoportja kitüntető cím illette őket. A Csemadok és más fesztiválok, illetve versenyek szervezői mindenüvé vitték őket. Sokszor – mivel országos szakelőadó voltam – a javaslatomra fesztiválokra kaptak meghívást, Rudi pedig a Csemadok, vagy a mi népművészeti intézeti kiküldetésünkben szívesen utazott más csoportokhoz is segíteni, valamint rendszeres előadója volt a központi, és az alacsonyabb szintű tánccsoportvezetői tanfolyamoknak.
Rudival közös néptáncgyűjtéseket is végeztünk. Voltak is élményeink: 1958-ban Nagykaposon az idős asszonyság, akinél pár napra szállást béreltünk, elmesélte, hogy milyen rokoni kapcsolatban volt a családja Rózsa Sándorral, a híres betyárral, hogy az apja gyakran találkozott vele. Nagyszelmencen a cigányoknál, gyűjtés közben Rudi akaratlanul meglovagolta a nagy zajtól megvadult, a kutricából kitört és rémületében a lába közé futott disznót. Kaposkelecsényben pedig rátaláltunk egy, a magyar néphagyományban párját ritkító szokásanyagra, a disznó alakjában megjelent rossz szellemmel viaskodás eljátszására. A gyűjtött anyagból Rudi később koreográfiákat alkotott. Írásaimba én is gyakran beleszőttem az akkor feltárt és birtokba vett anyagot.
Kapcsolatom az együttessel akkor sem szakadt meg, amikor az együttes Somorjára, a Járási Népművelési Központba költözött, vezetőjével együtt, mert Rudi ott nyert alkalmazást, mint a Csemadok járási titkárságának hivatásos szakelőadója. Itt vették fel a Felső-csallóközi Népművészeti Együttes nevet.
1960-ban a területi átszervezéssel összefüggésben felszámolták a kis járásokat, Somorját és Nagymegyert Dunaszerdahely kebelezte be. Az együttes most már Csallóközi Dal- és Táncegyüttesként – Rudival együtt – áttette működési területét Dunaszerdahelyre. Még Szerdahelyen is készítettem az együttes számára koreográfiát.
Az együttes ott is hosszú időn keresztül vezető szerepet töltött be, igaz idővel már más vezetők kerültek az élére – Quittner János, Brandl Ferenc, stb. – , de a jelentőségéből ez nem vont le semmit, mert maradt továbbra is a terület vezető együttesének, és hatására újabb csoportok, együttesek jöttek létre pl. a Csalló Somorján, az Istiglinc Dunaszerdahelyen, vagy a bősi tánccsoport. Megjegyzésként ide illik, hogy a Csalló együttes is jelentős részben Pozsonypüspökiről ered, mert Czingel László a pozsonypüspöki tánccsoportnál vált táncossá és koreográfussá, aztán egy 10 éves kitérővel Félben vitte dicsőségre az eredetileg Püspökin alakított Kis Duna együttest, amellyel aztán Csalló együttesként Somorján állapodott meg.
Én 1967-ben lettem Pozsonypüspöki lakosa. Akkor éppen szünetelt a tánccsoport tevékenysége. 1968-ban segítségemmel újraszerveződött, s 15 évig voltam vezetője. Vezetésemmel újraindult a néptáncmozgalom, mely hamarosan szerves részévé vált alapszervezetünk életének. Először csak a hazai igényeknek igyekeztünk eleget tenni, részesévé váltunk a különböző esztrádműsoroknak, alkalmi műsoroknak, biztosítottuk a reprezentációs és a rózsabálok nyitó táncait, aztán mindig feljebb kerültünk.
Többször szerepeltünk Bősön a Dunaszerdahelyi járás Csallóközi Dal- és Táncünnepélyén, az Országos Népművészeti Fesztiválon Zselízen, ott koreográfiai díjat is nyertünk a Martosi táncokkal, és két alkalommal eljutottunk Gombaszögre az Országos Kulturális Ünnepélyre is. Ott előttünk az 1960-as évek elején járt a még részben püspöki táncosokkal működő felső-csallóközi együttes is.
Az együttes műsorait rendszerint saját néprajzi gyűjtések anyagából építette fel. Így került színpadra a gömöri, csallóközi, kéméndi, martosi anyag. A martosihoz a helyi asszonyokkal még viseletet is varrattunk, kiválasztani és megrendelni Nagy Elza, Nagy Vilmos, Nagy József és én voltunk. Ezt a viseletet a kilencvenes évek elején a Dunaszerdahelyen nagy sikerrel működő Istiglinc Néptáncegyüttesnek adtuk tovább. A Csemadok központja anyagi támogatásával varrattuk őket, s így természetesnek vettük – ha már nálunk megszűnt a tánccsoport – más együttesnek továbbadni. Az új tulajdonosok a nagyon értékes eredeti martosi viseletekre olyan figyelemmel ügyelnek, hogy még ma is az egyik legszebb viseletük.
A csoport fellépései mindig nagy sikert eredményeztek. A táncosok nagyon örültek a tapsnak, sokáig tartó élményt jelentett részükre is, meg a Csemadok vezetése is értelmét látta munkájának. Természetesen a siker részese volt az általában alkalmanként szervezett kísérőzenekar is.
Legtöbbször Drozd /Rigó/ Sándor zenekara volt a kísérő. Őt mint zenészt, még 1953–54-ből ismertem, akkor a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a NÉPES hegedűse volt. Kapcsolata, kötődése volt a magyar népzenéhez és ezért jó volt vele együttműködni. E társulásán keresztül lett Ő aztán a Csemadok reprezentációs és rózsabáljainak gyakori zenekara is, mert kiváló muzsikusként mindig tudott maga mellé „bandát” állítani. Természetesen a zenekar munkáját mindig megfelelően honorálni kellett.
A tánccsoport munkáját a Csemadok vezetősége is igyekezett kellő figyelemmel kísérni és a szervezési, anyagi gondok megoldásával segíteni. Többször előfordult, hogy egy-egy új táncszám építésére vendégkoreográfust kértünk fel. Ilyen társak voltak: Varga Ervin, Czingel László, Gáll Éva, Karsay Margit, s talán mások is. Ha szerényen is, de Czingel kivételével, mivel hazai volt, őket is honorálni kellett. Ezt is meg kellett oldania a vezetőségnek, és mindenkor meg is oldotta, mert nagy szükség volt a munkájukra. Nagyon sokat segített zongorista-korrepetitorként a próbákon, a táncok betanításánál Bene Szilveszterné Holub Zsuzsa, aki ugyancsak évekig végezte önzetlen munkáját, sőt gyakran még a táncok zenéjének összeállításánál is szerepet vállalt. Én abban az időben nagyon elfoglalt ember voltam, de a rendszeres munkát, a próbák rendszeres megtartását nagyon fontosnak tartottam, ezért sokszor megtörtént, hogy a vezetőség egy tagja és Zsuzsa helyettesített a próbán is. Sokáig ez a rendszeresség tartotta össze a csoportot. Azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években aktív táncosaim voltak, jelenleg a városrészünk életében jelentős társadalmi, politikai és gazdasági funkciót töltenek be. Talán az a rendszeresség, aktivitás, országjárás, és társadalmi feladatok vállalásának megismerése, amit a csoportmunkával megismertek, segíti őket abban, hogy sikeresek legyenek.
Az igényesebb munkavégzés, az egyes műsorszámok tökéletesebb betanítása és elkészítése érdekében alkalmanként 2-3 napos hétvégi összpontosításokat is szerveztünk. Voltunk Pozsonyeperjesen, Pöstyénben. Ilyenkor sikerült egy-egy igényesebb koreográfiát felépíteni, mert az összpontosításkor reggeltől estig folyt a munka. Az este aztán a közös szórakozásé volt. Így alakultak ki a csoporton belüli mélyebb barátságok, melyekből később családalapítás is lett. Tettük ezt azért is, mert a kultúrházi próbákat nagyon sok minden nehezítette: hol fűtés nem volt, hol a villany okozott problémát, és gyakran a táncosok fegyelmezettsége is hiányzott. Az összpontosítások hozták meg igazán az eredményt. Főleg az ott készült számokkal jutottunk el a kerületi és az országos szintű rendezvényekre is.
A tánccsoport Püspökiben akkor függesztette(?) fel tevékenységét, amikor a kultúrházunkat úgymond „higiéniai okokból” bezárták. Az az időszak, amit kultúrház nélkül élt meg a falu, a szervezet, de különösen a tánccsoport életében óriási károkat okozott – szétzüllesztette a társadalmi csoportokat, megszakította a tevékenység folyamatosságát, az iskolákból kimaradt tinédzsereknek ellehetetlenítette a társadalmi életbe való bekapcsolást.
A kilencvenes évek közepére megépült az új kultúrház, meg a kulturális központ is. Vezetését hivatásos apparátus, úgynevezett kulturális dolgozók, „népművelők” végzik, hivatalos időben, akik nem az esti órákban, hanem napközben vannak jelen – hivatalt csinálva az amatőr kulturális és társadalmi életből. Nem szervezik és irányítják a kultúrát, hanem felügyelik. A változást, a társadalom számára előnyösebb és egyáltalán elfogadható megoldást lehetetlen elérni. Pedig egyszerű lenne, úgy kellene beosztani a kultúra hivatásos dolgozóinak a munkaidejét, hogy az épületek az ő felügyeletükkel este tízig szolgálhassanak küldetésüknek. Ez biztosan fellendítené az amatőr kulturális életet, az amatőr kulturális csoportok tevékenységét, és kis erőfeszítéssel a Csemadok tánccsoportjának a tevékenységét is újra lehetne indítani.
(Takács András/Felvidék.ma)
