1951-től a Selye János Gimnázium mai épületében működött a Pedagógiai Középiskola (Kép: Wikipédia)

Tisztelettel és szeretettel emlékezünk Csehszlovákia első magyar tannyelvű óvónőképzőjére, amely 1951. szeptember elsején, hetven évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Komáromban.

Az évforduló alkalmából fejet hajtunk azok előtt az oktatók előtt, akik az elmúlt időszakban önzetlenül szolgálták a felvidéki magyar óvónőképzés ügyét.

Mindnyájunkat lángoló szeretet fűz még évtizedek múltával is az alma materhez és tanárainkhoz, akik belénk oltották a gyermekek iránti határtalan bizalmat és szeretetet.
A háború után rohamos tempóval indult fejlődésnek az óvodák létesítése. Az anyák tömeges munkába állása következtében szükségessé vált az óvodák számának növelése, s ezzel együtt az óvónőképzés biztosítása. Az 1950/51-es iskolaévtől kezdve négyéves pedagógiai gimnáziumokban képezték az óvónőket. Iskolánkban is a négyéves pedagógiai gimnázium terve szerint kezdődött meg a tanítás. A tanterv nem biztosította az iskola szakmai jellegét.

Megmaradtak az általános képzést nyújtó gimnázium tantárgyai, csak egyetlen szaktantárggyal bővítették a képzést, a neveléstannal.

A testnevelésből, a képzőművészetből, a zenei nevelésből is hiányzott a szakmai jelleg. Érezhető volt az általános gimnázium domináló szerepe. Az óvónőképzőnek közös igazgatósága és tanári kara volt a magyar tannyelvű gimnáziummal. Ilyen körülmények között a tanulókban nyoma sem volt a hivatástudatnak. Az iskolából hiányzott a „pedagógiai légkör”, amely a tanító- és óvónőképzőkre annyira jellemző. Ehhez még hozzájárult az is, hogy az iskolának nem volt gyakorlóóvodája.

Az iskola életében két év múltával fordulat következett be. Az óvodai hálózat egyre jobban fokozódó bővítése szükségessé tette a szakképzés meggyorsítását. Az újonnan létesült óvodáknak sok szakképzett óvónőre volt szükségük. Ezért a képzés idejét redukálni kellett hároméves, érettségivel végződő pedagógiai iskolára. A képzésnek szerves része lett az érettségi utáni kötelező egyéves, irányított gyakorlóév, ami feltételévé vált a teljes óvónői képesítés megszerzésének. Az új törvény értelmében az óvónőképző legfontosabb tantárgya az anyanyelv lett, szakmai szempontból pedig a pedagógia.

A tantervi anyag megváltoztatása és három évre való összesűrítése tagadhatatlanul fokozta a nehézséget. Továbbá helytelenül ítélték meg egyesek az óvodák szerepét és az óvónőképzés jelentőségét. Nem tudatosították az óvodai nevelés fontos küldetését, hogy az emberré formálás szempontjából milyen kulcsfontosságú szerepe van a jellem- és értelemfejlesztésnek az iskolaköteles kor előtt.

Az óvodát csak afféle gondozóhelynek és megőrzőnek tekintették. A helyzet fokozatosan kezdett javulni. Iskolánk lassacskán fejlődésnek indult. Két esztendőn keresztül a gimnázium árnyékában húzódott meg. Fennállásának harmadik évében végre önálló igazgatás alá került. Első igazgatójának dr. Turczel Lajost nevezték ki, aki újjászervezte a tantestületet, s céltudatosan emelte az iskola színvonalát. Az iskolába való bejutáshoz bevezette a felvételi vizsgát. Új tantervet dolgozott ki a szaktantárgyak és a készségfejlesztő tárgyak: a zenei és a képzőművészeti nevelés, zongorajáték, bábjáték és a testnevelés tanításához. Emellett az anyanyelvi nevelés fejlesztésére is nagy figyelmet fordított. A Nádor utcai óvoda lett az iskola gyakorlóintézménye, ide jártak a tanulók a gyakorlati órákra. Az iskolában sokkal nagyobb volt a tanulók túlterhelése, mint más iskolákban, mivel rendkívül magas volt az óraszám és még különböző kötelező gyakorlatokat is bevezettek. Ezen intézkedések hatására egyre jobban elmélyült az iskola szakmai–pedagógiai jellege.

1954. október 1-jén dr. Zsombor Miklósné Homma Jolánt nevezték ki az iskola igazgatójának, aki több nyelven beszélő, nagy tudású pedagógus volt, több tankönyvet és módszertani munkát írt. Következetes, szigorú, ám megértő volt mind a növendékeivel, mind pedig a tanártársaival szemben, és családias környezetet alakított ki a tantestületben és az iskolában.

A hit, a tudás, a műveltség és a kultúra átadásának szorgalmazója volt. Nagy érdemeket szerzett a felvidéki óvónőképzés terén. Egész igazgatósága alatt arra törekedett, hogy minél magasabb szakképzésű óvónők kerüljenek ki az iskolából.

A tanárok nemcsak a tanításra fordítottak nagy gondot, hanem nemzeti öntudatra és hazaszeretetre is neveltek. A kötelező törzsanyagot kiegészítő ismeretekkel bővítették. A képzés egész folyamatában arra törekedtek, hogy a növendékek tudásszintje emelkedjen, hogy a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazni tudják, mert így válhatnak a tudás teljes értékű alkotórészévé. Ilyen feladatok megoldására csak olyan magas műveltséggel rendelkező, hivatásuk magaslatán álló tanárok voltak képesek, mint dr. Miklós Elemér igazgatóhelyettes, Csízi Sarolta osztályfőnökünk, dr. Horváth Júlia, Ládi Éva, Hideghéthy Erzsébet, dr. Mózsi Ferenc, dr. Szénássy Zoltán, dr. Somogyi István, Török János.

Az iskola nagy hangsúlyt fektetett az iskolán kívüli tevékenységekre. Megalakult a tánccsoport, egy kis színpadi együttes, és az úgynevezett kis énekkar is működött.

A tanulók szavalóversenyeken is részt vettek, ahol előkelő első és második helyet vívtak ki országos viszonylatban. A tánccsoportok és a szólóénekesek is számos díjat nyertek. A kezdetekben kissé háttérbe szorított pedagógista lányok a város minden rendezvényén részt vettek.

A város nagy szeretettel ölelte magához a mindig szolgálatkész fiatal növendékeket. Mindenütt szerepeltek, közben tanultak is, érettségiztek, s mind többen működtek Dél-Szlovákia közeli és távolabbi óvodáiban. Iskolánk rövid életű volt, mindössze egy évtizeden keresztül működött. Ez idő alatt nem lehetett nagy dolgot művelni, mégis az iskola tíz éven át tartó működése alatt több mint 400 óvónőt adott a szlovákiai magyar óvodáknak, akik Szlovákia magyarok által lakott területein hűséggel, felelősséggel, hivatástudattal és igaz szeretettel nevelték a rájuk bízott magyar óvodásokat Pozsonytól egészen Ágcsernyőig.

Mély nyomot hagyott bennünk az alma materünk üzenete, az útravaló. Magunkkal vittük a szaktudást, a kultúra szeretetét, a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet. Mindnyájunkat hála és szeretet fűz évtizedek múltával is iskolánkhoz és volt tanárainkhoz.

Az iskola légköre meghatározó volt pedagógiai tevékenységünkre, mindnyájunk további életére. Bárhová is kerültünk, becsülettel helytálltunk mint óvónők, nevelőnők, tanítónők és tanárnők.

Most is szeretettel és nagy tisztelettel gondolunk vissza kedves tanárainkra, akiket ma is példaképnek tekintünk. Volt iskolánkhoz való kötődésünket legjobban Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című költeménye fejezi ki:

(…)
„Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet – csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.
(…)
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

(Dr. Körtvélyesiné dr. Rózsa Piroska/Felvidék.ma)