Aki úgy gondolja, hogy „már mindent tud” Trianonról, annak is érdemes visszakeresnie a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár honlapján az október 5-én tartott történelmi vitasorozat őszi nyitó-előadását: „Az Antant és Magyarország viszonya 1920-ban” címmel. A témát Anka László az Intézet tudományos munkatársa és Vizi László a Kodolányi János Egyetem rektor-helyettese, a Magyarságkutató Intézet főigazgató-helyettese vitatta meg Hermann Róbert kutatócsoport-vezető moderálása mellett.
A címadó téma megvitatásához Vizi Lászlónak vissza kellett nyúlnia a Nagy Háború kirobbanásának idejéig, amikor Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia részeként nem volt külön állam. Tehát az antant hatalmakkal nem állt diplomáciai kapcsolatban. Ezért 1918. november 3-án még a Monarchia köti meg a padovai fegyverszünetet, de már a november 13-i belgrádi katonai konvenció arról döntött, hogy az antant Magyarországgal katonai missziók és jegyzékek útján fogja a kapcsolatot tartani a fegyverszünet és a békeszerződés közötti időben.
Csak 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukása után érkezik meg Sir John Clark kettős feladattal. Egyrészt hogy kormányt alakíttasson, amelynek képviselőjével majd Párizsban alá lehet íratni a békeszerződést, aminek tartalma már 1919 nyarán ismert volt.
Egyes újságok már térképeket is közöltek az új határokról. Clark másik feladata pedig az volt, hogy tető alá hozza a nemzetgyűlési választásokat, persze csak azokon a területeken, amelyeket nem tartott megszállva idegen katonaság.
A magyar békedelegáció gróf Apponyi Albert vezetésével úgy szállt vonatra 1920. január 5-én a Keleti Pályaudvaron, ahol az őket búcsúztató tömeg a Szózatot énekelte, hogy tudták: párbeszéd nem lesz Párizsban, csupán meghallgatják őket. Mégis reménykedtek, hátha érveik, vagyis a tények hatnak valamelyest a végső döntésre.
Hogy ez a remény mennyire megalapozatlan volt, azzal kapcsolatban Anka László rámutatott, hogy
a Magyarországról alkotott negatív kép nyugaton még annál is rosszabb volt, mint amit évtizedeken át a nemzetiségek vezetői festettek róla, mert hozzájárult az ún. fehérterror, amelyet ugyancsak felnagyítva tálalt a nemzetközi sajtó.
Párizsban 6-7 nap telik el diplomáciai formaságokkal: megbízólevelek átadásával, átvételével, átvizsgálásával. Kiderült, hogy ugyanúgy csak jegyzékek útján adhatják elő mondanivalójukat, ahogyan a katonai missziókkal érintkeztek a fegyverszünet után. Csupán egyhetes várakoztatás után adhatta át a magyar delegáció a gróf Teleki Pál által gonddal összeállított francia nyelvű jegyzéket, amelynek Erdélyre vonatkozó részét gróf Bethlen István írta. És ugyanekkor, január 14-én tudta meg a magyar delegáció, hogy másnap, január 15-én már a kész szerződést fogja megkapni a békefeltételekkel, tehát saját jegyzékük elkésett. Másnap Teleki még berajzolja a térképbe a megismert új határokat, Apponyinak pedig marad egy éjszakája és fél napja, hogy felkészüljön a január 16-án elhangzó híres, francia és angol nyelven elmondott, olaszul pedig összefoglalt beszédére.
Hermann Róbert moderátorként egy kevésbé ismert részletről, a magyar delegáció helyzetéről kérdezte a történészeket. Vizi László elmondta, hogy mindent saját költségükön kellett fedezniük, ezért igyekeztek olcsó szállodát keresni, az útiköltségüket még külön megterhelte a francia vasúttársaság által követelt pályahasználati díj is. Ismert tény, hogy
nem mehettek be, csak külön engedéllyel és rendőri kísérettel Párizsba, és nem érintkezhettek sem külföldi politikusokkal, sem újságírókkal.
Az újságok azonban eljutottak hozzájuk, ezek hatására írt Apponyi egy levelet Huszár Károly miniszterelnöknek, de mire megérkezett, már Simonyi-Semadam töltötte be a posztot, és ő olvasta fel a frissen megalakult nemzetgyűlésnek Apponyi levelét arról, hogy milyen negatív Magyarország megítélése, milyen ellenszenvvel viseltetnek a franciák irántunk, és milyen rettenetes tudósításokat írnak a fehérterrorról. (Vizi László költői kérdésként az est hallgatóihoz fordult, hogy vajon kik tájékoztatták Magyarországról a francia sajtót?) Egyébként érdekességként hozzátette, hogy az akkor szó szerint felolvasott levélről csak a dokumentumokból tudtak a történészek, de magát a levelet nem látták. Pár éve került csak elő egy aukción.
Hermann Róbert idézte az 1867-es kiegyezéssel kapcsolatos bon mot-t, hogy akkor a magyarok a költségek negyven százalékáért megkapták a jogok száz százalékát, Trianonban viszont a hadviselésben való részvételünk ötven százalékáért megkaptuk a felelősség kilencven százalékát. Amikor ennek részletei, vagyis a 282 ezer km2-nyi Magyarország 93 ezerre és a 18 milliónál nagyobb lakosság 7 millió 600 ezerre csökkentésének híre eljut Magyarországra, éppen zajlik a nemzetgyűlési választások kampánya. Huszár Károly miniszterelnök saját választókerületében így szólt a néphez:
„Gyászba fogtok öltözni. Menjetek a templomaitokba és imádkozzatok, mert olyan szörnyű idők következnek, mintha mindenegyes családban egy halott lenne.”
Apponyi a nemzet ügyvédjének szerepében szólt a nagyhatalmakhoz, emlékeztetve őket, hogy Magyarország a tatár és török előretörésekor Európa védőbástyája volt, most az lehetne a kommunizmussal szemben is. Csak azt nem tudta Apponyi – mutatott rá Anka László – hogy ezt a szerepet Lengyelországnak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Romániának szánták. De az események rövidesen Apponyit igazolták: területi viták miatt háború tört ki Szovjet-Oroszország és Lengyelország között, s a nagyhatalmak hiába figyelmeztették a kisantant országokat kötelezettségükre, azok nem voltak hajlandók mozdulni..
Az Apponyi-beszédnek a népek önrendelkezéséről szóló részeire hívta fel a figyelmet Vizi László, elsősorban arra, hogy aki ezt megígérte, és akin számon lehetett volna kérni: Wilson amerikai elnök nem volt jelen, addigra hazautazott. Apponyi népszavazást is kért az elcsatolandó területeken, ígérve, hogy annak eredményét, bármi legyen is, tiszteletben fogja tartani a magyar kormány. Beszédének arra a kitételére, amely szerint több millió magyart elhajtandó csordaként kezelnek szülőföldjükön, Lloyd George felfigyelt, és Clemenceau tiltakozása ellenére kérdést tett fel Apponyinak, aki a Teleki-féle térképet tette a brit miniszterelnök elé. Ez a pillanat elbizonytalanította az olasz Nittit is, és reményt keltett a magyarokban. Feleslegesen, hiszen
már a háború alatt eldőlt a területi kérdés.
56 helyen ugyan módosítottak az Apponyiéknak átadott békefeltételeken, de ezek olyan jelentéktelen módosítások voltak, amely a lényeget sehol sem érintette. Ezt a végleges változatot hozta haza Párizsból a magyar békedelegáció főtitkára Praznovszky Iván, és elhozta a Clemenceau-t váltó új francia miniszterelnök, Millerand levelét, amely Magyarország háborús felelősségéről, megbüntetéséről, nemzetiségei elnyomásáról szól. De parányi reményt ébreszt a levél azon kitétele, hogy ahol szükséges, ott a határkijelölő bizottságok majd módosítanak. Valójában ezeket utasították, hogy semmi engedményt ne tegyenek.
Apponyi beszéde után itthon már kezdik felkészíteni a lakosságot a valóságra. Apponyiék azonban puhatolóznak Párizsban, hogy mi történik, ha megtagadják az aláírást? A válasz: gazdasági blokád, eladósodás, infláció, élelmiszerhiány. Amíg nincs aláírás, addig a hadifoglyok fogsága meghosszabbodik, a románok, csehek, szerbek által megszállt területeken a lakosság szenvedése fokozódik, a románok újabb területeket szállnak meg, Pest éhezése, az ország elszigeteltsége fokozódik. Intő példa 800 ezer német éhhalála. 1920 tavaszán a románok még ott vannak a Tiszántúlon, és nem lehetett tudni, mikor vonulnak ki.
Teleki külügyminiszterként arra is figyelmeztet, hogy az aláírás megtagadása visszaállítja a fegyverszünet előtti állapotot az antant hatalmakkal, vagyis a hadiállapotot, és megindulhat a körkörös támadás Magyarország ellen beláthatatlan következményekkel.
Májusban a minisztertanács már konkrétan tárgyalja az aláírást. Ezután már csak az volt a kérdés, hogy ki írja alá? Teleki mint külügyminiszter vállalta, hogy aláírja, de azzal a feltétellel, hogy indulás előtt lemond miniszteri posztjáról és visszavonul a politikától. A hírre az antant főmegbízottak tiltakoztak Horthynál, ugyanis a francia-barátként számontartott Telekit nem szerették volna elveszíteni sem a franciák, sem az angolok gazdasági terveik támogatójaként, akinek ezért bizonyos kedvező határmódosításokat ígértek. Erről azonban értesült a prágai vezetés, kiéleződött viszonya Párizzsal, viszont létrejött a kisantant szerződés a délszláv állammal.
“A megszállott vármegyék követei pénteken délután a vármegyeháza közgyűlési termében ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy a Magyarországra erőszakolt béke ellen kiáltványt intéznek a világ valamennyi népéhez.”
Május 27-én Horthy levélben közli Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnökkel, hogy Teleki nem lehet a békeszerződés aláírója. Egyébként ez a Horthy-levél is csak a közelmúltban került elő. A kormányzó ebben tételesen felsorolja, ki nem lehet még aláíró: az elcsatolt területekről származók, mert az rossz üzenet lenne, politikai pártok vezetői sem, mert választások jönnek. Végül 1920. május 31-én megszületik a döntés, egyetlen miniszterre szűkült a lehetőség: dr. Benárd Ágoston munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfrédra, a Külügyminisztérium diplomatájára. 1921. július 26-án Praznovszky Iván letétbe helyezi Párizsban a békeszerződés ratifikációjáról szóló magyar dokumentumot, s jogilag akkor lépett életbe a trianoni békediktátum..
Cservenka Judit/Felvidék.ma
