Nem tudom, Luther, Kálvin, Zwingli, Melanchthon, Sztárai, Méliusz, Károli pontosan hogyan fogalmaznának, ha pár órára földi szemlélői lehetnének az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus magyarországi eseményeinek. Bizonyos vagyok abban, hogy Kálvin, a szigorú, kritikus francia szellemiségű genfi reformátor tekintete megenyhülne kicsit. Ő, a Szentlélek teológusa, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy Szentlélek nélkül nem lenne hit a világon, és Isten szentháromságos neve is csak üres fogalomként lógna a levegőben, a sok, Lélektől ihletett, pneumatikus bizonyságtétel, örvendező istenmagasztalás láttán szívből tudna együtt örvendezni Isten római katolikus zarándoknépével. És még talán teológiailag is találna érintkezési pontokat.
Például a Szentírás egyre központibb szerepét a 21. századi három nagy keresztyén világágazatban: a római katolikusban, az ortodox egyházakban és a protestantizmusban. És bizonyára azt sem helytelenítené Kálvin, hogy magyar földön testvéri módon találkozik az 1054-ben kettészakadt egyház nyugati és keleti részének lelki feje, Ferenc pápa és I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka. Ugyanakkor felettébb jó alkalom az Eucharisztikus Világkongresszus arra is, hogy protestáns eleink drága felismeréseit, a solus-sola „egyedülieket” (egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Istené a dicsőség) nagy felismeréseit újra szívünkre öleljük, megköszönjük egyetlen és közös szentháromságos Urunknak, Istenünknek. Úgy örvendezünk együtt római katolikus testvéreinkkel, hogy közben magasra zengjük fel a mennyek Urához zsoltáros hálaadásunkat a reformációért, amelynek idén október 31-én ünnepeljük 504. születésnapját.
A Tebenned bíztunk eleitől fogva református zsoltáréneklésbe, az Erős várunk nékünk az Isten evangélikus himnuszéneklésbe beleszűrődik az 52. Eucharisztikus Kongresszus jó néhány szép dallamfoszlánya. Az Istent magasztaló vox humana dallamai pedig bizonyosan összefonódnak a mennyei trónus előtt. Most hitvalló és mártír eleink legdrágább felismerését idézzük fel magunknak és másoknak is…
A reformátorok körében alakult ki az a közös nézet és igény, hogy ecclesia semper reformanda – azaz, az egyházat mindig reformálni kell. Később ennek az alapkövetelménynek felekezeti és nemzedékről nemzedékre alkalmazott igényét fejlesztették tovább eleink ekként: ecclesia reformata semper reformanda – secundum verbum – azaz: a megreformált egyházat szüntelenül reformálni kell – Isten Igéje szerint. Ha van a történelemben református sajátosság, akkor ez az. A miénk a legteljesebb mértékben. „Egyetemes református igazság”. Vannak testvéregyházaink Hollandiában, Svájcban, Németországban, Skóciában, Dél-Koreában, ahol vagy megnevezésükbe vagy hitvallási iratukba is beemelték ezt. Magukat „Az Isten Igéje szerint reformált egyház”-ként azonosítják. De mit is jelent ez a református sajátosság?
A teljes kifejezés használata nálunk, magyar reformátusoknál nem igazán terjedt el. Az első része még igen: az egyházat szüntelenül reformálni kell. Nemes feladata lehet a Magyar Református Presbiteri Szövetségnek a képzésben, hogy a mondatot csonkítatlanul megértesse presbitereinkkel. És közösen megvizsgáljuk: a mai generációk mennyire élik tudatosan az Ige szerinti reformálás igényét. A tényleges reformálás programját felekezeti szintre emelő programmondatnak az eredete nem a XVI. századra megy vissza, a XVII. századi holland pietizmusból származik.
Van, aki szerint e kifejezés a második világháború idején Karl Barth hatására vált fontossá, a hitleri Németországban bekövetkezett egyházi deformációk elleni tiltakozásként.
Ennek a csak a református világcsaládban megjelenő elsődleges igénynek az üzenete: a reformáció ugyan megreformálta az egyház tantételeit, de Isten népének élete és gyakorlata mindig további reformációt igényel. Minden generációnak fel kell tennie és meg kell válaszolnia a kérdést: mit vár el tőlünk Isten Igéje?
Még a legnemesebb törekvéseink közben is hajlamosak vagyunk a bűnre és a tévedésre. Ez alól a hit és az egyházi élet formái sem kivételek. Ezzel a sajátosan református tétellel felismerjük és elismerjük, hogy az egyház még a legjobb esetben is gyenge és emberi intézmény. Mivel „törékeny cserépedényekben tartjuk a lelki kincseket”. A reformálás a bűnbánat intézményes formája. Felismerjük, milyen messze estünk Isten szándékaitól, ezért folyamatosan minden tanítást és egyházi szerkezetet alávetünk Isten Igéje és a Lélek hívása szerinti reformálás követelményének. Az egyház népe esendő zarándoknép, úton lévő nép a végső cél, Isten Országa felé. Még nem vagyunk azok, amivé lennünk kell – Isten Igéje szerint. Ezért e szavak emlékeztetnek minket arra, hogy az egyház reformációját mindig Isten Igéje szerint kell folytatni. Isten Igéje az egyház létalapja.
A reformáció „nem liberális és nem konzervatív, hanem radikális abban az értelemben, hogy visszatérít a gyökérhez”. Nem áldja meg a megőrzést a megőrzés érdekében, vagy a változást a változás érdekében. Így minden nemzedékben a deformációkat gyógyító reformáció előmozdítása az, amit Isten Igéje munkál.
A folyamatos reformáció (semper) radikális megközelítésének másik kulcsfontosságú eleme ez. Presbiterként, lelkészként, gyülekezetként alázattal felismerjük, hogy átadott lelki örökségben gyökerezünk. Egyetlen generáció sem sziget önmagában. Mindegyik olyan világba születik, amelyet szüleik és az előttük járt nemzedékek éltek meg. Így, amikor magyar református egyházhűségről beszélünk, az előttünk századokon át felhalmozott hit drága hitvallásos örökségével beszélgetve tesszük ezt. Mindkét idézett tétel az egyház, kivált református egyházunk folyamatos reformációjára történő meghívás. A reformáció nem puszta reform, mintha tőlünk függne. Miközben tiszteletben tartjuk eleink ránk hagyatott hit- és életformáit, a legjobban azzal tiszteljük őket, hogy állandóan feltesszük és meg is válaszoljuk a kérdést: Uram, mit cselekedjünk? Kálvin János „Az egyház megreformálásának szükségessége” című iratában így fogalmazott: „Kiábrándultsággal és becstelen újításokkal vádolnak minket, amiért merészeltünk bármilyen változtatást javasolni az egyház korábbi állapotában.” Egyszer s mindenkorra leszögezte: mi nem újítgatunk, nem reformokat vezetünk be. A Szentlélek tevékenységének befogadói vagyunk, aki megreformálja, visszaalakítja az egyházat Isten Igéje szerint eredeti formájára. Az egyház Isten egyháza, Isten Igéjének és Lelkének teremtménye. Az Ő Igéje és Lelke irányítja egyedül és szüntelenül (solus – semper) az egyház megreformálását. Soli Deo Gloria!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
