Tempora mutantur et nos mutamur in illis (az idő változik s vele változunk mi is). A régi latin mondás első két szavát kölcsönvéve indított sorozatot az online térben a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, hogy ismert közéleti szereplőkkel beszélgessenek nyelvünk és kultúránk változásairól. A héten Klinghammer István térképészprofesszor, akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem 2000–2006 rektora, 2013–14 államtitkár, a Magyar Corvin Lánc Iroda vezetője, a Magyar Örökség-díj kuratóriumának elnöke volt a vendég.
Professzor úr, sorozatunk címe kapcsolatba hozható-e a magyar örökséggel? Azaz változik-e, amit örökségünknek tartunk, és megtartani szeretnénk?
Én remélem, hogy nem változik, azaz megőrizzük a magyar örökséget, illetve mindig kicsit hozzá is adunk, mert
az félreértés, hogy a múlt mögöttünk van. Szerintem a múlt alattunk van. Azon állunk, arra építünk, a múlt alapja a kultúránknak, a tudásunknak, a morálunknak, egymással való kapcsolatainknak, általában: helyünknek a világban.
Tehát a múltunkat, az örökségünket védeni, őrizni, ápolni kell és feltárni! Nem véletlenül mondom, hogy feltárni, mert mindig meghatódom, amikor a Magyar Örökség-díjra érkező javaslatokat olvasom, hogy mennyi értékes ember, mennyi értékes alkotás, akiről és amelyekről sokszor csak egy kisebb-nagyobb közösség tud, de hatással van vagy lehet az egész nemzetre.
Amikor beléptünk ide, professzor úr irodájába, nem lepődtünk meg azon, hogy egy hatalmas térképet látunk a falon. Az Ön nagy elődje a földrajztudományban, gróf Teleki Pál, azt tanácsolta a fiataloknak, hogy naponta tanulmányozzák a térképet. Nem idéztük pontosan, de ez a lényege. Mit árul el egy térkép? Hozzátartozik-e ismerete napjaink kultúrájához?
Természetesen, hiszen Földünk tükre a térkép! Szolgálja a tájékozódást, hogy ne tévedjünk el, szolgálja a Föld ismeretét, az országokat, hol, mely népek lakják, de szolgálja a geológiáról, a föld szerkezetéről való ismereteinket is, minderre válaszol a térkép. Már a természeti népek is készítettek térképet, amikor a homokba csigákból kirakták, hogy merre van a legközelebbi oázis, vagy a tengerparton halcsontból, hogy mi található a szomszédos szigeten. A különbség az, hogy a természeti népek – ma már alig vannak – tájékozódási képessége sokkal jobb, mint a miénk, akik a GPS-re hagyatkozunk.
A GPS korában tudunk még egyáltalán térképet olvasni?
Milyen szépen mondja nyelvünk: térképet olvasni! Ugyanis, amit olvas az ember, azt meg is akarja érteni. Nyomtatott térkép ma már jórészt csak az iskolákban van: földrajzi atlasz, történelmi atlasz, de azért ha kiszállunk az autóból, akkor az okos-telefonunkon is térképen keressük az utcát vagy épületet, ahová igyekszünk, vagy kiránduláskor turistatérképen a legközelebbi pihenőt. A probléma ott van, hogy a városi ember rosszabbul becsüli meg a távolságokat, hiszen nincs is nagyon lehetősége messzire nézni, csak az utca túlsó oldaláig. Nyári gyakorlaton teszteltük az egyetemi hallgatóknál egy hegyoldalban ülve, hogy a szemközti oldalon – köztünk volt egy völgy – legelő csorda feljebb vagy lejjebb van a magasságot illetően. Elképesztően téves válaszokat kaptunk. A vidéki embereknek, akiknek a természettel közelebbi a kapcsolatuk, sokkal jobban becsülik meg a távolságokat és a magasságkülönbségeket.
Nem beszéltünk még a térképek készítéséről és benne a térképészek felelősségéről. Gondoljunk csak a trianoni döntésre, amikor nagyobb patakokat hajózható folyónak neveztek ki, vagy falvakat vágtak ketté.
Egy térképpel nemcsak gyarapítani lehet az ismereteket, de nagyon be is lehet csapni az embereket. Teleki Pál híres vörös térképe, a Carte Rouge egy becsületes térkép volt, már nem is térkép, hanem kartogram. Úgy készítette, hogy a lakosságot pontosan jelölte meg különböző színekkel azon a területen, ahol élt. Például a magyarok Erdélyben jórészt a városokban, nagyobb településeken laktak, tehát sokan kis területen.
A román térképészek módszere más volt: ahol a hegyekben a román pásztorok nyájaikkal vándoroltak, ott az egészet, mint román népesség által lakott területet jelölték be, persze sokkal nagyobb volt a kék folt, mint a magyarokat jelző piros, függetlenül attól, hogy valójában hányan voltak. A térképekkel tehát lehet csalni, és ezzel egyes politikai erők a világban ma is élnek.
Teleki Pál azért volt nemzetközileg elismert földrajztudós, mert tisztességesen dolgozott. Ezért hívta meg 1924-ben a Népszövetség a Moszul Bizottságba, amely a Moszuli vilajet hovatartozásáról döntött a törökök és a britek által támogatott Irak között. A vita oka természetesen az olaj volt. Teleki, mint tisztességes tudós, odautazott, és településről településre járva felmérte, hol élnek az emberek, nehogy úgy vágjon szét településeket, ahogyan ezt Trianonban tették magyar falvakkal. Tehát a lakosság érdekét nézte, nem az olajtársaságét. Ezt eléggé rossz néven is vették az angolok.
De említhetjük a közelebbi időket is, amikor a térképek katonai titoknak számítottak.
A szovjet időkben a térkép egy veszélyes dolognak minősült, amit titkosítani kell. Ez azért volt mulatságos, mert Európában mindenütt, így nálunk is korábban, sőt még a monarchiában is, a topográfiai térképeket meg lehetett venni. Ahogyan ma is. De az 50-es években mindent titkosítottak. A Szovjetunióban úgy rajzolták a térképet, hogy – kis túlzással mondom – a Föld másik oldalára helyeztek általuk fontosnak tartott helységeket, objektumokat. Amikor már kijutottak a világűrbe, akkor is. Az ellenfelet ez nem érdekelte, hiszen a kémrepülők pontosan tudták, hol van például Bajkonur. Én nem tudtam, de engem különösebben nem is érdekelt. De ez addig ment, hogy
a korabeli térképek szerint Magyarországon Ferihegy kivételével nem volt repülőtér jelölve. A többi libalegelő, szántóföld stb. volt.
Még a turisztikai térképeken sem ott voltak az útkanyarok, mint a valóságban. A szomorú, hogy aki elől titkolták, az a saját népük volt, a mulatságos pedig az, hogy egymásról kölcsönösen felderítettek mindent, amit titkolni akartak.
Nagy gondot jelentett a térképészeknek, amikor a rendszerváltozások után a szomszédságunkban új államok alakultak?
Nem, hiszen a pontos térképek megvoltak, csak az új határokat kellett megrajzolni. Az új földrajzi nevekkel volt több baj, mert bár a cseh és a szlovák, vagy a szerb és a horvát majdnem azonos nyelv, de azért mégsem. Belgrádi és zágrábi kollégáim között még az is vita volt, hogy a nyelv szerb-horvát, vagy horvát-szerb.
A térkép korábban esztétikai, művészi értéket is képviselt, ma múzeumokban csodálhatjuk meg a régi földabroszokat, amelyek főúri paloták termeit díszítették, vagy polgári otthonok természetes tartozéka volt a földgömb. Ez a digitális térképek korában változott meg?
Magának a térképnek a kerete is díszítőelem volt. A térkép esztétikumára valaha nagy hangsúlyt fektettek, kézzel színezték utólag. Régi térképek színeiről meg lehet állapítani, hogy melyik korban készültek. Ez a szépség megszűnt, vagy udvariasan fogalmazva: átalakult, ahogy a fantáziátlan épületekre szokták mondani: „letisztult.” Persze a domborzati térképeken megvannak a megértést segítő egyezményes színek, hogy minél magasabb a hegy, annál sötétebb barnának ábrázolják, a tenger pedig ahogy mélyül, úgy lesz sötétebb kék. Érdekes, hogy a nagyközönség ma is igényli, hogy a térkép szép legyen. Ezért sokszor az objektív, szakszerű térképre utólag grafikusok rajzolják be a fontosabb épületek, hidak, szobrok képét.
Tehát a közönség igenis tudni akarja „hol lakott itt Vörösmarty Mihály..” ? Mondhatjuk, hogy a térkép a nemzettudat része?
Hogyne, ezért is fontos, hogy a gyerekek iskolai atlaszán nemcsak maguk a térképek vannak, hanem oldalt képek is: városokról, nevezetes épületekről, hogy el tudják képzelni, s ha egyszer eljutnak oda, akkor már ismerős a számukra. Sok olyan ember van, aki utazik a térképen, például olvas valamiről, és megnézi a térképen, vagy csak úgy böngészi városok nevét, folyók irányát. Egyébként amit a térkép mutat, az nem a valóság, mert nem lehet síkba kiteríteni a gömböt, ezért valamit torzítani kell, el kell dönteni, hogy a terület hogyan legyen arányos és bizonyos irányokban mérhető. Tehát a térkép a valóság modellje. Ha a térképész jó, akkor az ábrázolás majdnem olyan, mint a valóság. Nem gyönyörű a magyar nyelv? Szétszedve a szót: tér-kép-ész. Minden benne van.
***
Klinghammer Istvánnak a héten volt 80. születésnapja. Sokoldalú munkásságához további jó egészséget kívánunk!
(Az MNYKNT közösségi oldalán hallható teljes beszélgetést Blankó Miklós és Cservenka Judit készítette.)
