A Csemadok Szepsi Alapszervezete meghívására Popély Gyula közismert történész bemutatta a Szövetségben az ellenséggel című 2019-ben kiadott könyvét.
Az előadó azzal kezdte, hogy a 20. század nem volt sikertörténet a magyarság számára!
A 19. században még reménykedhettünk. Volt egy nemességünk, mely vezető szerepet játszhatott. Nemzetközi kapcsolataink Garibaldihoz és Bismarckhoz kapcsoltak minket, akiktől valamilyen külföldi segítségben bízhattunk.
A 20. században német és olasz támogatásban reménykedhettünk, de az nem jött be. A Szovjetunióról kár beszélni! Ma meg Brüsszel szellemi és morális erőszaka sokkal veszélyesebb Moszkváénál – vázolta.
Miért fontos a történelem?
Az amnéziában szenvedő közösséggel bármi megtehető! A múlt ismerete nagyon fontos a jövőkép kialakítása miatt. Erkölcsi tartásra van szükség, melyet csak a valós történelem ismerete nyújthat. Ez a nemzeti gondolat ébren tartója, amit a tanároknak kell tovább adniuk. Beültetni a gyermekek fejébe a „kukacot”!
Múltunkban annyi a tanulság, melyet fel tudunk használni a jövő érdekében!
Az előadót mindig az foglalkoztatta, miért tartanak minket, magyarokat rossznak. Erre a kérdésre ma is keresi a választ. Ha tudná, akkor a Bölcsek Kövének birtokában lenne. Ez azonban sohasem kerül hozzá, de gondolkodni kell a kérdésen.
Közben meg kereste, az Úristen milyen küldetéssel bízta meg. Pályája során sok buktatón vezette az élet, többször elbocsátották, így nem volt bevétele. Egyre inkább a felvidéki magyarság története kezdte foglalkoztatni.
A Mečiar-korszakban a pozsonyi magyar gimnázium igazgatói állásától megfosztották, így meg tudta írni ezer oldalon a felvidéki magyar oktatásügy történetét 1918-tól 1945-ig, ami három kötetben jelent meg a Madách Könyvkiadónál. Ezt ma már át kellene írnia, mert annyi új adat került elő azóta, de legalább 200 évig kellene élnie, hogy ezt a munkát elvégezze.
A munka sok, az idő kevés! – szögezte le.
Mint a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem rektor-helyettese, tanárként a felvidéki politikai történelem felé fordult, majd megegyezett a fiával, ő az 1945 előtti korszakot fogja feldolgozni, Popély Árpád meg a második világháború utánit.
Először úgy tervezte, egy kötetben foglalja össze az 1914-45 közötti korszakot, ám kiderült, ez képtelenség, olyan gazdag az anyag. Így most már négy kötet készült el, és az év végéig még további kettő jelenik meg.
Az első kötet az 1914-1920 közötti éveket dolgozta föl 440 oldalon, 2010-ben jelent meg.
Az első világháború alatt a Felvidék értelmiségének egy része tudott róla, hogy a csehek milyen elképzeléseket dédelgetnek. De ezt mindenki abszurdumnak tartotta. Ahogy Haiczl Kálmán szőgyéni plébános később leszögezte: „Akkor magam is, mint mindnyájan, ezt csak a túlhajtott fantázia szüleményének tartottuk.”
Prága? Messze van. Elképzelhetetlen, hogy egy ezeréves ország megszűnjön. Ez képtelenség! Leírhatatlan az a borzalom, amit a hír keltett, hogy jönnek a csehek!
A bevonuló csehek a lehető legrosszabb benyomást keltették. Üzleteket és a pályaudvarokon veszteglő vasúti kocsikat fosztogatták, erőszakoskodtak a lakossággal.
Vavro Šrobár, csehszlovák érzelmű zsolnai orvos megállapította, ocsmányul garázdálkodtak („vystrájalo také ohavnosti”).
A magyar politika nem látta mi készül!? – tette föl a költői kérdést az előadó – Károlyi Mihály a Wilsoni elvekben bízott és a nyílt diplomáciában.
A népek önrendelkezési jogában, meg abban, hogy nekünk igazunk van, majd kiparancsolják a megszálló csapatokat.
2008-ban hozták végre nyilvánosságra, hogy a csehek a párizsi konferenciára négy tervet vittek magukkal. A minimális azzal számolt, hogy sem a Csallóközt, sem a Bodrogközt, sem Kárpátalját nem kapják meg. A Mátyusföldnek is csak a szlovákok lakta részét. A maximalista elképzelés szerint, Vác is Csehszlovákia része lett volna, a Bükk-hegység alatt húzódott volna a határ, Pilis térségét az új ország kapta volna meg úgy, ahogy Miskolcot is. Tokaj is Csehszlovákia részévé vált volna. Ott húzódott volna a hármas határ (csehszlovák-román-magyar).
Kramář csehszlovák miniszterelnök tudatában volt annak, hogy az így bekebelezett sok magyar gondot okozott volna, de azzal nyugtatta magát, majd földbirtok-reformot hajtanak végre, szláv telepeseket hoznak és a magyar területek húsz év alatt elszlávosodnak.
Keszthely is hármas határ városa lett volna (csehszlovák-délszláv-magyar).
Ezeket az elképzeléseket oly titokban tartották, hogy még a prágai nemzetgyűlés tagjai sem tudhattak róluk.
Még mindig léteznek olyan dokumentumok, melyek mindmáig titkosak. Pedig a politikai boszorkánykonyháról már úgyis elég sokat tudunk.
Beneš fait accompli-t kívánt teremteni még a békekonferencia megkezdése előtt. Stephen Pichon francia külügy-minisztertől tudta, a magyarokat nem fogják meghívni a béketárgyalásokra. Rímazúri nélkül kell tehát elfoglalni a területeket, nehogy Párizsban észrevegyék! Mert annak nem kívánt népszavazás lehetne a következménye.
Erre két példát említett. Ez történt Karintiában, ahol a harcok oda vezettek, hogy népszavazást tartottak és a túlnyomórészt délszláv lakosságú terület Ausztriára szavazott. Nyugat-Magyarországon szabadcsapatok vették föl a harcot az osztrákokkal. Itt is a lakosság Magyarországon kívánt maradni. Pedig a 9 településből, Sopron és hat falu osztrák többségű volt, egy horvát és csak egy magyar.
Tehát Vavro Šrobár 1928-ban nem alaptalanul állította, ha az első világháború után népszavazásra került volna sor, akkor ezeket a területeket nem kapták volna meg.
A második kötet az I. Csehszlovák Köztársaság első évtizedét foglalja össze (1918-1928), mely 2014-ben látott napvilágot 486 oldalon. Az 1929-39 közötti éveket 888 oldalon tette közzé 2017-ben.
Ekkor úgy tűnt, Csehszlovákia végleg megszűnt. Senki sem gondolta akkor, hogy haló poraiból feltámasztják.
Ennek a korszaknak egyik legnagyobb tanúsága a két magyar párt egyesülése, ami nem volt egyszerű folyamat. A történelmi tanulságokat ebből le kell vonni ma is!
Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus alkalmával Tiso tárgyalt Kányával arról, hogy esetleg Szlovákia Magyarország autonóm tartományaként csatlakozna.
Az első bécsi döntés alkalmával egyes községek, melyek nem voltak magyar többségűek is vissza szerettek volna kerülni Magyarországhoz. Például a mánták, de szlovák községek is.
A Szövetségben az ellenséggel a szlovák-magyar államviszonyt mutatja be, a Német Birodalom árnyékában, mely nagyon ellentmondásos volt (1939-45).
Hiszen hivatalosan a két ország szövetségben állt egymással, közösen folytattak „keresztes háborút” a Szovjetunió ellen, mégis az akkori Szlovák Köztársaság ellenséges politikát folytatott.
Szlovákia mindenben kiszolgálta Berlin óhajait, Budapest ellenállt. Pozsony részt vett a lengyelek elleni hadjáratban. Magyarország annak ellenére nem volt erre hajlandó, hogy a nácik felkínálták nekik Szlovákiát. Azok magyar területen kívántak felvonulni, de a magyar fél azzal fenyegetőzött, hogy Kassa mellett felrobbantja a hidakat.
A szlovákiai sajtó magyarellenes uszítását a magyar fél nem viszonozta. A magyar főszerkesztőket külön utasították, ne vegyék föl a kesztyűt. Többször a német diplomáciát kérték föl, hasson oda, hogy ez az útszéli hang megszűnjön. Ezt a németek meg is tették, de maradandó eredményt nem tudtak felmutatni.
Tanulságos az is, hogy amikor egy magyar egység Bártfán keresztül vonult a frontra, kis pihenőt kaptak. A bártfaiak ölelgették, megvendégelték őket. Emiatt azután a helyi hatóságok ezt a lakosokon megtorolták. Volt, akit állásából is elbocsátottak. Diplomáciai tiltakozás nem született az ügyben, hanem utasították a katonákat, Szlovákián keresztül vonulva, ne adjanak alkalmat ilyen események bekövetkeztére.
Amikor a nácik megszállták 1944. március 19-én Magyarországot, az egyik terv számolt horvát, román és szlovák részvétellel is. Ribbentrop ellenezte, mert akkor a szélsőjobbtól a baloldalig egységfrontba kovácsolódnak a magyarok és ellenállnak, hiszen a megszerzett területeiket is védeni akarják.
A határok kérdését tehát ne bolygassák, csak német csapatok vegyenek részt a megszállásban, mert akkor a magyar adminisztráció a helyén marad. Ellenkező esetben a németek nem tudnák működtetni az országot. A látszat megőrzése érdekében, Horthynak kell kineveznie a miniszterelnököt…
Tehát rengeteg érdekes dolog történt ebben az időszakban is, melyre a második világháború tett pontot.
Popély ezután kötetének végéből olvasott föl egy részt:
„A dicstelen vég azonban napról napra közeledett. Amint közismert, 1945. április 30-án Hitler öngyilkosságot követett el. Tiso a szlovák kormány nevében május elején üdvözlő táviratot küldött Karl Dönitz új birodalmi kancellárnak, és biztosította őt a szlovák nemzet szövetségi hűségéről és kitartásáról. (…)
A világégés után a két csatlósnak – Magyarországnak és Szlovákiának – nem azonos elvek alapján osztottak igazságot. A győztes nagyhatalmak Magyarországot most is kegyetlenül megbüntették, kifosztották és porig alázták. Az 1938 és 1941 között visszaszerzett volt magyar területek újból csehszlovák, román és délszláv uralom alá kerültek. Erdélyben a Maniu-gárdák és más félkatonai alakulatok, a Délvidéken Tito partizánjai gyilkolták halomra a magyarokat. Az ismét Csehszlovákia részévé váló, 1938-ban felszabadult felvidéki területeken élő magyarokat – de a háborút Tiso Szlovákiájában átvészelőket is – a kollektív háborús bűnösség vádjával sújtották a szláv nemzeti államként felújított köztársaságban. Magyarország és a magyarság történeti végzete – Trianon után negyedszázaddal – másodízben is beteljesedett. (…)
Ezzel szemben a szlovák bűnökre fátylat borítottak. Hitler leghűségesebb tanítványát és nemzetiszocialista mintaállamát hiába keresnénk a legyőzött csatlósországok között. Szlovákia és a szlovákok háború alatti szerepét felülírta a londoni és moszkvai csehszlovák emigráció elvtelen együttműködése az angolszászokkal, illetve a szovjetekkel. A felvidéki magyarság eredetileg Hitler támogatásával végrehajtandó megsemmisítésének, elüldözésének szándéka csupán annyiban változott, hogy 1945 után a nemzetiszocialista Németország helyett a kommunista Szovjetunió, a Führer helyett pedig Sztálin generalisszimusz lépett elő a magyarellenes szlovák, illetve csehszlovák nemzeti törekvések mindenható támogatójává.”
Nem Sztálinon múlott, hogy bennünket nem telepítettek ki. Az angolszászok ellenezték.
Bárki győzött volna, Szlovákia egyszerűen nem veszíthetett!
Levonva a tanulságokat, az előadó Schmidt Máriával ért egyet: „Nem utat tévesztettünk, hanem ez az egyetlen ösvény volt számunkra kijelölve, melyet minden oldalról szakadékok vettek körül és mely maga is szakadékba vezetett.”
Az már 1945 utáni történet, hogy akkor a Szovjetunió a harmadik világháborúra készült, így a csehszlovák-magyar ellentéteket szőnyeg alá kellett söpörni és a kommunistáknak át kellett venniük a hatalmat.
Beneš, mint szovjet fizetett ügynök, le kellett hogy vezényelje a kommunisták hatalomátvételét. Le akart mondani, de nem engedték. Ha nem a szovjet igényeknek megfelelően lép, akkor nyilvánosságra hozzák, hogy Moszkva fizetett embere.
Az előadó anyja 80 éves korában figyelmeztette, vastag könyvet ne írjon, mert azt senki sem olvassa! A korral foglalkozó kutató még csak igen, de a nagyközönség a tudományos dolgozatokat ki sem nyitja. Még kollégái közül is sokan, akik ezzel a korral nem foglalkoznak, nincsenek tisztában azzal, mi is történt. A pedagógusok jelenlétét hiányolja az előadásokon. Nekik kellene tovább adniuk ezeket az ismereteket.
Popély azzal nyugtatja magát, hogy ő olyan, mint a pacsirta a magasban, amely ott trillázik és nem érdekli, lent hallgatja-e valaki. Azoknak örül, akik legalább megszagolják a könyvet, és – urambocsá! – még el is olvassák!
Mivel a kiadók már nem akarnak vállalni ilyen vaskos köteteket, a folytatást három könyvre kellett bontani. Ezért külön foglalkozik a visszatért magyarokkal és annak a 112.000 szlováknak, valamint a visszacsatolt ruténoknak sorsával, akik a Magyar Királyság fennhatósága alá tértek vissza. És külön foglalkozik a Szlovákiában maradt nagyjából 100.000 magyar sorsával, akiket Esterházy János vezetett és képviselt.
Az előadás után a közönség elbeszélgetett az előadóval.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
