Fotó: Csermák Zoltán

A Zene füleimnek című sorozat 100. epizódjához érkezett, s szeretném a kerek számot egy kedves zenedarabommal – húsvét időszakában – Monteverdi Mária vecsernyéjével megünnepelni.

Mi, magyarok általában szeretünk beskatulyázni személyeket, témaköröket. Ez a zenére is igaz, nagyon sokan kedvenc zeneszerzőjükként a három „B”-t Bachot, Beethovent és Bartókot jelölik meg. Mindhárom zenefejedelem értékeinek elismerése mellett én a három „M”-et Monteverdit, Mozartot és Muszorgszkijt helyezem előtérbe.

E besorolásokon töprengtem, miközben március elején a budavári Mátyás-templomban Monteverdi Mária vecsernyéjének főpróbáján ültem. Igazi műhelymunkának lehettem részese a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek koncertjén, a pulpituson a kiváló karnagy, Pad Zoltán állt. Még a Hungarotonnál tapasztaltam, hogy a Nagyboldogasszony-templom – kivételes szépsége ellenére – akusztikailag problémás, ez különösen igaz, amikor üres padsorok előtt folyik egy próba. Ezt az Együttes vezetői is tudták, így az egyik munkatárs sokszor a távolabbi pontokról hallgatta az előadást, s osztotta meg észrevételeit a karmesterrel.

Monteverdi kompozíciója igazi remekmű. Még Mantovában fejezte be, de a szerző már Velence felé kacsingatott: munkája során alkalmazkodott a velencei hagyományokhoz, s a Szent Márk-székesegyház akusztikájához, a szereplők térbeli elhelyezéséhez. A reneszánsz-barokk találkozásán alkotó szerző tökéletesen felhasználja a gregorián örökséget, a cantus firmust, a fődallam súlyát, s az új törekvéseknek is helyt ad.

Már az elején meglepi a hallgatót az Orfeóból ismert fanfárszólóval, s egy-egy tételbe reneszánsz vidámságot is becsempész. A tizenkét tételes mű bibliai szövegekre épül, és benne az Énekek éneke textusait is felhasználja Monteverdi. Számomra a legszebb része a 126. zsoltár szövegére komponált Nisi Dominus… (Ha az Úr nem őrzi a házat, hiába virrasztanak, akik őrzik azt.) A részletben a szólamváltások, súlypontok változása igazi megpróbáltatást jelent minden előadónak. Általában a Magnificat tételt el szokták hagyni a végéről, s az Ave maris stella résszel zárnak, ezúttal az önálló műként is funkcionáló Maganificattal fejezték be a művet.

Az Együttes, Pad Zoltán vezetésével korrektül oldotta meg feladatát, a nehezebb ritmusoknál és belépéseknél érződött némi bizonytalanság, de hiszen próbán voltam. A rádióban hallgattam rá két napra a bemutatót, ami szintén nagy élményt jelentett. A Liszt-díjas Maestro igazi bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor a szólószámokat a kórus tagjaiból kiválasztott művészekre bízta. Különösen Kovács Ágnes és Kalafszky Adriána interpretációja tetszett, az utóbbi művész sajnos az előadásra megbetegedett.

Bach és Händel munkásságáig Monteverdi Vecsernyéjét tartom a legkiemelkedőbb egyházi műnek. Ezzel nem vagyok egyedül, itt említhetem a XX. század legnagyobb zenepedagógusát, Nadia Boulangert, vagy a régi zene sztárját, Jordi Savallt. Olyannyira megkedveltem az opust, hogy megvettem Monteverdi kortársának és munkatársának, Alessandro Grandi Mária vesperását is. Az is kiváló darab, szívesen meghallgatnám az Együttes előadásában.

(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)