Felvidéken Párkány-Nánán, kis falunkban november 9-én reggel 8.00 órakor megszólalt a templom harangja Kun Ferencz a Rákóczi Szövetség alapítója, és alelnöke temetésének napján, tisztelegve emléke előtt.
Az ő nemes lelkének, a legmagasabb szintű emberi értékeinek, a sok-sok baráti, testvéri, missziós cselekedetének ma már örök emlékére ajánlották fel a szentmise áldozatot.
Kun Ferencz halálával egy nemzedék távozott az értünk és rólunk szóló Rákóczi Szövetségtől. Az a nemzedék, amely nemcsak hogy létrehozta a Szövetséget, de hosszú távú céljait is meghatározta,
az alábbi megfogalmazásban: „A szervezet a Kárpát-medencei és a világ magyarságának szolgálatában igyekszik lehetőségeit felhasználva segíteni a magyar kultúra, a magyar nyelv és a magyar közösségek ügyét, tevékenysége a magyar fiatalokra indul”.
A Rákóczi Szövetség 1989-ben alapított, egyesületi formában budapesti központtal működő társadalmi szervezet. A Szövetséget felvidéki kötődésű és a felvidéki magyarság ügyéért elkötelezett személyek alapították. A Rákóczi Szövetség elnöki tisztét 1990-2018 között dr. Halzl József (szintén felvidéki kötődésű) töltötte be, majd a Szövetség közgyűlése egyhangúlag tiszteletbeli elnökké választotta. Elnök úr a pozíciót 2020 novemberében bekövetkezett haláláig látta el – munkája és személyisége formálta a Szövetséget három évtizeden át.
Kun Ferencz az utolsó „mohikán”, polihisztor halálával elment az a nemzedék, akiknek személyes vagy elődei kötődése által szívük mélyéig hordták magukban a kisebbségi sorsot, s vállalták érte a szinte missziós tevékenységet. A felvidéki kötődésű „nagyok” közül had’ említsem meg Halzl József alapítót, a haláláig tisztségét betöltő elnököt, akivel minden hazai rendezvényen, előadáson találkoztunk.
A következő, aki számunkra legnagyobb harcos volt, mind az anyaországban, mind a bennünket ért jogtalanságok elleni harcban, az oroszkai születésű Hábel György (Gyurka bácsink). Ő volt a Kárpát-medencei magyar nemzeti ügy egyik legkiemelkedőbb, leghűségesebb szolgálója, a vasdiplomás erdőmérnök, aki szintén a haláláig járta szülőföldjét, még a leggyengébb fizikai állapotában is. Gyurka bácsi a legválságosabb időkben is, hol személyesen, postán, ismerős „futárjaival”, hordta, küldte Felvidék-szerte, az akkori ellenzéki sajtót, könyveket. Mindenki jó szándékú figyelője, pártolója, segítője volt.
Horváth Árpádné Kmosko Mária a Rákóczi Szövetség alapító tagja volt. Mint egy lévai nagypolgári család sarja, aki 1947-ben a lakosságcsere folytán került a családjával Dunaharasztiba, kezdettől úgy érezte, hogy a Szövetségben van a helye. Nemcsak ott volt, de aktív részese volt a Szövetség által felvállalt munkáknak: a Felvidékről kitelepítettek kárpótlásának, a budapesti klub szervezésének és az Esterházy János Emlékbizottság működésének. A közelmúltban hunyt el, Esterházy János alsóbodoki emlékünnepe reggelén.
S Kun Ferencz, akit e napokban siratunk, idézünk, és nem felejtünk. Hisz annyi mindent köszönhetünk neki. Aki kapcsolatban volt vele, annak mindenkinek tudott segíteni, adni egy-egy írott ereklyét (legfőképpen történelmi értékű dokumentumot), s akár tanácsot, vagy egy-egy beszélgetéssel ajándékozta meg barátját, ismerősét. Ő soha nem sietett, nem ment a vonatja, ha kellett az éjszakáját is rászánta a beszélgetésekre. S őt hallgatni mindig maradandó élmény, tanulság volt, irodalmi, történelmi témában leginkább.
Igen elment egy nemzedék, amely még tudta, hogy a személyes találkozás, beszélgetés sokszor nemcsak életmentő élmény volt, de megtartó erő, hitet és reményt adó ösztönzés a cselekvő kitartásra, megmaradásra.
Közülük talán egyiküknek sem volt sem okos telefonja, internetje, nekik az élő szó volt a kommunikációs eszközük. Ők még könyvből tanultak, olvastak, művelődtek, s tudták, hogy ember emberrel, övéikkel és régiekkel csakis egymás szemébe nézve tudnak hitelesek lenni.
Nekünk erkölcsi és emberi magatartásuk örökké példa marad, s reméljük azon fiatal utódoknak is, akik ismerték közülük is bármelyiket.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
