Szigeti Lászlót február 8-án mintegy ezren kísérték utolsó útjára a párkányi új temetőben. Barátok, kollégák, a városi és környékbeli lakosság, egykori diákok, s a politikai élet ismert személyiségei a – keleti végekről is – búcsúztak, rótták le tiszteletüket Szigeti ravatalánál.
Búcsúbeszédet mondtak: Pető Tibor, Magyarország pozsonyi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete; Milan Belica, Nyitra megye elnöke; Csáky Pál volt miniszterelnök-helyettes; valamint Eugen Szabó, Párkány polgármestere.
Valamennyien méltatták életútját, a magyarságért, közösségünkért, a megyéért, városáért tett érdemeit, s a magyarságát minden körülmények között vállaló embert, politikust, tanárt, családapát.
Csáky Pál: Szigeti László élete és munkássága egy pillér, amely közösségünket tartja
Vannak helyzetek, vannak pillanatok, amikor nagyon nehéz megszólalnia az embernek. Ez a mostani is egy ilyen pillanat. Nehéz megszólalni két okból is. Az első: ha nagyon közeli barát, sorstárs, kolléga hagy itt bennünket, akkor úgy érezzük, igazságtalan a Teremtő, nem kellően megértő a Sors, hogy kegyetlen módon kitép mellőlünk – de sokan inkább azt érezzük: belőlünk – egy részt, amely mindannyiunk integritását is jellemezte.
Sokan vagyunk itt ma jelen, akik úgy éreztük, Szigeti László élete és munkássága egy pillér, amely közösségünket tartja, tartotta – s így mindannyiunkat kiegészített.
Hiszen egy számbeli kisebbségben élő közösség számára nagyon fontos, hogy tudjunk egymásról, regisztráljuk, érezzük, hogy melyik településen, s melyik szakterületen ki tartja közülünk a frontot, ki viszi a zászlót. Szigeti László létével és munkásságával adott ilyen biztonságérzetet mindannyiunknak, s mi tudtuk, mert ez a régi generáció így érezte: egy mindenkiért, mindenki egyért küzd.
Tudtuk, hogy ha a párkányi régióban gond merül fel a magyar közösség szempontjából, ott Szigeti László szavára, szavazatára, tetteire számítani lehet. Tudtuk, ha probléma merül fel a szlovákiai magyar oktatásügyben, ott Szigeti László megmozdul, s szakmailag is támogatni fogja a szükséges döntéseket. S azt is mindannyian tudtuk, éreztük – az itt jelenlévők nagy száma is ezt bizonyítja –, hogy emberileg is, barátilag is mindig számíthatunk rá. A nehéz órákban és a könnyedebb percekben is: mert azért ilyenek is voltak, hála Istennek, Lacinak humora is volt, lelki eleganciája, közösségi egyensúlyérzéke.
S volt – sok egyéb mellett – egy nagyon szép emberi tulajdonsága, amely a közéletben néha teher is lehet:
emberileg is nagyon átélt mindent, nagyon a szívére vett döntéseket, bántásokat, pozitív és negatív megnyilvánulásokat egyaránt.
Engedjenek meg egy példát: 1998-ban, négy év garázdálkodás után megbukott a Mečiar-kormány, s az akkori MKP is hatalmi tényezővé vált. Szigeti László államtitkár lett, magam miniszterelnök-helyettes. Az egyik első dolgunk az volt, hogy visszahelyeztessük posztjára a búcsi és bátorkeszi alapiskolák durva módon leváltott igazgatóit. Illetékessége miatt arra kértem Lacit, ő beszéljen először a rendezvényen. Laci egy rövid beszédben kifejezte örömét, hogy igazságot tehetünk, hogy megváltozott a politikai helyzet, s most az MTI akkori tudósítását idézem: elcsukló hangon mondott köszönetet a szülőknek, hogy kiálltak a magyar iskoláért, hűek maradtak magyarságukhoz és nem bizonytalanodtak el a nehéz időkben sem. A rendezvényen szintén jelen lévő Csáky Pál miniszterelnök-helyettes – írja az MTI – így reagált Szigeti László szavaira: látják, tisztelt egybegyűltek, ez változik meg mától Szlovákiában. Hogy a magyarok nyugodtabban alhatnak, ha tudják, hogy képviseletük van az ország legfőbb hatalmi szervében. S láthatják, ez az új hatalom nem durván uralkodni akar. A kormány képviselői – mint azt az államtitkár úr is megmutatta – nemcsak az emberi arcukat fogják hordozni a politikai döntéseknél, hanem a humánumot az ilyen megnyilvánulásaik alkalmával sem fogják eltitkolni senki előtt. Soha nem feledjük el, hogy mi vagyunk a népért, s nem fordítva.
Ennyi az idézet, de ma is vallom: Laci példát adott ott, akkor is, egy nagyon érzékeny helyzetben, emberi, politikai és erkölcsi szempontból is mindannyiunk számára.
És következtek fontos döntések százai, amelyeknél Szigeti László államtitkárként, miniszterként fontos szerepet játszott. Tanúként, harcostársként mondom: sokat köszönhet neki a nyitrai magyar kar, a Selye János Egyetem Komáromban, iskolák, óvodák, kulturális intézmények százai kaptak támogatásokat munkássága révén. S a jelen lévő pedagógusok a tanúim: a pedagóguspálya napi nehézségeit is könnyebb volt hordozni, ha tudták, ha mindannyian tudtuk, hogy a kapitányi hídon Szigeti László áll. Szebb, reményteljesebb, boldogabb idők voltak azok, s mindezt azért mondom el itt, a ravatalánál is, hogy egyszer s mindenkorra érzékeltessem: a dolgok akkor sem mentek maguktól, s a jövőben sem fognak, fáklyavivőkre mindig szükség volt, s szolgáljon Laci tisztességére, hogy ezt a tézist soha, egy pillanatra sem vonta kétségbe. Ha szólította őt a köz szava, pillanatnyi habozás nélkül mondott igent és tette, amit kellett. Akkor is, ha bántották őt ezért, ha konfliktusokat kellett elviselnie – nem ritkán a sajátjainktól is.
De nem könnyű helyzet a mostani, mindannyiunk számára más okból sem. Itt, egy ilyen személyiség ravatala előtt, az elhunyt 64 megélt évét tudatosítva láthatjuk megint, mennyire parányi porszemek vagyunk csak a Sors – vagy Isten – tenyerén. Mennyire kiszolgáltatottak, mennyire sebezhetőek vagyunk mi, emberi lények, akik néha annyi gőggel, annyi önteltséggel azt gondoljuk magunkról, hogy örök időkre a teremtés koronái maradunk. Ám az ilyen pillanatok némiképp kijózanítanak bennünket. Ismét csak rádöbbentenek arra a nagy igazságra, hogy létünk felelősség is: saját magunk számára kellene, hogy fontos legyen, milyen minőséget adunk neki. Mindannyian egyformán születünk meg, és egyformán, pőrén megyünk el. A kérdés az, mit teszünk, tettünk a köztes időben, mivel töltöttük meg a számunkra kiméretett esélyt. Naponta rohanunk anyagi értékekért, kilincselünk pozíciókért, érdekekért, szerzünk, gyűjtünk, amit lehet, bántjuk is néha egymást emiatt: s nézzük csak meg, mi az, amit elvihetünk magunkkal. Nézzük meg alaposan, mi marad utánunk. Van, aki után anyagi javak halmaza: de mit ér vele, mi lesz mindezzel? Ám van, aki után az emberek szeretete, tisztelete, nagyrabecsülése marad fenn. Kell-e bizonygatnom önöknek, tisztelt egybegyűltek, hogy ez utóbbi az igazi érték egyén és közösség szempontjából is? Szigeti László tetteivel, munkásságával töltötte fel ezt a számlát nagyon magas szintre. Nekem tehát nem marad más, mint mindannyiunk nevében kimondani: Tanár Úr, Igazgató Úr, Képviselő Úr, Államtitkár Úr, Miniszter Úr – de mindenekelőtt: kedves László barátunk – nagyra becsüljük életedet és munkásságodat, a közösségért kifejtett tevékenységedet. Köszönet érte, nyugodj békében!
Az ünnepi szónoklatok után felhangzott a felvidéki magyarság, és az összetartozás dala is: a Nélküled, valamint Szabó Viktornak, a Komáromi Jókai Színház művészének előadásában Kosztolányi Halotti beszéd című verse. Az egyházi szertartást a katolikus egyház nevében ft. dr. Fóthy Zoltán esperes végezte, Szalay András bényi plébánossal.
Fóthy Zoltán: Szigeti László őszintén egy jobb világot akart, amelyért harcolt
Hívő lélekkel búcsúzunk most a szeretett férjtől, édesapától, nagyapától, kedves testvértől, tanárembertől és politikustól, aki közel állt hozzánk. A hitben búcsúzunk tőle, mert az megragadja a valóság egészét, és benne létünk lelki dimenziója a teljesség felé tágul. Ugyanakkor tudjuk, hogy az egész nincs a kezünkben, sőt, amit birtokolni látunk, az is kiesik kezeink közül. Életünkkel is így vagyunk, mert végérvényesen nem ide lettünk megalkotva. Az alázatos lélek átlátja létének korlátait. Tudja, hogy minden Istenben áll fenn. Mint erkölcsi lény, ennek fényében gondolkodik, dönt, alkot… Nem birtokolni kívánja a valóságot, hiszen tudja, hogy az belső valóját tekintve megragadhatatlan. Egyszerűen elfogadja az ajándékot – az életet a maga titokzatos kihívásaival –, miközben alakítja és előbbre viszi világát, amelyben él.
László testvérünk élete egy ajándék volt számunkra, nem csupán családja, gyermekei számára, de egész magyar közösségünknek is. Ő tényleg őszintén egy jobb világot akart, amelyért harcolt.
Sokrétű szolgálatában igazságérzete motiválta. Komoly, barátságos és érzékeny embert ismerhettünk benne. A jóságos Isten 64 évet adott neki ajándékul itt a földön, amelyet a maga nyugodt, de határozott módján végigdolgozott. Életét a dinamikus kibontakozás és előrehaladás jellemezte. Nem volt az mindig könnyű számára, sok kereszt és fájdalom nehezedett rá, s földi létének beteljesedése is a súlyos betegség és fájdalom jegyében telt.
S elfáradt a harcos. Már kimondta azt, amit az értünk emberré lett Isten, Jézus Krisztus: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” S arra kérjük az Atyát: ölelje őt is magához! Hívő emberként bízott az Úrban. Fogadja őt országába Jézus, aki középpontként ragyog fel számunkra. Ez bizalomra hangolja szívünket. S törékeny lényünket szemlélve belé kapaszkodunk a hitben. A kölcsönös bizalom pedig megalapozza a személyességet. Az ember amúgy is kapaszkodókat keres. Ezek nélkül elveszettnek érzi magát a mindenségben.
Bizalom nélkül az élet értelmetlenné válik. De érezzük, mennyire nem mindegy, kiben bízunk! A hívő bizalom a mindenható és jóságos Istenre támaszkodik. Az ember erényes életének ösztönzője is. Feltárja a szív mélyén rejlő lehetőségeket és mozgósít. Rámutat arra, hogy a földi halállal nem semmisülünk meg. A keresztény bizalom az ember életében óriási erő, amely értelmessé, és földi életünk határain túl, annál nagyobb távlatban is értékessé, eredményessé teheti minden igyekezetünket. Ha lehetséges ez a bizalom egy család életében, lehetséges a nagyobb közösségek életében is.
László testvérünk férjként, apaként oly nagylelkű és jó volt családjához. Családja mellett azonban magáénak érezhette őt magyar közösségünk, amelynek sok éven át politikai és kulturális képviselője volt; de városunk is, amelyben pedagógusként és képviselőként szolgált. És köszönet neki azért is, amit a hitélet kibontakoztatásáért tett nagyobb közösségünk érdekében. Családjával együtt búcsúzunk tőle, mi mindannyian, akik ismertük őt: kollégái, diákjai, és mindazok, akik most itt vagyunk.
Hálát adunk ma érte a jóságos Istennek. Az Úr Jézus, akit keresztre feszítettek, aki meghalt, aki önmagát adta értünk és sokakért, velünk van ma is. Szeretetünk és szolidaritásunk jeleként imádkozunk érte…
A koporsó sírba helyezésénél közreműködött a Csemadok helyi szervezetének Szivárvány énekkara.
(DE/Felvidék.ma)
