A Kálvinista Szemle novemberi számának több írása foglalkozik az elmúlással és a gyásszal, ám cikkíróink rámutattak keresztyén reménységünkre is!
„Viseltem már a bús lemondás szürke Kámzsáját” – írja Tóth Árpád a Csillag, ó, messzi szerelem! című versében. Ilyenkor késő ősszel kényszeredetten vesszük tudomásul, hogy mennyi mindenről le kell mondanunk. A kellemes időjárást felváltják a hűvösebb szelek, a napsütéses órák fogyatkoznak, hajlamosabbak vagyunk rezignáltak lenni, arról nem is beszélve, hogy nem tudhatjuk, hogy a járványhelyzet mit ír majd újra felül az életünkben. – kezdi elmélkedését Bognár Judit, majd az evangélium fényében vizsgálja meg a lemondást.
Molnár Árpád különféle szemszögből közelíti meg az elmúlást és gyászt. „Világnézettől függetlenül mindenkinek fontos az elhunytak emlékezete. Szinte egy modernkori halottkultusz virágzásának vagyunk részesei?! Hogyan viszonyuljunk a halálhoz, halottaink emlékéhez? Reformátoraink válasza: vissza a forrásokhoz. Nem mindegy, hogy biblikus látással tesszük-e, vagy hamis elképzelésekkel, a többségi szokások szerint, többé-kevésbé tudatlanul, netalán irracionális, babonás félelemmel” – írja cikkének első szakaszában, majd többféle irányból járja körül az adott témát.
Kassai Gyula a szent és profán, az élet és halál találkozásával foglalkozik. Miután a Szentírás tükrében megvizsgálja a halálhoz természetes módon hozzátartozó gyászt, rámutat a keresztyének reménységére. Hogy mi módon teszi ezt? Kiderül a lap Teológia rovatából.
A dél-komáromi református gyülekezet október elején ünnepelte megalakulásának 100. évfordulóját. Számadó Emese írásából kiderül, hogy a felvidéki reformátusság milyen szerepet játszott a magyarországi gyülekezet létrejöttében.
Antala Évával a börtönmisszióról beszélgettünk, hogy alakult meg, milyen céllal, és kik végzik ezt a szolgálatot?
Kósa Ildikó kórházlelkész a gyász formáira mutat rá: „Gyászt érzünk akkor is, ha szakítunk vagy válunk, ha elveszítjük a munkánkat vagy az egészségünket, ha nyugdíjba vonulunk, esetleg el kell hagynunk az otthonunkat. Bármely, az életünk folyamán bekövetkezett veszteség természetes kísérője az abból fakadó gyász.” Ezt követően pedig a gyász egyes szakaszaival foglalkozik.
Mi történt egyházunkban, gyülekezeteinkben?
Az óvoda- és bölcsődeátadásokon kívül kiderül, hogy holland testvérek is meglátogattak minket, a pozsonyi gyülekezet kis csapata pedig néhai Mikó Jenő életének néhány állomását látogatta meg. Gömörben hálaadó istentiszteletet tartottak – melyik gyülekezetben és miért? Novemberi számunkban ez is olvasható, és napvilágra kerül a Diakóniai Központ idei tanszergyűjtésének eredménye is.
„E hónap az emberi kegyelet és az isteni kegyelem pillérei közt feszül. Rögtön az elején a „még, még, még” űzött világa néhány órára hagyományosan megszelídül, hogy elérzékenyüljön a temetőkben. Érkezik kerekeken vagy gyalogosan, virággal vagy koszorúval emlékezni – a halálra. Aztán tovább menekül mindenfélével elfoglalva magát, mert addig sem égeti, hogy a sok „még” semmit sem fog érni. Ez az önmagával alkudozó ember felismeri-e a hó végéhez közeledve advent csodáját, a kegyelmet, hogy őhozzá is még „jő a Hős, az Úr”? Megörül-e, hogy megérkezhet az uraknak Urához, aki hozzá „fényt, éltet hozva jő”? Mennyi félelem és lázadás áll meg velünk szeretteink nyugvóhelyénél! A természet pedig csendesen bólogat, miközben csupasz ágai közt, fogyatkozó nappali fényben, ezerszínű köntöse helyett az enyészet tetszeleg” – írja Nagy Zsolt Érkezéstől érkezésig című írásában lapunk 30. oldalán.
(Fritz Beke Éva, reformata.sk/Felvidék.ma)
