Tarczi László és Somosi Ibolya, a Magyar Állami Népi Együttes Örökös tagjai 1951 óta vettek részt a társulat munkájában. László tizenöt éven át táncolta az Ecseri lakodalmas vőlegény szerepét, a jelmezét búcsúzáskor neki ajándékozták. A becses ruhadarabot felesége őrizte, halála után lányuk, Páhi Zsuzsanna pedig felajánlotta a jubiláló együttesnek. Az értékes tárgyról az adományozóval, Szűcs Edit jelmeztervezővel és Winklerné Petri-Kiss Borbála viseletkészítővel beszélgettünk.
(P.Zs.) Szüleim az együttes alapító tagjai voltak, s ott is ismerték meg egymást, s egy kínai út során határozták el, hogy egybekötik életüket: 1953-ban házasodtak össze. Egyedüli gyermek vagyok, hiszen nagyon sokat voltak úton, s e foglalkozás nem túl családbarát. Mikor távol voltak, rám a nagymamám, barátok, vagy óvónők vigyáztak. Édesanyám 1967-ig, édesapám 1968-ig táncolt az együttesben.
Ezt követően éves szerződéssel a Benelux államokban léptek fel úgynevezett „magyaros” előadásokkal. Miután hazatértek, édesanyám művelődési házakban oktatott balettet gyerekeknek, édesapám pedig a Duna Művészegyüttesben helyezkedett el tánckari asszisztensként, ahol koreografált is.
Otthon sokat beszéltek a Magyar Állami Népi Együttesről, a műsorokról. Gyakran került szóba az Ecseri lakodalmas, a Fonó, a Szüret, a Fergeteges, és a Háromugrós. Az utóbbiban édesanyám néha szólót is énekelt, amikor a szólista, Varga Böske valami miatt nem tudott fellépni. Édesapám számos szólót táncolt, az Ecseri lakodalmasban a vőlegény, a Kádár Katában Gyulai Márton szerepét bízták rá. 1952-ben eredeti helyszínen forgatták az Ecseri lakodalmas című filmet Kalmár László rendezésében, mely hűen adja vissza az akkori fellépések hangulatát, s a filmkockákon szüleimet is viszontláthatom. Édesapám a Katonanóta műsorral búcsúzott, a darabnak olyan drámai ereje volt, hogy a nézőtéren a közönség mindig némán figyelte az előadást. Édesapám erre az alakításra nívódíjat is kapott, amit később visszavontak, a mai napig sem tudjuk az okát. Amikor visszavonult, egy társulati ülésen ajándékozták neki az Ecseri lakodalmas vőlegényruháját. Mindenkinek saját jelmeze volt, amit egy számmal jelöltek.
Egy ruhában általában háromszor-négyszer léptek fel, utána tisztítóba küldték. A ruhadarabot nagyon megbecsültük, egy bőröndben őriztük, s jeles alkalmakkor elő is vettük édesanyámmal. A viselet emlékeztetett fiatalon elhuny édesapámra, a sikerekre és a turnékra.
(Sz.E.) Amikor erre a találkozásra készültem, alaposan utánanéztem a vőlegényruha történetének. Számomra különösen érdekes, hogy ebben az időszakban a népi jelmezek az eredeti népviselethez képest „viselhetőbb formában”, azaz minimális változtatásokkal kerültek színpadra. A leírások alapján talán a lovaglófazonú nadrág lenne hitelesebb, de már akkor is létezett az egyenes, pantallófazon is. Jelmeztervezői szemmel feltűnik a rendkívül precíz kézműves munka, ami napjainkban igencsak ritka, mivel idő- és pénzigényes. Ecseren, mint más hagyományőrző vidéken is, a „kivetkezés” már a húszas-harmincas években elkezdődött, a vidéki viseletet erősen befolyásolta a városi, hagyománytörő szemlélet, de azért ünnepeken még találkozhattunk népviselettel.
A harmincas években Tüdős Klára ruha- és jelmeztervező, néprajzkutató indította el azt a mozgalmat, amikor pesti művészek terveztek mintákat az eredeti hímzések alapján, s e mintarajzokat levitték vidékre, ahol a helyi asszonyok kézműves körökben használták a hímzésekben, a szövőszéken.
Tehát városi hatásra kezdték feleleveníteni a népviseletet. Az ötvenes években a hagyományokkal való szakítás már politikai kérdéssé vált, amit az élet felgyorsulása befolyásolt.
Jelen viselet is mutatja az egyszerűsödés jeleit. Az alapanyag gyapjú ugyan, de már sávolyszövet, eredetileg talán posztó volt. E váltásnak gyakorlati okai is lehettek: ez a vékonyabb ruhadarab könnyebb mozgást biztosított a színpadon. Az ing fazonja eredeti, viszont már gépi szalagokkal díszített. Pamutvászonból készült, száz évvel korábban még lenvászon lehetett, s kézzel hímezhették.
A legérdekesebb számomra a kalap, s annak díszítése, a szalagdísz, s a veretes fémcsipke, a kösöntyűk és a virágdíszek eredetinek tűnnek. Talán, akkor még a készítők járhatták a vidéket, s régi darabokra is leltek. A kalap kidolgozása, keménysége, formája eredeti népviseleti darabra utal.
(P.Zs.) A nadrághoz természetesen csizma dukált, erre utalnak a kis kötők is. Kapcával viselték, aminek hajtogatása igencsak ügyességet kívánt. A csizmát mindenki számára méretre készítették, így évekig használhatták.
(W.B.) Egy igazi viseletkészítő, mielőtt munkához lát, alaposan tanulmányozza a szakirodalmat, s néprajzi ismeretekkel felvértezve tervez. Célunk, hogy az adott falu, népcsoport minél hitelesebben, autentikusabban jelenjen meg a színpadon. Figyelembe kell venni a korosztályokat, s hogy ünnepi, vagy hétköznapi környezetben történik-e a cselekmény.
A vőlegényruhára tekintve meg kell említenem Mallász Gitta nevét, aki a Magyar Állami Népi Együttes első díszlet- és jelmeztervezője volt. Élete regénybe illik, kiváló sportoló és író is volt.
Mikor az Ecseri lakodalmas jelmezeit tervezte, minden bizonnyal alaposan utánajárt az ecseri hagyományos viseleteknek. A vőlegényi és menyasszonyi ruhát, amit mi a színpadon látunk, az 1940-es, 50-es években hordhatták a Pest megyei községben.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
