Egykori gimnáziumi igazgatók 1992-ben Nyitrán (Fotó: Pék László archívuma)

Ismeretségünk nem az egyetemen kezdődött, bár mindketten a pozsonyi Comenius Egyetem matematika-földrajz szakos hallgatói voltunk. Úgy adódott, hogy pár év különbséggel előtted jártam a végtelen idő emberi léptékű koordinátatengelyén. Bár soha nem versenyeztünk egymással, 1990-re már behoztad időbeni hátrányodat velem szemben, amikor mindkettőnket gimnáziumi igazgatónak választottak meg, téged Párkányban, engem Galántán.

Korosztályunk, s mi, magyar pedagógusok is úgy éreztük, lehetőséget, s méltó feladatot kaptunk a  sorstól, hogy kipróbáljuk képességeinket akkor, amikor Közép-Európa keleti fertálya is kezdett önmagára találni. A Felvidéken is sokan hittünk abban, hogy lemorzsolódik minden tisztességtelen igyekezet, szabadabb és szebb életet teremthetünk e térségben, létrehozhatjuk a magyar iskolákban is azt a szellemiséget, melyet joggal vár el tőlünk minden szülő, aki gyermekét reánk bízta.

Nagyon sokan hittünk abban, hogy „jövőnk oda van letéve az iskola falai közé”. Gimnáziumaink színvonalas oktatást nyújtó alma materekké, s a régiók közösségi erőforrásává igyekeztek válni.  A megcsontosodott politikai rendszer szűkössége után biztató jelek jöttek. Növekedett a magyar iskolákba beíratott gyermekek száma, magániskolák és nyolcéves gimnáziumi osztályok nyílhattak, színesebbé, pezsgővé vált a diákélet, az iskolák széleskörű kapcsolatokat építettek ki környezetükkel. Megalakultak közösségünk érdekvédelmi szervezetei, közöttük a  magyar pártok és a Pedagógusszövetség.

Pár év után a visszájára fordultak a dolgok, miután a nemzetállami eszméket erősen képviselő párt befészkelte magát az oktatásügy irányításába. 1995-ben elővették, s újra ránk kívánták erőltetni az alternatív oktatási elképzelést, mely a tantárgyak többségének szlovák nyelvű oktatásával az anyanyelvüktől kívánta elidegeníteni gyermekeinket. Iskolaigazgatóként többen észrevettük, hogy csúszós pályára kerültünk. Úgy láttuk, megálljt kell parancsolnunk ennek a szándéknak.

Néhányan a középiskolák igazgatói közül Párkányban Szigeti Lászlónál találkoztunk, ott fogalmaztuk meg ellenvéleményünket, mely az oktatási hivatalban nagy felhördülést  váltott ki. Mi próbáltunk érvelni saját igazunk mellett. Szigeti László akkor már az MKDM parlamenti képviselőjeként is keményen kiállt a közösen képviselt véleményünk mellett.

Mindez nem segített, az oktatási hivatal vezetője négy igazgatót, közöttük Szigeti Lászlót is leváltotta tisztségéből. Mindez olaj volt a tűzre. A magyar oktatást sújtó intézkedések ellen országszerte tömeges tiltakozásokra került sor. A „bizonyítványháború” idején tovább folytatódott a küzdelem a hatalommal, példás kiállásokkal pedagógusok, szülők, a cselekvő szlovákiai magyar közösség részéről, és persze újabb leváltásokkal.

Az 1995 és 1998 közötti évek iskoláink megvédéséről szóltak. Az iskolaháborúk időszaka bizonyította, hogy nem adtuk fel a küzdelmet, ha áldozatok árán is, de megvédtük anyanyelvű iskoláinkat.

A közösségünk szempontjából sikeres 1998-as parlamenti választások után az MKP kormánytagsága már az építkezés ideje volt  2006-ig. Megerősödött az iskolarendszer decentralizációja, az iskolák önkormányzati fenntartásba kerültek, megszületett a normatív támogatási rendszer, bővültek az iskolatanácsok jogkörei. 2003-ban a Selye János Egyetem megalakulásával létrejött a felvidéki magyar oktatási rendszer vertikuma az óvodától az egyetemig.  Ebben az időszakban Szigeti László államtitkárként, majd oktatási miniszterként vállalta, és sikeresen járult hozzá mindazokhoz a fejlesztésekhez, melyek az oktatást országos szinten, s ennek részeként a nemzetiségi oktatást is érintették.

A fentebb közölteket szükségesnek tartottam leírni, hogy mindezt tudják azok is, akik távolabbról figyelték az oktatási történéseket, vagy koruknál fogva a jelzett években még nem figyeltek oda ezekre a folyamatokra, eseményekre.

Szigeti László mindhárom időszakban, az 1989-es újrakezdés pezsgéssel teli időszakában, később a magyar oktatás megtartásáért folytatott küzdelemben, majd állami tisztségekben, mindnyájunkat képviselve, erejéhez mérten mindent megtett a szlovákiai, s benne a felvidéki magyar oktatás megtartása és fejlesztése érdekében.

1993–94-ben sokat töprengett, hogy a tanítást, az iskolában maradást, vagy a síkosabb politika pályát válassza-e. A hite, a kereszténydemokrata elvekkel való azonosulás segített számára a döntés meghozatalában.

Szigeti László a napokban idejekorán távozott közülünk. Tevékenysége révén nagyon sok emberrel állt kapcsolatban, így nemcsak a pedagógusra, az iskolaigazgatóra, az államtitkárra, vagy eddig egyetlen oktatási miniszterünkre emlékezünk, de arra a hús-vér emberre, arra a Szigeti Lacira is, aki nemcsak munkatársaival találta meg a megfelelő hangot egy-egy nehéz döntés meghozatalakor, de higgadtságával tanácsot adott az ország különböző részén élő pedagógusoknak, ha tehette, jó szándékkal segítette őket. A Pozsonytól távol eső régiókban is gyakorta megfordult. Amint lehetőség nyílott az iskolák névfelvételére, szinte állandóan úton volt, szívesen hívták és várták mindenütt. Barátaival bizalmi viszonyt alakított ki, örömmel látta őket vendégül vagy vett részt baráti és közösségi találkozókon. Temérdek elfoglaltsága ellenére családjáért, legközelebbi hozzátartozóiért igyekezett mindent megtenni,  hogy otthonuk a nyugalom szigete legyen.

Szigeti Laci a kezdetektől együttműködött a Pedagógusszövetséggel, melynek alelnökeként is tevékenykedett. Szinte minden alkalommal megtisztelte jelenlétével az országos tanévnyitót és a rozsnyói pedagógustalálkozót, szakmai fórumokon tartott előadást, tájékoztatott a készülő törvényekről, kikérte véleményünket.

Az SZMPSZ akkori elnökeként, kollégáimmal együtt mindig nyitott ajtókra és segítségre találtunk az általad vezetett államtitkárságon.

Annak a hatvan kincskeresős diáknak is életre szóló élményt jelentett, hogy 2006 májusában a kormányhivatal dísztermében oktatási miniszterként ünnepi fogadást adtál a rangos verseny résztvevőinek és felkészítő tanáraiknak.

Köszönünk Laci mindent, amit iskoláink és felvidéki közösségünk érdekében tettél! Fáj korai távozásod! Nyugodj békében!

(Pék László/Felvidék.ma)