(Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)

Egy „magyarságában“ megkeseredett édesapa szavait olvasván késztetést éreztem, hogy így, ebben a formában próbáljam meg a döntését némileg befolyásolni. Érvek tömkelege, kérdőre vonások hada, ok és okozatok sora, s a megoldás? A szlovák iskola maga a kánaán, mert majd jókat dumcsizik a lurkó a hivatalokban, meg egyébként is minek nekem Ady, vagy ne adj; Isten Petőfi, s esetleg egy Nobel-díjas Kertész. Hiszen, nap mint nap a hivatalokban és a község házán maga a szenvedés egy magyarnak.

Leszögezem előre, durcizni és traktorból forradalmat szítani nem vezet ám sehova. Merni kicsinek lenni, s lenyelni a jó szutykos békát – bogarat meg abszolút.

Ami ma elképzelhetetlen, az holnap veszélyes! S eme észjárás már-már tragikus.

Teszem fel a kérdést kedves Apuka, ha nem lett volna kendnek szerencséje szegény Adyhoz és a többiekhez a felső tagozaton, sikerült volna megfogalmazni azt a bizonyos gondolatmenetet a maga formájában? Hát esélyes, hogy nem. Ismerünk ám olyan fogalmat is, hogy alapszintű egyetemes tudás. Minek nekem a matek, ha úgy is traktorozok egész álló nap? Sőt, minek a honismeret, ha a határba vezető út évszázadok óta nem változott. Folytathatnám ám…

A politikával kapcsolatosan próbáljunk meg azért árnyaltabban fogalmazni, s kerülni a csacsiságokat. Nem látom táptalaját a felvidéki magyar politika palettáján egy községi hivatal titkárnőjével kapcsolatos érvelésnek. Ez butaság. Helyileg kell orvosolni. Tetszettek volna jobban szavazni. Esetleg próbálkozzon Ön is, miért ne lehetne polgármester? Máris más lesz a leány fekvése, a szó szoros értelmében!

Ha egy bank úgy dönt, hogy cuki kiscicák fogják a kedves ügyfelet kiszolgálni, akkor nincs más dolgunk mint egerekkel menni a bankba. Szintén életképtelen érv. Egyébként javallom, hogy semmit ne szíveskedjen helyben aláírni, mindent tanulmányozzon át szépen otthon a család körében, több szem többet lát alapon. A bank profit orientált, mindegy, hogy vietnámi vagy hottentotta a kedves ügyfél. Orvosolják gondját – baját, a pénzét szeretik, nem a magyarságát, vagy szlovákságát.

A járási hivatalban intézendő dolgok pedig az otthon kényelméből kezelhetőek elektronikus úton. Ha jól értem, akkor egy angol vagy német turista inkább fel se hívja a mentőszolgálatot? Úgy sem értik meg őket. Tetszik tudni, hogy sms-ben is lehet segítséget kérni mind a három számon (mentő, tűzoltó és rendőr)?  Ott meg nagyot segít maga a telefon a fogalmazásban. Csak tessék átállítani a szeretett szlovákra. Nehogy már a mobil is „hülye magyar“ maradjon, hát hol élünk, nemde?

A magyar ember élettere nem a kocsmában meg a konyhában teljesül ki, hanem a lelkében.

A diaszpórában élő magyarság ápolja s védi kultúráját nap mint nap! Tiszteli elődei hagyatékát s az általuk hozott áldozatokat. S nem panaszkodnak, teszik a dolgukat, mert megbecsülik hovatartozásukat! S így tesznek a tömbben élők is! 24 egyházi szent, 6 egy királyi családon belül, 14 Nobel-díjas, 183 olimpiai aranyérem, számtalan Oscar-díj, világraszóló találmányok, nagyra becsült királyaink, csatáink ez mind a magyarság által teremtett érték, s lelki egészségünk kelléke, mire kötelességünk büszkének lennünk!

Isteni ajándék s a mögötte rejlő tudás, mellyel kevés nemzetet áldott meg a szerencse, vagy ha úgy tetszik a Jóisten.

Gondoljunk csak bele, ha így gondolkodott volna anno a magyar forradalmár. Áh, minek kiállni nemzeti öntudatunk mellett, úgy is kiröhögnek, mert butus magyarok vagyunk. Meg egyébként is intézze ezt más ne mi, meg a kocsmában magyarul dumcsizunk az elég. Ez nem egészen így működik ám kedves Apuka.

Így bánik a traktorral is, ha esetleg „sztrájkol“? Jól belerúg, aztán intenzíven a tetthelyre szólítja a gyártót jó dacosan? Javítsd meg, mert lesz ám nemulass! Ugyan – ugyan. Hát hol marad a férfias kiállás Önből? Minden gond egy új lehetőség kapuja! Csak a döglött hal úszik az árral, mondaná a kínai bölcs.

„Nem akarom, hogy hülye magyar legyen! Ne, ne gyertek azzal, hogy majd megtanul jobban szlovákul a magyar iskolában, mint anno én. Nem fog jobban megtanulni, mert tudom mire képes, az én vérem…“ Minden délben annak a sok „hülye magyarnak“ mond köszönetet a harang… (adja tudtára a hivatalnokoknak is) A saját cikkében árulta el a lurkót, tisztában van képességeivel. Képes lenne őt beíratni egy echte tót suliba aztán hagyni szenvedni egy mindent számára idegen nyelven oktató intézményben? Matek, kémia, fizika, testnevelés s minden csak tótul! Tetszik gondolni, hogy majd csak az ő kedvéért mindent elismétel n-szer a kedves pedagógus? Hát, minimum kérdéses. Óriási hátránnyal fog indulni a fiú.

De egyben biztos vagyok. Szíves elnézését kérem, de őt majd még jobban kiröhögik, mint a kedves Apukát. Kedvét szegi, elbizonytalanítja s a tanulástól távolodni kezd majd, mint a huzat. Undorral jár majd iskolába, mert tudja mi vár majd rá. Megpecsételik, lenézik majd, s tudtára adják nem egyszer, hogy hol a helye a beneši rangsorban. S ennek nem a politikai elit vagy esetleg Ady az oka.

Az anyanyelve ugyanis magyar, a lelke szintúgy s a szíve magyarul dobban! A vérmérséklete heves, olyan magyaros.

Földhöz vágja a szlovák tankönyvet tessék elhinni. A fentiekben említettem a tudást.

Van szerencséje tudni miben rejlik a legnagyobb? A hang betű, a betű szó, a szó mondat, a mondat szöveg, a szöveg könyv, a könyv tudás, a tudás pedig hatalom! Olvassanak sokat, s azok közül is tótul, ha hiányosságokkal rendelkeznek az említett nyelv terén. Fejlődik a szókincs, alakul a kifejezés s a mondatszerkesztés.

„Könyvek révén sokan lesznek tudóssá az iskolán kívül is, könyvek nélkül viszont senki nem lesz tudós, még az iskolában sem!” – Johannes Amos Comenius. „Aki eldobja anyanyelvét, annak az Isten sem bocsát meg!” – Johannes Amos Comenius

Az akarat az egyén tulajdona, s a lelke vezérli! Tessék jobban akarni! Makacsul ragaszkodni az anyanyelvéhez, s akkor is magyarul beszélni, ha ez valakinek nem tetszik! Bankban, titkárnőkkel, benzinkúton, kocsmában, rendőrrel, orvosnál akárhol. Nincs mit szégyellni, sőt ellenkezőleg.

S ha már úgy alakul, hogy szlovákul kell beszélnie tegye azt lelkiismeret furdalás híján, senki sem tökéletes! S ha kinevetik? Az az ő bizonyítványuk. Az ő szintjük. Ennyi.

Megboldogult nagymamám, hebegett – hábogott szlovákul, de az Istenért nem volt hajlandó sehogy másként, csak magyarul beszélni. Se postán, se bankban, kinek tetszett kinek nem, le… Csak a szomszédasszonnyal pletykázott más nyelven. Büszke magyarként hívta magához a Jóisten.

S így a végére, kérdem én, mi lesz abban az esetben ha a kedves fia meg szeretné köszönni Önnek levél formájában magyarul, hogy jó édesapja volt, jól nevelte és nagyon szereti?

Magyarul fogalmazni nem fog tudni, mert Ady a traktorban szitokszó, szlovákul duplán. Sajnálatos lenne kihagyni, magam is apa vagyok, s alig várom, hogy a fiam meglepjen akár egy szalvétára firkált „szeretlek apa“ mondattal! Na, ez az, amihez semmi köze a politikusoknak, ez (is) az amiben megvalósul a magyarságunk.

Nálunk a Reviczkyben fordított a helyzet. Szlovákokat tanítunk magyarul, évek óta. Csak mert akarunk. Álmodtunk egy nagyot.

Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, —
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
— Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

(Urbán Zoltán/Felvidék.ma)