Oravecz György világjáró zongoraművész nagyon sokat szerepelt az egykori Szovjetunió államaiban és Távol-Keleten. E számunkra ismeretlen világban szerzett tapasztalataiból ad ezúttal ízelítőt.
Egy értékelésnél mérlegelni kell, mennyi a zongorista, a helyszín és a közönség része a sikerből. Amennyiben valamelyik sántít, akkor magával ránthatja a másik kettőt is. Moszkvában például egy protokolláris rendezvényen szerepeltem, ahol az igényes közönség soraiban nagykövetek és diplomaták ültek. Az elegáns miliőhöz a Puskin Múzeum fantasztikus helyszínül szolgált, ami engem is inspirált a játékban. Később visszatértem Oroszországba, Szentpéterváron – abszurd módon, télen – a Nyári Palotában léptem fel. Az egykori Szovjetunió területén számos helyre hívtak, s meglepődve tapasztaltam, – s ez elmondható Kijevtől Kazahsztánig – a koncert igazi ünnep volt, a vendéglátók a legapróbb részletre is figyeltek, s mindennek megadták a módját. A felkonferáló hölgy például nagyestélyiben lépett a szintén szépen kiöltözött közönség elé. A zenekarok felkészültsége is általában hibátlan volt, a karmesterrel megbeszéltük a műsort, egyszer átvettük az anyagot, s a főpróba után már mindketten biztosak lehettünk a dolgunkban.
A dél-uráli területen fekvő Cseljabinszkba is ellátogattam. A város a nehéziparáról ismert, s a kulturális életben is fontos szerepet játszanak az üzemek. Egy hatalmas csarnokban léptem fel munkások előtt, de meleg fogadtatásban lehetett részem, mindenkit lekötött a produkció. Kérésre előadtam Liszt II. magyar rapszódiáját, s abban van az a híres rész, amit a világban a Tom és Jerry rajzfilm is népszerűsített, ez különösen kedvelt volt a gyerekek és a felnőttek körében. Kezdetben pedig ódzkodtam az eljátszásától, de a szervezőknek lett igazuk.
Ázsia egy újabb, különleges világra nyitott kaput. Ho Si Minh-városban (Saigon) a japánok által tervezett konzervatóriumban állhattam dobogóra. E bemutatkozásnak volt egy szomorú előzménye, mivel egy idült ínhüvelygyulladással érkeztem, egy fél centis dagadt résztől gyakorlatilag nem lehetett látni a kézhátat. Elhatároztam, hogy kímélni fogom a kezemet. Másképp történt: egy zsúfolásig megtelt, csodálatos akusztikájú teremben egy kiváló Steinway D hangszer mellé ülhettem le, így a visszafogottságból semmi sem lett. Hanoiban egy dzsesszfesztiválon „ugrottam be”, egy kicsit furcsa volt a környezet, de megoldottam.
Fotó: Oravecz György archívumából származik
Hong Kongba 2000-ben érkeztem a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Nem mindennapi turnénak lehettem részese, a Zenekar vezetői korábban egy széles programlistát küldtek el kiválasztásra a vendéglátóhoz, akik az összes felsoroltra igényt tartottak. E nyolc összeállításban három zongoraverseny – Grieg a-moll zongoraversenye, Liszt Magyar fantáziája és Gershwin Kék rapszódiája – szerepelt, így nagyon össze kellett szednem magam. Egy érdekes momentumra is emlékszem: furcsa érzést élhettem át a városállamban, amikor találkoztam a saját – egyik lemezborítómon is szereplő – gigaposzterportrémmal, ami egy koncertterem teljes oldalfalát fedte le.
Oravecz Györgyöt nemcsak kiváló művésznek – Liszt Haláltánc felvételét a legjobbak közé sorolom – ismerhettem meg, hanem Balatonszemesen szimpatikus egyéniségét nem először élvezhettem. A nyárzáró estén kicsi, de lelkes közönség gyülekezett a műemlék templomban rendezett koncertre. Általában e hangversenyek szigorúan egyórásak, s amint letelt az idő, a vendégművész sietve száll autóba. Ezúttal nem ez történt: a zongorista előadásában ráadás ráadást követett. Nem takarékoskodott sem az energiával, sem az idővel, mindegyik darabhoz fűzött egy kedves megjegyzést. Ezt a ritka hozzáállást a jelenlévők egy életre megjegyezhették.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
