A béke kétségbeesett, minél jobb feltételekkel történő ratifikálása egyértelműen Károlyi legfőbb szándéka volt, de Rákóczi nem osztozott gondolataiban.
A főparancsnok végül a rá nehezedő külső nyomás hatására megkötötte a szatmári békét és másnap, 1711. április 30-án a majtényi síkon a még harcoló kuruc katonák is letették a fegyvert. A békeokmány hitelesítésére május 1-jén Nagykárolyban került sor.
Az ekkor már halott I. József utóda, III. Károly elismerte a rendi jogokat, a protestánsok vallásszabadságát és a kuruc katonák amnesztiáját, feltételül a hűségeskü letételét szabta meg. Az országgyűlés összehívásának lehetőségéről a béke az alábbiak szerint rendelkezett:
„Sértetlenül megmarad a lehetőség nemcsak arra, hogy az elkövetkező országgyűlésen az egyéb sérelmeket előadhassák, hanem annak a lehetősége is, hogy mindarra, ami ténylegesen a nemzet üdvét és becsületét szolgálja, szabad kívánság formájában, kellő tisztelettel és törvényes úton, a királyi kegyes jóváhagyást is megkérhessék […]”.
A remélt engedményeket, a felkelés céljait nem teljesítette a béke.
Erdély önálló államisága végérvényesen megszűnt, fejedelme a Habsburg uralkodó lett, valamint kikötésre került az is, hogy a birodalom részeként nem egyesülhet a Magyar Királysággal.
A szabad királyválasztás és az ellenállás joga szintén nem került visszaállításra, nem alakulhatott önálló magyar hadsereg és a jobbágyok sérelmei sem lettek megnyugtatóan rendezve. A 12 ezer fegyveres a hűségeskü letételét követően békében hazatérhetett.
Az egyik legnagyobb kérdése a történelemnek, hogy Károlyi Sándor áruló volt-e vagy sem?
A fejedelem akaratával – akinek felelnie kellett volna – nyíltan ellenszegült, viszont azt is látta, hogy a tartalékok kimerülésével a kuruc felkelés helyzete reménytelenné vált.
Kompromisszumot keresett, hogy legalább a magyar rendiség jogait sikerüljön megőrizni, és ezt a célt el is érte, így megítélése nem lehet egyértelműen negatív.
Rákóczi Ferenc nem volt ott, nem jött haza többszöri hívásra sem, így csalódottsága érthető ugyan, de Károlyi mindent megtett, hogy számára is a legkedvezőbb békefeltételeket biztosítsa:
„Először. Az említett jeles Rákóczi Ferenc életének […] kegyelmet adunk, […] beleértve az országban való nyugodt megmaradást is, háza népével, szolgáló nemeseivel vagy szolgáival együtt; ennek végső határidejéül – ha ő a kegyelmet elfogadja, de a hűségeskü letételét el akarja halasztani – három hetet engedélyezünk, az előbb említett megegyezés keltétől számítva. […]”
Az egykori fejedelem nem bízott a békeszerződésben, mivel Pálffy jogkörei I. József április 17-én bekövetkező halálával megszűntek, így nem hitt abban sem, hogy hazai földön békében folytathatta volna életét.
1711. február 21-én még nem tudhatta, hogy akkor hagyta el örökre az országot. Emigrációját először Lengyelországban, majd Angliában, 1713-tól XIV. Lajos Franciaországában töltötte, végül a „Napkirály” halálával elfogadva a török meghívást Rodostóba költözött, ahol 1735. április 8-án érte a halál.
(mult-kor.hu/Felvidék.ma)
