Köteles Ágoston okleveles agrármérnök, az alkalmazott állattan és a takarmányozás szaktudományának egyetemi doktora a kassai Erzsébet utcai MaJel Rovás Központban a hungarikumok külön csoportját képező őshonos magyar állatfajtákról, mint nemzeti kincseinkről tartott előadást.
A folyamat, melynek során a vadon élő állat az ember tudatos tevékenysége folytán nemzedékek során át tartó szelídítéssel háziállattá lesz, hosszú. Az emberiség két-három millió évre tehető történetében a háziállattartás mindössze 10–12 ezer éves múltra tekint vissza. Jelentősége viszont semmivel sem kisebb a jelen kor technikai forradalmánál – szögezte le az előadó.
Ma természetesnek tűnik, hogy háziállataink vannak, melyek nélkül életünk elképzelhetetlen lenne. Nem csupán a vadász–halász–gyűjtögető életmóddal együtt járó létbizonytalanságot szüntette meg, de minőségi változást is hozott. A felmerülő kérdések érdekfeszítőek, izgalmasak. Miért háziállat a ló és miért nem az elefánt, holott mindkettő testi erejét felhasználja az ember? A létező több mint 500 ezer állatfaj közül miért csupán mintegy 50 ezer vált háziállattá? Milyen okok késztették az embert az állatok domesztikálására, hol miképpen zajlottak le ezek az események? Melyek annak az útnak az állomásai, amelynek eredménye a mai háziállatok fajtagazdagsága?
Legősibb mesterségünk a pásztorkodás. A szarvasmarhát honfoglaló őseink lábon hajtották. A lovat is. A baromfit kosarakban hozták. De hogy a sertést mi módon hozták, azt a mai napig sem tudjuk pontosan.
Legtöbb háziállatunkat, mint a szarvasmarha, ló, sertés, juh és a kecske, a Kr. e. 25.000 és 5.000 közötti időszakban, tehát a neolitban háziasították. Napjainkban is folyamatban van az ezüstróka, a nutria, a vadászgörény, mosómedve és nyérc háziasítása. Trópusi tájakon az antilopé és a szarvasé.
A magyar nép történetéből ismert, hogy ősidőktől fogva milyen szoros volt a kötődése az állattartáshoz, és állattenyésztéshez. A régi magyar – őshonos – háziállatfajták, valamint a hosszú időn keresztül kitenyésztett állatfajták a magyar nemzeti kultúra részét képezik.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás idején a Magyar Országgyűlés kiemelt figyelmet fordított arra, hogy nemzeti létünk 1100 éves értékeit, eredményeit megőrizzük, és Európában ezzel is kifejezzük nemzeti karakterünket. Ennek szellemében a Magyar Országgyűlés a védett őshonos és régi magyar állatfajtákat 2004-ben nemzeti kinccsé nyilvánította. A világon elsőként született ilyen jellegű szabályozás. A nemzeti kinccsé nyilvánított állatfajták tenyésztését, állományának fenntartását az állam elősegíti és támogatja. A védett őshonos és régi magyar állatfajoknak szerepük van az oktatásban, a művészetben, nemzeti identitásunk megtartásában. Esztétikai értéket képviselnek, a bennük rejlő génállomány gazdasági jelentőséggel bír. A magyar őshonos állatfajták nevükben és képi megjelenésükben Magyarország, illetve magyarságunk szimbólumai. „Egy nemzet kultúráját többek között arról is le lehet mérni, hogy milyen az állattenyésztési kultúrája” – mondta Széchenyi István. Ez összefügg a huszársággal is.
A törvény mellékletében felsorolt állatfajtákat magyar őshonos állatoknak tekintjük, így méltán tartoznak a hungarikumok közé.
Köteles ezután felsorolta az egyes állatfajtákat, a lovak közül hetet, a magyar kecskét, a szőke és vörös mangalicát. A kutyák közül a komondort, a kuvaszt, a pulit és magyar agárt. Tyúkfélékből is hetet említett.
A szarvasmarha
A szarvasmarha őse az őstulok. A szürke és tarka szarvasmarha, valamint a bivaly ismert. Az utóbbiról Kányádi Sándor találóan a következőket írja egyik versében: „Jámbor állat a bivaly,/ s mi tagadás, lusta,/ de ha kell, a hegyet is/ helyéből elhúzza.” (Bivalyos vers – részlet)
A bivaly nagyon szereti a vizet, a mocsarat, életfeltétele a fürdés. Ha vizet lát, visszatartani nem lehet, megrakott szekerestül, székelyestül csak a mocsárban áll meg. A „bivalyerő” méltán jellemzi fizikai adottságát, hiszen annak igavonó ereje duplája a szarvasmarháénak. Nehezen járható lápos vidékeken ágyúk, cséplőgépek, terméskövek, vastag törzsek vontatására, termésföldek feltörésére alkalmazták sikeresen.
A Kárpát-medencében először az avarok tartották. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak is kedvelt állata volt. Magyarország területén még 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban 7069 darab. A II. világháború után tartása szinte teljesen megszűnt. Ma a kipusztulás szélén áll.
A magyar szürkemarha-kereskedelem fénykora a 17. században volt. A hajdúk saját lábukon hajtották az állatokat Nürnberg, Augsburg, München, Ulm piacaira, amivel a külföld csodálatát vívták ki. A hazai igényeket figyelembe véve, abban az időben közel 1 millió állat hízhatott a bőséges alföldi legelőkön!
Az, hogy a kontinens nyugati felét már évszázadokkal ezelőtt meghódította a szürke marha, köszönhető ízletes húsának és igen gazdag fehérje- és vitamintartalmának. Közkedveltségét az utóbbi évek kergemarhakór kálváriája fokozta, mivel ez a fajta nem kapja el ezt a gyilkos betegséget.
A magyar tarka szarvasmarha épp olyan sajátos terméke a magyar földnek és a magyar népnek, mint a kultúrája. A magyar tarka fajta a 19. sz. második felében még uralkodó szürke marhának a szimmentáli fajtával végzett fajtaátalakító keresztezéséből származik. Kialakulására több marhafajta volt hatással.
Döntő fordulatot a dualizmus kora hozott, amikor fokozódott a kereslet a tej és a tejtermékek iránt. Ekkor még az állomány több mint 90%-át tette ki a kimondottan hústermelő szürke marha, amelynek az igavonó ereje is fokozatosan háttérbe szorult. Tehát ezek a tények tették indokolttá a fajtaátalakító keresztezést, melynek révén céltudatos munkával sikerült egy közepes tejtermelésű, de kiváló hústermelésű jellegzetes kettős hasznosítású fajtának az előállítása.
Kincseink, a lovak
Majd a lovakra tért rá. Korszakalkotó pillanata volt a történelemnek, amikor az ember lóra szállt – szögezte le az előadó. Megváltozott a világképe. Felgyorsul az élet, a történelem üteme. A röghöz tapadó ember vánszorgását felváltja a lóra pattant ember száguldása. Megjelenik a ló a harctereken. Már a Bibliában is olvashatunk a lovak hadászati jelentőségéről.
Kelet felől az első valóban lovas nép, a hun jelenik meg Európa történetében. Vad, ellenállhatatlan lovasrohamaik az Örök Város kapujáig viszik őket…
Aztán ott látjuk a lovakat az I. világháború vérzivataraiban, ahol sorsuk csak hősi halál lehet. A lovasrohamokat a csatatereket borító lovasok és lovak halálhörgése zárja le. A II. világháborúban együtt fagy meg ló és lovasa, együtt pusztulnak lőtt sebeikkel, vagy éhen, együtt halnak hősi halált dicsőségesen.
A ló így búcsúzott tragikusan, de nem dicstelenül a történelemtől!
Majd néhány híres lovat említett, melyek a világtörténelemben szerepet játszottak. Bemutatta lófajtáinkat is.
Az akrobata házikecske
A régészeti és a háziállattani kutatások jelenlegi állása szerint a kecske a kutya után az ember egyik legkorábbi háziállata. Kialakulásában a vadkecske két alnemének volt jelentős szerepe, mégpedig a kőszáli és bezoár kecskének, mely utóbbit kihalás fenyegeti. Ugyanis gyomrában a meg nem emésztett növényi részekből és szőrökből golyók képződnek. Ázsia legtöbb részében széles körben elterjedt babona szerint, ezeknek a „bezoárgolyóknak” csodatevő hatása van, s ez a legfőbb oka kegyetlen üldözésének és vadászatának. A kecske nálunk 449 féle növényt eszik meg, de az tény, hogy e természetes szennyezetlen növény rengeteg jótékony hatóanyaga nemcsak a bezoárgolyóban, hanem a kecske tejében is jelen van.
Az eltérő alfajok a nagy területi elterjedés, a földrajzi elkülönülés, valamint a hegyi életmód miatti elszigetelődés következtében alakultak ki.
Honfoglaló őseink a juhokkal együtt hozták be. Sok vidéken a szegények legfőbb kincsének mondhatjuk, s haszna nagyon jelentős. Eltartása olcsó, nyár folyamán úgyszólván semmibe sem kerül, viszont ellátja a családot tejjel, ráadásul a földet is trágyázza. Tejen és a belőle készülő sajton kívül a húsát, bőrét és szarvait is felhasználják.
Pásztor, juh és birka
Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt, így ennek a bemutatása következett. Őse a muflon. A muflont Közép és Dél–Európába vadászati célokból Korzikáról telepítették be. Hazánkba elsőként Forgách Károly gróf hozott be 18 példányt 1868–ban Korzikából a Nyitra megyei gimesi vár melletti vadaskertjébe, ahol az I. világháború előtt 500–600 darabra becsülték számukat.
A pásztor, a nyáj és a juh, a Szentírás egyik leghangsúlyosabb metaforája – hangsúlyozta az előadó. Bemutatta a hortobágyi és erdélyi rackát, a cigája juhot és a cickát, mely a világ legveszélyeztetettebb állata, mivel mindössze néhány száz példány él belőle. Eredeti őshazájában, Németországban teljesen kipusztult. Kizárólag hazánkban maradt fenn, amely a 18. században a török uralom miatt néptelenné vált Dél-Dunántúlra betelepült svábokkal érkezett. Gyapja finomabb volt, mint a hazai fajtáké, elterjedésével honosodott meg a birka szó, hogy megkülönböztessék a magyar juhoktól.
A disznó, a baromfi és a galamb
A disznó Kr. e. 8000 évvel tűnik fel a Fekete-tenger északi partvidékén. A Dél-Oroszországban élő „szelíd” szalontai sertést nagy valószínűséggel őseink hozták magukkal a Kárpát-medencébe.
Majd szó esett a baromfifélékről és külön a galambokról, melyeknek fontos szerep jutott a két világháborúban is.
Köteles hangsúlyozta, az előadást kötetben is ki akarja adni, hogy a fiatalok megismerjék ezeket a csodákat. Most csak távirati stílusban tudott beszámolni őseink értékeiről, azokról, amelyek minket is gazdagítanak. „Nagyon sajnálom azokat, akik ezek ismerete nélkül fognak felnőni. Anélkül a kincs nélkül, amit nekünk az Isten jókedvében adott!” – mondotta végszóként.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
