Az utóbbi 30 évben szülőföldünkön civilek és önkormányzatok sok helyütt tudatosították, hogy egy-egy település múltját, értékeit, a régiek életmódjának napjainkban is hasznos, értékesíthető eszközeit, használati módszereit meg kell menteni. S ezzel együtt a szülőföld szeretetét, mindig visszahívó üzenetét is átadják a következő generációknak.
A legtöbb helyen helyi múzeumként, vagy turisztikai céllal léteznek ezek a házak, s igény szerint kinyitják a vendégek, iskolák, érdeklődők előtt.
Az ipolyszalkai tájház a közelmúltban ünnepelte létrejöttének és működésének tizennyolcadik évét. Felvidéki viszonylatban talán ez az egyetlen „élő tájház”, amely minden évszak minden napján nyitva tart, hiszen évszakok szerinti programokkal működteti az Ipoly Menti Kulturális és Turisztikai Társaság.
A 2001-ben megvásárolt, 1897-ben épült sátortetős vályogház őrzi az egykori paraszti otthonok jellegét, a belső berendezéstől a népviseletig. A tárgyi eszközök, az egyes helyiségek berendezése – melyeket a falu idős emberei napjainkig megőriztek – újra használati eszközzé váltak, és lakhatóvá tették a házat.
A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy egész nyáron kéthetes táborokban különböző korosztályú gyerekeknek szerveznek itt tábort. Nemcsak a régi mesterségeket, a kézművesség alapjait ismertetik meg a táborlakókkal (erre kialakították a ház egy részét), hanem a régi ételek, téli befőzések, kalácsok, s a kenyérsütés mesterségét is megtanulják a táborlakók.
Ősszel az iskolakezdés idején főleg a helyi 1-9. évfolyamos tanulók foglalkoztatása zajlik a házban, de látogatják a környékbeli diákok is a tájházat. S természetesen az egész év folyamán fogadják nemcsak a hazai, de a külföldi turistákat is, akár bemutatókkal vagy helyi gasztronómiai finomságok kóstolójával. Az istállóból átalakított kézműves műhelyben szinte napi szinten pereg az orsó, szövik a szőnyeget, a búbos kemencében (vagy az udvari kemencében) pedig a legfinomabb falusi ételek, édességek (kalács) illata csábítja az arra járót, vagy a táborlakókat.
Az udvaron lévő nádtetős pihenőt leginkább nyaranta használják a sokféle mesterséget oktató kézművesek, többségükben helyiek, akik eltanulták a mesterséget a régiektől, de 2004 óta a munkaügyi hivataltól is igényelnek önkénteseket, munkanélkülieket, akik napi négy óra ledolgozása mellett maguk is sok mindent megtanulnak.
Hosszan lehetne sorolni, mennyi értéket rejtenek a XXI. század nemzedékének a százéves falak, s mennyi örök érvényű életformát éltetnek tovább a bemutatott eszközök, ellesett munkafolyamatok.
A tájház megálmodója, létrehozója és állandó fejlesztője Dikácz Zsuzsanna, aki egykor a helyi községi üzem alkalmazottjaként dolgozott, majd lett a helyi Csemadok-alapszervezet tisztségviselője, elnöke. Ez alatt az idő alatt is sok-sok regionális rendezvény valósult meg falujában a vezetésével. Megismerte és megszerette a népművészet szinte minden ágát, hiszen a községben még élt a színpadi folklór, a népviselet, népdalok, és az idős emberek, akik oly sok mindent tudtak még. Ráérzett mindezek szépségére, értékére.
2001-ben úgy gondolta, mindennek a színpadi hagyománynak, tárgyi hagyatéknak otthont kell teremteni. Nem volt könnyű, civil szervezetként. Elsősorban az anyagi oldala: házat venni, rendbe hozni, működőképessé tenni (villany, fűtés, stb), a megőrzött tárgyakat, eszközöket konzerválni, s a tulajdont állandóan bővíteni, fejleszteni, de mindig hűen az eredeti küldetéshez.
Mígnem 2003. október 26-án került átadásra az eredeti formájára felújított, jellegzetes tájház. 2006-tól pedig elkezdték szervezni a kézműves táborokat.
Persze mindehhez már kevés egy ember. Hű segítői közül most is ott vannak még az alapítók, Vinkler Júlia és Hajdú Emerencia. Tisztelettel gondol az egykori autentikus kézművesekre, a kötélverő Józsa Joachim bácsira, a szőnyegszövő Szép Valériára, aki a szövőszék működésére tanította meg a fiatalokat, Tóth Ilona nénire, s a legszebb népviseleti ruhákat bemutató, viselő és mindenben segítő Trieb Rozáliára. De mindig jöttek fiatalok is, akik megtanulták tőlük a mesterséget, s ma is ott vannak a nyári oktatóprogramokon. Köztük Zsuzsanna családjának minden tagja, férje, lányai, Andrea és Mónika.
Zsuzsa asszony nemcsak szervez, de adminisztrál is, s főleg a pályázás ismérveit is el kellett sajátítania. Kezdetben az Illyés Alapítvány nyújtott nagy segítséget, s ők azóta is sikeresek mind a hazai, mind a magyarországi, vagy az Interreg pályázatokon.
Pár évvel ezelőtt a Gruntvig projekt – „Európai kézimunka a hagyománytól az innovációig” című nemzetközi nyertes pályázatban vettek részt, Olaszországban, Litvániában és Magyarországon.
A sok-sok munka, befektetés és a sikerek további fejlesztésre ösztönözték Zsuzsannát és a csapatot. Szintén egy nyertes Interreg pályázat által 2005-től sikerült egy további kézműves házzal bővíteni társulásuk tulajdonát, s ezzel gazdagítani a falu kulturális, turisztikai életét, értékeit.
Eredményeik, szorgalmuk, céltudatos munkájuk példaértékű. Főleg azoknak, akik ugyan összegyűjtötték a régi idők használati tárgyait, házat is kaptak, melyet azonban alig egy év után már látogatni sem lehet, s az emberöltőkön át óvott, védett múltat őrző tárgyak, eszközök, házak gondozás hiányában tönkremennek. Sajnos erre is van példa.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
