Jánosy István költő, klasszika-filológus, műfordító, tanár és evangélikus lelkész (1944) sírkövét avatják augusztus 21-én a Balaton-melléki Gyenesdiáson, mely kedvenc tartózkodási helye volt, és ott is hunyt el tizenöt évvel ezelőtt, 2006. augusztus 19-én. Szeptember 30-án temették el kertjükben.
1960-ban itt írt egy színdarabot A száműzött Rákóczi címen. Az özvegye érdeklődött, hogy a kassai Thália Színház nem vinné-e színre. Sajnos, a színház dramaturgiai tervét nem tudtam befolyásolni. A fejedelem személye később is foglalkoztatta. Elbeszélő költeményt írt Rákóczi ifjúsága címmel. 1976-ban jelent meg második kiadásban. Ekkor hívtam meg a II. Honismereti Kerékpártúrára, ahol előadást tartott a mű születéséről. Ő is sátorban aludt, és élete egyik meghatározó élményének tartotta ezt a szereplését.
Besztercebánya
Pista bátyám atyai barátom volt, aki a következőképpen vallott világrajövetelének körülményeiről: „1919-ben születtem Besztercebányán. Szülőházam egy meglehetősen nagy reneszánsz épület, nagyapám tervezte. Nagyapám Hugyecz György (1851-1920) építési vállalkozó volt, és a múlt [értsd: 19.] század 90-es éveiben városi mérnök, aki az akkori igen tevékeny, kiváló polgármester, Csesznák Gyula [1863-1933; a város élén 1893-1923 k. állt] irányításával alakította ki Besztercebánya modern arculatát, úthálózatát, csatornázását; a házakban levő középkori kutak már életveszélyesen szennyezettek voltak, nagyapám létesítette a vízvezetéket, melyet több kristálytiszta hegyi forrás táplált. E létesítményeiért és legendás segítőkészségéért ő volt a legnépszerűbb ember a városban. És nagyon magyar érzésű, noha egyetlen őse nem volt magyar nevű. Amikor én születtem, 1919. május 18-án, már odahallatszott Stromfeld Aurél hadainak ágyúzása. Nagyapám nem tudott aludni, egész éjjel járkált föl-alá a szobájában. Barátja megkérdezte: «Minek várod a magyarokat? Azok kommunisták, és téged, a burzsujt majd fölakasztanak.» – «Mindegy, magyarok lesznek itt» – felelte nagyapám.
Nagyapám már ekkorra tönkrement. A háború kitörése után lényegében megszűnt az építkezés, munkásait ekkor is fizette, mert családjaiknak élniük kellett, ha nem is volt munka, meg aztán a hadikölcsön… ilyenféle gondokban emésztődött, cukorbaja elhatalmasodott. Megtudta, hogy a cukorbajt Pesten már inzulinnal gyógyítják, oda akart utazni, de a cseh hivatalnok nem adta meg a vízumot neki, így kómába esett, és meghalt 62 éves korában.
(…)
Aztán a besztercebányai házat nagyanyám eladta… A nyakába szakadt minden, a vállalat fölszámolása (adósságok!), és úgy látszott, hogy az egész család átköltözik a trianoni Magyarországra. Nekünk mindenképpen mennünk kellett, mert apámat kiutasították. (…) Ezek a hercehurcák nagyanyámat annyira megviselték, hogy szívinfarktus érte, és meghalt Szliácson 1922-ben, 54 éves korában. Láttam a halottas kocsit. Anyám azt mondta: nagyanyám az égbe ment. «Akkor miért kocsin viszik, miért nem repülőgépen?» – kérdeztem.
A fordulat után apám már nem taníthatott a besztercebányai gimnáziumban – lévén dunántúli születésű, no meg a tannyelv is megváltozott. Szerencsére rögtön kapott állást a pesti Erzsébet Nőiskola tanárképző főiskolai tagozatán. Hamarosan mi is utána költöztünk. Hetekre vagonlakóvá lettem…“
Édesanyja, Joli néni ezzel kapcsolatosan egy érdekes epizódot mesélt nekem. Amikor költöztek, hozták magukkal a neogótikus bútort is. Nem értették, mi zörög felső részében. Csak miután átjöttek a határon döbbentek meg. Hugyecz György nagy vadász volt. Sohasem értették, hogy a vadásztársaság abban a szobában találkozott ahol ez a bútor állt, de fegyvertelenül érkeztek és fegyveresen indultak vadászni. Amikor visszajöttek, a fordítottja zajlott le. Most szembesültek vele, hogy a fegyverek a szekrényekben voltak elrejtve. Óriási szerencséjük volt, hogy erre a határon a csehszlovák vámvizsgálat nem jött rá!
A látogatás
Pistával valamikor az 1960-as években ismerkedtünk meg, amikor második feleségével ellátogatott hozzánk. Egy kicsit modoros, de fennkölt beszédet tartott, melynek tartalma már régen elpárolgott, csak felesége megjegyzésére emlékszem: Ez akadémiai székfoglalónak is beillene! „Mikor 50 év múlva először jártam szülővárosomban – vallotta 1990-ben -, meglepett a város Ferencz József-kori arculatának bájossága; meghatódva döbbentem rá: ilyenné Csesznák polgármester és nagyapám tevékenysége alakította ki. Nagyapám restaurálta a Várkörzetet, a korábbi felépített állapotából előhívta a Donjon földszinti gótikus árkádjait, a plébániatemplom hajóján és szentélyén legalább jelezte a korábban befalazott óriás gótikus ablakkávákat, visszaállította a Mátyás-palota eredeti gótikus képét. Nagyapám kedvenc tevékenysége volt a középkori épületek restaurálása, például ő restaurálta a garamszentbenedeki templomot is, és a városban is szenvedélyesen küzdött azért, hogy a középkori házak homlokzatát ne építsék át modern stílusban.”
A nem méltatott költő
Érdekes módon, Jánosy István munkásságát nálunk sohasem tartották számon. Igaz, ő nem volt tolakodó típus. Amikor interjút készítettem vele, beküldtem az Irodalmi Szemlének, nem közölték. Pedig nem akármilyen életművet hagyott maga után. Összegyűjtött verseinek kötete 645 oldalt tesz ki. Ez persze csak mennyiségjelző. 2004-ben jelent meg. Pedig azért is számon kellene tartanunk, mert nagy megértéssel írt szlovák felmenőiről is.
Költészetéről a következőket vallotta: „A költő kísérleti laboratóriuma: a saját élete, a saját lelke. Tehát saját lelkének minden rezdülését olyan éberen kell hogy figyelje, ahogy Rembrandt figyelte a saját arcát önarcképei megfestésekor. A költőnek magának kell lennie legszigorúbb bírájának mind erkölcsileg, mind esztétikailag.” Ez akár ars poeticájának is tartható.
A Skultétyak
Anyai nagyanyja családja a Skultétyak. „…egy Skultéty Hermann nevezetű férfi 1283-ban privilégiumot nyert, hogy a Tátra környékére telepeseket hozzon. Ettől kezdve az oklevelek tanúsága szerint a család állandóan cselekvőn jelen van a Felvidék életében. Skultéty őseim a reformációtól fogva egész a dédapámig bezárólag mind lutheránus papok vagy paptanárok voltak, akik jelentős szerepet játszottak az evangélikus egyház életében. De még a feleségek is papi családokból kerültek ki. Ükapám, Skultéty Mihály feleségének, Jozeffy Annának bátyja volt Jozeffy Pál püspök…”
Róla Ki az uralkodó c. versében emlékezett meg:
„Vagy az talán, aki lázas szívvel hajolt le
népe keblére és kínjára, sietett:
a szennyhez, hogy nekik kijárjon méltó életet,
panasz-keservüket fájó szívén viselve?
Árvák ügyvédje, könnyek olvasója,
trón, csillag nélkül is a szívek uralkodója!”
(részlet)
„A püspök felment egészen a királyig, hogy nyomorgó híveinek «kijárjon tisztességesebb életet.»” – vallja a költő.
Majd egy másik családtagról beszél, akiről A hegyek énekében szól:
„A másik dédapám, ő Janko Kráľ barátja
szelíden élt az almaszagú paróchiába’,
amikor orkános éjjel lobogtak a lidércek,
a sziklák tetején egy halfarkú lány kísértett,…”
(részlet)
„Dédapám, Skultéty Eduárd. Mikor Ľudovit Štúr szilenciumot kapott a pozsonyi teológián, hűséges diákjai vele együtt költöztek át Késmárkra [Jánosy itt téved, Lőcsére jöttek], ahol Štúr tovább taníthatott. Ezt a secessio plebis-t [a nép kivonulását] állítólag dédapám kezdeményezte, s vele együtt ment Janko Kráľ. Későbbi életében dédapám talán felesége hatására magyarnak vallotta magát, bizonyítja ezt a család levelezése. Sok száz levél között csak egyetlen szlovák nyelvű található. Nagyon szép prédikáció maradt utána, amelyet Széchenyi halálának első évében mondott el Kassán.”
„Megvannak a dédapám, ükapám, prédikációi kb. 1800-tól. Ükapám, Skultéty Mihály Nagykürtösön volt lelkész. Innen csak magyar nyelvű prédikációk maradtak fenn. Ugyanis akkor Nagykürtös színtiszta magyar falu volt. Dédapám Hosszúszón volt lelkész. Ez tiszta szlovák falu volt. Innen csak szlovák prédikációk maradtak. Végül amikor dédapám kassai paróchus lett, ez időtől fogva három nyelven, magyarul, szlovákul, németül prédikált. Tehát az egyházi szolgálat mindig olyan nyelven folyt, amilyen nyelvű volt a gyülekezet. Ugyanez az elv érvényesült az iskolákban is.” Ahogy egyik 1994. decemberi magánlevelében írta, a prédikációk megközelítőleg ezer oldalt tesznek ki. „Írását nagyon nehéz kiolvasni, hiszen csak magának írta” – teszi hozzá.
Családi emlékek
A hegyek éneke c., számára különösen kedves versét maga elemezte.
„A dédanyám vállhímzéssel, főkötővel
Elődereng a gyantaillatú ködben.
ki mikor kislánya torokgyíkban levégzett,
a kútba ugrott és bánattá enyészett;(…)
Líd zengésű lelkemben azóta nő a bánat,
hogy a fekete szánon megláttam dédanyámat.”
(részlet)
„Ugyancsak anyámtól hallottam, hogy dédanyám még egész fiatalon abbéli keservében, hogy kislánya diftériában meghalt, a kútba ugrott.
Víziószerűen elképzeltem, hogy mi mehetett végbe szerencsétlen, egzaltált anya lelkében, és szinte önkéntelenül – a Dédanyám című versemben – így alakult ki az én sajátságos «Dosztojevszkij világom», aminek még nagy szerepe lesz további pályafutásomon. Így tudtam azonosulni a szegények, szenvedők, erőszaknak kiszolgáltatottak, «megalázottak és megszomorítottak» világával, amely immár mindvégig poézisem fő témája maradt. Mindezt ez a törékeny, állandóan félelemtől reszkető, kicsi asszony emléke váltotta ki, ahogy elképzeltem őt.”
Verse mesél a többi családtagról is. Dédapjáról, aki kiváló mintagazda és növénynemesítő volt. Erről unokanővére, Oľga Jahodová Családi krónikájában olvasott.
„Anyámtól hallottam dédapám Dugovics Titusz-i hőstettéről is. A téli hadjárat során az előrenyomuló császáriak tisztek szállítására forspontra rendelték őt, mivel az övéi voltak a vidék legszebb lovai:
zúzmarán túl, egy óriás pásztort látott, kéklőt:
Rántott a gyeplőn… zuhant a szán a mélybe.
Ez a jelenet akkor történt, amikor a magyar sereg a «görgeiho tunel»-en [Görgei-alagúton görgei-alagút] keresztül hátrált, és nyomában vonult a császári sereg.”
A Dédapáim c. versében is megénekli ezt az eseményt:
„Parancs volt: császári tiszteket vigyen át a hágón.
Hatszög-nyolcszög kristályok kavargása, űr-örvény.
Egy rántás a gyeplőn, zuhan a szán a szakadékba…
Dédapám nem is tudott magyarul, de
Rákócziról hallott bús éneket.
Tőle örököltem a hűséget e földhöz, e néphez
és sapkát hajigáló Dimitrij Kramazov-szívemet.”
(részlet)
Jánossy István és Hugyecz Jolán
Még a költő szüleit is ismerhettem, akikkel szerettem beszélgetni budapesti lakásukon, a Fehér Hajó utcában. Édesapja, Jánossy István tanárként dolgozott Besztercebányán. Egy pazar világtörténeti kronológiát dolgozott ki. Amikor munkanélküli volt, akkor készítette el. Sokat lapozgattam a vaskos kötetet. Lelkesedtem, ki kellene adni! De akkor, az 1970-es években nem látszott esély.
Édesanyja Hugyecz Jolán. Rajta keresztül rokoni kapcsolatban állt a világhírű építésszel, Hugyecz Lászlóval, aki Sanghaj legjelentősebb építésze lett. Ő édesanyja testvére volt.
Pistát gyakorta kerestem fel lakásán, ahol egy üveg bor mellett nagyon sokat beszélgettünk életéről, a történelemről és főleg a szlovák-magyar viszonyról, mert az különösen érdekelte. Már a családi gyökerek okán is.
Barátai között tartotta számon Emil Boleslav Lukáč (1900-1979) költőt és evangélikus papot. Neki fejtette ki, hogy Trianon után a szlovákság sok tisztességes és gerinces embert veszített. A csehszlovák állam ugyanis hűségesküt követelt meg új alattvalóitól, amit sok tisztességes szlovák sem volt hajlandó letenni, mert ez a korábbival ellenkezett, így inkább az összezsugorított Magyarországra távozott és ott elmagyarosodott.
Az 1970-es években Magyarországon sokan fogtak családfa-kutatásba. Élénken érdeklődött, vajon a szlovákok körében is divatozik-e ez, mert akkor sokan rádöbbenhetnének, milyen gyökerekkel rendelkeznek valójában. Ki kellett ábrándítanom.
A zseniális építész
Fiatal korában játékból egy egész középkori várost lombfűrészelt ki! De egy konstruktivista vasbeton templomot is. A világhírűvé vált nagybácsi amikor meglátta, eksztázisba esett: „Hiszen ebből a kölökből zseniális építész lesz!” El is rendezte a jövőjét. A Műegyetem elvégzése után kimegy hozzá Sanghajba. 1937-ben kitüntetéssel leérettségizett, de a teológiára, majd fél évre rá a bölcsészetre iratkozott. Ebből családi perpatvar lett, mert erőszakos édesanyja nem tűrte az ellentmondást.
Családi bonyodalmak
Első házassága nem sikerült. Éva is felvidéki volt, Rozsnyóról származott. De a vallási különbség és az asszony csökönyössége zátonyra futtatta kapcsolatukat. Fia születése után két hétre Pistát egy autó elütötte. A bal alsó lábszára törött el. Az összeillesztés nem sikerült, már úgy volt amputálják a lábát. De a professzor mégis úgy döntött, megmenti. Hét hónap múlva került haza. Míg a fiú aludt, Mozartot, Beethovent, Schumannt játszott a zongorán.
Versei azután sokáig nem jelenhettek meg.
Közben Dezséry László, evangélikus püspök édesapját önkényesen földbirtokosnak „nevezte ki”, így megfosztották nyugdíjától. Munkásként kellett elhelyezkednie, a felesége meg örökösen veszekedett vele, mert élhetetlen alaknak tartotta.
A szülők azután rákerültek a kitelepítendők listájára. Ezen csak úgy lehetett segíteni, ha Pista beköltözik hozzájuk. Felesége, Éva viszont erről hallani sem akart. Kijelentette, ha csak ideiglenesen is elmegy, akkor kapcsolatukat befejezettnek tekinti és elválnak! A döntés tehát nehéz volt, de szülei kitelepítését meg kellett gátolnia. Pista meg reggeltől-estig tanított, ám rájött, a pedagógus pálya nem neki való. Mivel osztályidegen volt, külvárosi iskolákban tanított, melyek lehetőleg a legtávolabb estek lakásától (1948-53).
Őrült kalandok
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után kilátástalannak látta az életet. Levetkőzött meztelenre és a Dunába ugrott. De az életösztön győzött és ő átúszta a Dunát. Erről is vallott. „Hajmeresztő veszélyeknek tettem ki magamat. Dunába ugrottam, Isten kimentett. Vonat elé feküdtem. Megállította a mozdonyt. Beúsztam a Balatonba hihetetlen mélyen. Közben vihar támadt. Mégis kievickéltem. És sorolhatnám hosszan képtelen, őrült kalandjaimat. És éreznem kellett: Isten belenyúlt az életembe, és megmenekültem.”
Élete azután lassan elrendeződött. Megértő társra talált. 1954-ben tanári munkáját befejezte és a szabadfoglalkozású írói, műfordítói pályát választotta. Fordított ógörögből és oroszból is. Munkásságát elismerték, többször díjazták 1973-tól. Legutóbb 2001-ben Arany János-díjat kapott.
Ha csak töredékesen villantottuk is föl életpályáját, jogosan kérdezhetjük, ki, ha nem ő az igazi felvidéki költő?
Kedves Pista, ott lett volna ma a helyem Gyenesdiáson, ám nem mehettem el. De míg írtam ezt a visszaemlékezést, megint jóízűt beszélgettem Veled, mint annyiszor Mogyoródi úti lakásodban Pesten!
Álomversed (1968) részletével zárom soraimat:
„Még csak az izgat: mi lesz a magyarral.
Olyan gyorsan fogyásnak indult.
A lemmingek tízezerszám egyszerre fölkerekednek
és belerohannak az Óceánba.
Jaj nincs hitem, mint második Ézsaiásnak,
ki hazatéréssel és örök uralommal
vigasztalja népét!”
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Felhasznált irodalom:
Jánosy István: Arcok, lelkek, álmok, versek, Magyar Írókamara, Bp. 1993
Jánosy István: Összegyűjtött versek, Kortárs Könyvkiadó, Bp. 2004
Jánosy István: Távolodó arcok, Magvető, Bp. 1990
