Zolcer János könyvbemutatót tartott Kassán június 16-án. A Gorbacsov titkai című kötet második, átdolgozott és bővített kiadását mutatta be a Márai Stúdióban, ahol beszélgetőtársa Szaszák György újságíró volt. A könyv aktualitását az is fokozta, hogy Mihail Szergejevics Gorbacsov idén, márciusban ünnepelte 90. születésnapját és a csernobili baleset 35. évfordulójára emlékeztünk áprilisban.
A katasztrófa volt a nagy próba, amit a szovjet vezetőnek ki kellett állnia a nyilvánosság előtt. Gorbacsovnak drukkoltunk, hiszen jött a glasznoszty és a peresztrojka, no meg a délelőtti alkoholtilalom. Számos tabutéma nyilvánosságot kapott. Végre fokozatosan megismerhettük a kendőzetlen valóságot. Igaz, Csehszlovákia még akkor úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csak napok múlva közölte a sajtó, hogy a radiáció mértéke csökkent. Akkor mégiscsak aggodalomra volt ok? Ha csökkent, akkor magasabb adagok is érhettek bennünket? Az egész világ a katasztrófáról beszélt, a Szovjetunió pedig hallgatásba burkolódzott.
Komoly kérdések kerültek előtérbe: Gorbacsov mégsem gondolja komolyan, amit hirdet? De ha komolyan gondolja, miért hallgat? Miért sumákol?
Erről beszélgettem a bemutató után Zolcerrel.
Az eseményeket mindig utólag lehet csak megítélni. Én megpróbálom azt elmesélni, amit tőle tudok, meg utánajártam, hogyan történt. Azután ennek alapján meg lehet ítélni, hogy hibázott-e vagy sem – kezdte.
Kezdjük a tényekkel!
Egy évvel azután, hogy megválasztották főtitkárnak, bekövetkezett a csernobili katasztrófa. 1986. április 26-án éjszaka, 1 óra 20 perckor. Fél órával később a miniszterelnök felébresztette Gorbacsovot telefonon és közölte vele, robbanás történt. Ő sem tudott a részletekről beszámolni. Gorbacsov azonnal felkeltette a feleségét és közölte vele, mi történt. Ő végtelenül megijedt és azt mondta, ez egy intő jel, mert az atommal nem jó játszani – tette hozzá Zolcer János.
Gorbacsov azután azonnal bement a Kremlbe, összehívta a párt központi bizottságát és a minisztereket. Szakminisztere „nagyon okosan” kioktatta őt. „Főtitkár elvtárs, nyugodjon meg, nincs itt semmi baj, igyon egy vodkát, egyen egy jót, aludjon egyet, s holnapra elmúlik minden.”
Nos, ez a „holnap” még ma is tart és nem múlt el semmi!
35 évvel az eseményeket követően sem tudjuk pontosan, csak sejtjük, mi történt. De nem is ez a lényeg! A robbanás megtörtént. Az a szakember, aki a robbanás idején az üzemet vezette – szintén tudatlanként –, védőruha nélkül ment a katasztrófa helyszínére! Azonnal meg is halt. Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismerték fel ennek a veszélyét.
Ugyanez történt Gorbacsovval. Nem tudott semmiről. Pontosabban: a kapott információk ellentmondtak egymásnak. A helyszínre küldött tudósítói – a szakemberek – egyik nap ezt, a másik nap azt jelentették. Nem volt számukra világos, hogy mi is történt, mivel nem volt előzményük az eseményeknek.
Nem tudták, hogy egy atomerőmű-robbanást mihez kell viszonyítani, mire is kell asszociálni. Nem is volt példa erre! Ma már könnyű azt mondani, Japánban felrobbant egy atomerőmű és mi lehet ennek a következménye.
Akkor erre nem volt mód. Tehát egy főtitkár – ha úgy tetszik –, félre volt vezetve, félre volt tájékoztatva – fejezte be a könyv szerzője.
Az ember ilyenkor megdöbben, hogy a világ urai is mennyire ki vannak szolgáltatva a rendszerüknek, környezetüknek, „szakértőiknek”! Ahogy Zolcer könyvéből megtudhatjuk, Gorbacsov öntelten mosolygó szakminiszterét sarlatánnak tartotta, de ez már nem változtatott a helyzeten. Ezért tartott egy hónapig, míg a kamerák elé állhatott és elmondhatta, mi is történt.
A könyv iránt nagy érdeklődés mutatkozott (Fotó: Balassa Zoltán)
Az, hogy a világ szabadabb része tudhatott erről valamit, annak volt „köszönhető”, hogy a radioaktív felhő Svédországon keresztül haladt, ahol mérték az adatokat. Sokan nem hitték el, hogy baj van. Az elvtársak bagatellizálták az ügyet, mert a május elsejei felvonulások zavartalansága volt a fontos, nem az emberi élet védelme!
Egy szerencsénk volt akkor, hogy gyönyörű volt az idő, nem esett eső, mely a radioaktív részecskéket ránk moshatta volna. A szél pedig megkerülte a Kárpát-medencét. Viszont ez az esemény számos ember életét nálunk is megkurtította.
Én a mindig mosolygós Erdős Miklós kassai barlangászt gyászolom, aki akkor a Magas-Tátrában tartózkodott és nemsokára áldozatául esett a sugárzásnak.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
