A Rákóczi-szabadságharc fészke, Dessewffy Arisztid aradi vértanú végső nyughelye, Szinyei Merse Pál és Csontváry Kosztka Tivadar festőművészek, Hamvas Béla filozófus, Maléter Pál 56-os mártír szülőföldje, Eperjes polgári múltját, Bártfafürdő monarchiás hangulatát őrző épületei, vagyis a történelmi Sáros üzenete szólítja meg az olvasót a most megjelent könyvben.
Nem az első magyar vidék, amelyről lefújja a feledés porát Domonkos László író, újságíró, televíziós szerkesztő. Megőrzésre átvéve címmel a Szepes, illetve Árva megyéktől Lengyelországhoz került falvait járta be, A kicserélt város Fiuméról, az Elsüllyedt földön pedig Szerémségről szól. A Pompeji magyar hamuja címmel kapcsolatban azt mondta el az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott sajtóbemutatón, hogy csak az ókori romváros lakóinak arcára fagyott rémületéhez hasonlítható az a döbbenet, amellyel fogadta Eperjes, ahol 1926-ig működhetett az evangélikus gimnázium, az impériumváltozást.
A vulkán hamujával belepett város jelképpé lett neve éppen úgy találó, mint a könyvet kiadó, a Magyar Patrióták Közössége elnökének, Hetzmann Róbertnek a hasonlata is, aki Üzenet a Holttenger mélyéről címmel írt előszót Domonkos László Sáros megyei leletmentéséhez. Ebből a történelmi összefoglalóból megtudhatjuk, hogy
a Tarca völgye egészen Kisszebenig a 17. században még színmagyar vidék volt, majd járványok, szabadságharcok, reformáció és ellenreformáció, valamint a folyamatos szláv betelepülés következményeként a 19. századra csak két falu maradt magyar: Szedikert és Orkuta.
„A falvak nyelvváltásától kezdve a magyarságot Sárosban a városi polgárság, a vidéki kúriákban élő nemesség és a falusi intelligencia szerepét betöltő honorácior réteg képviseli. Csonka társadalom, amelyből nem a „fej” hiányzik, hanem a biológiai hátországot biztosító népi elem.”
Hogy ez hová vezetett – nemcsak Sárosban, de szerte a Kárpátok övezte történelmi Magyarországon mindenütt, ahol hasonlóan alakult a társadalmi szerkezet –, azt tudjuk száz éve. Azonban sokáig elfedte a folyamatot a felszín: a nemesi és a polgári kultúra, életmód, majd az 1867-es kiegyezés utáni látványos prosperitás. Mikszáth dzsentri svihákjainak és Márai polgárainak alakjai kísérik az utazót, s ha Kassa felől érkezik Eperjesre, mint Domonkos László tette, akkor a város Főterén a történelmi élmény fogadta, amit csak az a tény rontott, hogy mindössze két magyar felirattal találkozott.
A várost bemutató angol nyelvű prospektus a múlt meghamisításának iskolapéldája volt „IV. Belo” osztrák–magyar király emlegetésétől a nemzetiségek felsorolásáig, amelyek között a magyarok csupán hatodikként voltak említve.
A temetők másról vallanak, ott az egyik legutolsó híres eperjesi magyar családot képviselő Csatáry Ágost kalauzolta Domonkos Lászlót a történelmi neveket őrző síremlékek és fejfák között. A kényszerű vagy önkéntes nyelvváltás már a temetőkben is látható, ahogyan a magyar családnevek mellett megjelennek a szlovák keresztnevek.
A kettősség másféle arcát találta meg az író Bártfán: egyfelől a megelevenedett historikus képeslap, ma UNESCO világörökség hangulatos látványa, de mikor a megéhezett utazó vacsorázni kívánt, akkor az 1970-es magyar vidék körülményei fogadták, némi különbséggel: 21. század lévén pizzériának nevezték az olajszagú helyiséget, amelyben egy kelletlen pincér képviselte a szíves vendéglátást.
Idézzünk inkább egy kedves irodalomtörténeti emléket: 1845-ben a Bártfa melletti Vilecz-hegy fürdőjében töltött mulatság után Petőfi Sándor, Tompa Mihály és eperjesi vendéglátójuk, Kerényi Frigyes elhatározták, hogy ugyanarról a témáról verset írnak. Így született az Erdei lak című költemény három változatban. Mindhármat leközölte Vahot Imre a Pesti Divatlap 1845. július 17-i számában.
Hogy létezett-e valóságban ilyen erdei lak, erről megoszlott a költők emlékezete. Viszont létezett az a Rákóczi-kastély Nagysároson, ahol elfogták, majd Bécsbe hurcolták a nagyságos fejedelmet. A kastély sorsát a csehszlovák szocializmus pecsételte meg: lebontatták és futballpályát létesítettek a helyén.
Áll viszont Margonyán, az erdőben egy kis tisztáson az a kápolna, amelyet Dessewffy Arisztid honvédtábornok, aradi vértanú emlékére emeltek. A kápolna bejáratát őrző vaspántokat és lakatot óriási pókháló lepte be az író ottjártakor, de falán az emléktáblát elborították a nemzetiszín szalagok és koszorúk.
Bár Domonkos László mindenütt angolul kérdezősködött, kísérője pedig szlovákul, többnyire rosszindulatú közönnyel, vagy unatkozó attitűddel válaszoltak, mikor meghallották, hogy egymás között magyarul beszélnek. Kivétel az a kocsmáros, akivel Jernyén, Szinnyei Merse Pál kúriája közelében találkoztak. Szlovák volt, de a nagy festőművészt tisztelte, a futballért pedig rajongott, ő maga is focizott korábban, és névről emlegette a híres magyar labdarúgókat.
Szép emlék a sárosi ruszinok hűsége is. Amikor falvaikat az I. világháború alatt betörő cári csapatok elpusztították, az amúgy is szegény ruszin nép segítségére sietett több belső-magyarországi falu és város, köztük Debrecen és Kecskemét. Így épültek fel újra a sárosi ruszin falvak, s ennek emléke máig is él. Jele, hogy az írót meghívták templomukba, ami valóban a bizalom és a tisztelet kifejezése.
Az utazáson készített színes fotókkal és régi képeslapok fényképeivel gazdagon illusztrált kötet bemutatóján Pataki Tamás erdélyi születésű újságíró beszélgetett a bácskai származású Domonkos Lászlóval, aki a felvidéki „Pompeji”-ről szóló beszámolóját azzal a gondolattal zárta, hogy bármilyen nyelvi környezet vette is körül korábbi útjain Fiuméban, Szerémségben, Arad-Hegyalján, vagy most Sárosban, az emberben működik egy tudat alatti közérzet, s ezért mégis, mindennek ellenére mindig otthon érezte magát.
***
A könyv ITT rendelhető meg.
