Az orosz invázió előrehaladtával a realitásérzékét teljesen elveszítő uniós vezetés, miután saját gazdaságát teljesen lenullázza az egyébként éppen csak a célpontra, Oroszországra nem ható szankciókkal (különösen ami az energiahordózók embargóját illeti), most egy olyan állam ajtaján kopogtat némi fűtenivalóért, amelybe még a háború előtt nem esett nehezére beletörölni a cipőjét. Izraelről van szó, melyet – érdekektől függően – hol a Közel-Kelet egyetlen demokráciájaként, hol pedig szörnyű apartheid-államként, a palesztinok börtöneként emlegetnek.
Most épp Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke (aki még elődjét, a súlyos isiásztól szenvedő Junckert is messze alulmúlta már) járt Izraelben, ahol az előbbi narratívával állt elő. Bunkóság is lett volna a Ben-Gurion Egyetem díszdoktori címét átvenni némi apartheidezés mellett.
Pedig az Európai Unióban nem ritkák ezek a hangok, melyeket különösen az európai baloldal tett magáévá az olyan áljogvédő szervezetek, mint az Amnesty International nyomán, mely rendre az apartheid bélyegét ragasztotta Izraelre.
2015-ben nem más, mint az általunk is szeretett és nagyra becsült Judith Sargentini posztolta a Twitteren: „Júliusban meglátogattam Izraelt és Palesztinát, és blogoltam is. Izraelre a helyes szó igazán az apartheid.”
A tavaly kirobbant izraeli–palesztin konfliktus kapcsán az Európai Parlamentben rendezett vitán a radikálbalos spanyol Manu Pineda egyenesen palesztin kendőben a nyakán szólalt fel és harsogta: fel kell függeszteni Izrael Állam részvételét valamennyi uniós programban.(emlékeztetőül: az Izraelt elítélő – teljesen eszement – közös EU-nyilatkozatot egyedül Magyarország vétózta meg, miután Szijjártó Péter azt nem írta alá).
Rendben, legyen. Izraelben valóban apartheid van. Már amennyiben ez alatt azt értjük, hogy a zsidó vallás legszentebb helyén, a Templom-hegyen éppen az őslakosok, a zsidók szenvedik el a legdurvább megkülönböztetést,
amennyiben tilos számukra ott az imádkozás, s a látogatás is csak meghatározott időben. Vég nélkül lehetne sorolni az egyenlőtlenségeket, azokat a jogokat, amelyek az ott élő arabokat Izrael Állam teljes területén megilletnek, de ugyanazok már nem vonatkoznak a zsidókra az arabok által lakott területeken és így tovább.
De vissza a gázhoz, merthogy ugye nekünk az kell, de nagyon. Izrael tengeri lelőhelyein van gáz, mégpedig bőséggel – becslések szerint legalább 1000 milliárd köbméter. Már csak el kéne juttatni valahogy Európába, azonban a terveken/elképzeléseken kívül ezidáig egyetlen centiméternyi csővezeték sem létezik, amelyen ez megvalósulhatna. Egy másik megoldás a gáz cseppfolyósítása és tartályhajókkal való szállítása lenne. Egyik sem éppen gyors, és különösen nem olcsó megoldás. Mindenesetre nélkülözhetetlen, ha Európa valóban szeretne több lábon állni (ráadásul úgy, hogy ezen lábak egyike se legyen a szőrős nagy medvéé).
Viszont a vezetékekkel, cseppfolyósító állomásokkal, interkonnektorokkal együtt érdemes lenne átgondolni az Izraelhez fűződő viszonyokat is, kezdve mondjuk a rendre a palesztin terrorszervezeteknél landoló „segélyek” gondosabb felügyeletével, s
folytatva – nagyon sürgősen – Irán nyakára való erőteljes rálépéssel, amely állam ezekben a pillanatokban is, miközben a világ közvéleménye Ukrajnára figyel, szélsebesen dolgozik az atombombája megalkotásán…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
