Az elmúlt napokban egy Esterházy Jánossal kapcsolatos eseményben való közreműködésre kértem fel néhány kipróbált kedves barátot, s mi sem természetesebb, hogy az elsők közt ikszeltem be Horváth Árpádné Kmoskó Mária e-mail-címét az elküldendő levél címlistájába.
Csak ezt követően vágott belém a felismerés, hogy Ő, a mindig segítőkész, munkára, szolgálatra mindig alkalmas drága Marikánk fizikai valójában már nincs itt köztünk. Elment, de hitünk szerint lehetetlen, hogy csak úgy, egyik pillanatról a másikra elszakadjunk személyiségének szeretettel átitatott lelkületétől, lényének ettől az igazi valójától.
Mert hitünk szerint rá is ugyanaz vonatkozik, mint a bibliai Lázárra, akiről Jézus azt mondta, „nem halt meg, csak alszik”. Marika kezdettől fogva (s ennek immár több, mint 30 éve) aktív részese volt a Felvidékről kitelepített honfitársaink Rákóczi Szövetségbe való szervezésének, a máig rendezetlen kárpótlási ügyek intézésének, a budapesti Rákóczi Klub tevékenységének, az Esterházy János Emlékbizottság működésének, majd az iskolabeíratási programok segítésének.
Most elfáradva elaludt ugyan, de bizonyossággal valljuk, hogy közös égi hazánkból továbbra is segíteni fogja ideát maradt szeretett családtagjait, a Rákóczi Szövetség igaz ügyért síkra szálló szolgálatát és az Esterházy bizottságok küzdelmét.
Mert nehezen tudnánk nélkülözni mindig pontos és megbízható odafigyelését, kiemelkedő műveltségét, történelmi és társadalmi ismereteit, széles körű tájékozottságát, mindig határozott véleményét. Barátja, s munkatársa, Martényi Árpád úgy jellemezte őt, mint aki kedves lényével, nyitott és érdeklődő személyiségével számos hívet és barátot szerzett közös ügyeink számára, határon innen és túl vagy ahogy ők, az egykori áttelepítettek egymás között emlegették: ideát és odaát.
Igen, ODAÁT, a régi felvidéki haza áldott szülőföldjén, melyből – megannyi sorstársával együtt – kényszerkitelepítéssel szakították ki őt is családját 1948-ban. Marika gyermekként élte át ezt a tragédiát, s természetes, hogy erre a szülőföldre, a Garam menti Málasra vagy Lévára, melynek felvirágoztatásáért ősei oly sokat fáradoztak és áldoztak, mindig is egyfajta aranykorként tekintett vissza, s amikor csak tehette, családjával együtt oda utazott „haza”.
Marika tudta, az elmúlt dicsőség odaáti romjait, megszentelt emlékeit éppúgy, mint a szenvedés könnyeinek arcot szántó barázdáit az újabb nemzedékek életében lassan-lassan betemeti a feledés futóhomokja. Az elmúlt emberöltők hősies kitartása és példája azonban tovább él a nemzet erkölcsi erejében és eszméiben.
Ezért küzdött, hogy nagyapját, dr. Kmoskó Béla ügyvédet, aki egész odaáti életét a lévai közélet felvirágoztatásának szentelte, kiemelje a feledés homályából.
Munkájának meglett az eredménye, s a lévai Reviczky Társaság közreműködésének hála, a Kmoskó nagyapa életének jeles tetteit ma már emléktábla őrzi Léván. Marika tudta, hogy a hozzá hasonlók példamutatása tovább él és a jövő kikezdhetetlen fundamentumát képezve a megmaradásért végzett további alkotómunkára ösztönöz bennünket.
Sok, szülőföldjéről elüldözött honfitársához hasonlóan, az ő munkabírása is ebből az odaátról hozott erkölcsi többletből fakadt. Nem tudta őt megtörni az 50-es évek embertelensége sem. Az, hogy „osztályidegennek” minősítve és kirekesztve még az érettségit is csak esti tagozaton tehette le.
Irodai dolgozóként így is, majd 30 évig a Petrik Lajos Szakközépiskola titkáraként végzett kiváló munkájáért többször kapott elismerést. Elszántságát kiváló sportolóként is bizonyítani tudta. Tagja volt a magyar evezős válogatottnak, amely 1964-ben az Európa-bajnokságon 4. helyet szerzett. S hogy a sportot is hivatásnak tekintette, azt az is bizonyítja, hogy az 1996-os veterán világbajnokságon egy 1. és egy 2. helyezést is elért a hajó, melyben ő is evezett. A közösségi munkát mindig valamilyen szent kötelességként végezte, úgy, hogy közben három gyermeket nevelt fel tisztességgel a 16 éve elhunyt hűséges férjével, Árpáddal.
Együtt építették a határt átszelő magyar–magyar kapcsolatokat, testvértelepülési, társadalmi vagy sportolói együttműködés formájában. Ezzel a szervezői készségével épült be csöndes jelenlétével a Rákóczi Szövetségbe is, melynek számos vidéki vagy határon túli rendezvényét segítette mindig lelkes, szolgáló szeretetével. Többször is említette, úgy érzi, szülőföldje iránti háláját ezzel tudja kifejezni leginkább.
A legutóbbi időkben különösen szívén viselte Isten szolgája Esterházy János mártírumának minél szélesebb körű megismertetését. Egy beszélgetésünkkor elmondta, a példaképnek tartott Esterházy János közelebb segítette őt az Istenhez. Talán ezért is képviselte a tőle megszokott elszántsággal a mártír gróf rehabilitálásának és boldoggá avatásának folyamatát.
Szinte minden Esterházy-rendezvényen jelen volt. Mint tudjuk, utolsó önként vállalt munkája is az volt, hogy megszervezze a szövetség tagjainak csoportos kiutazását az alsóbodoki Esterházy János Zarándoknapra, melyre Esterházy János születése 120. évfordulójának évében került sor. Napokon keresztül e-mailezett, telefonált, hogy méltó anyaországi képviselet vehessen részt az Esterházy-emlékév e kiemelt rendezvényén. Egy-két nappal az indulás előtt még felhívott és örömmel újságolta, hogy a Szövetség által kirendelt autóbusz megtelt Esterházy-zarándokokkal.
Az indulás előtti estén, utolsó telefonjait befejezve fáradtan feküdt le, szenderedett el, de többé már nem ébredt fel. Esterházy Jánoshoz indult el és a Teremtő Isten karjaiba érkezett meg. Ezzel is a hűséges szolgálat és az elődeink megbecsülésének gyönyörű jelképes példáját hagyta ránk, épp úgy, ahogy Esterházy János mondta: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsa és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”
Drága Marika, most, amikor szeretteid, odaáti és ideáti barátaid és ismerőseid nevében búcsút veszünk tőled, szeretnénk megköszönni a Jóistennek, hogy megajándékozott minket mindig megértő, gondoskodó, szeretettel szolgáló lényeddel.
Immár Isten szolgája Esterházy János közvetlen munkatársaként, az Emlékbizottság menybe költözött tagjainak sorát gyarapítva, kérjük, segítsd továbbra is ideát maradt feleidet közbenjáró hiteddel, szereteteddel.
Mert csak a szeretet az, ami örök és el nem múlik sosem.
(Molnár Imre/Felvidék.ma)
