Jut eszembe ezen kérdések sorozata, a felvidéki magyar civil társadalom mindennapjaiban történt eseményeiről. Emlékeztetőül, hogy ne menjek messzire: anno 1950-1989 között volt a (szlovák) nemzeti front, amelynek az volt a feladata, hogy „egybegyűjtse, koordinálja” – ha jól viselkedtek – az állam által jóváhagyott pár civil, önkéntes szervezetet.
Aki nem viselkedett jól (pl. Csemadok), azt kizárták a Nemzeti Frontból. Egyszerűen megbélyegzett volt. Aki teljesítette az általuk előírt és törvénybe iktatott regulákat (Nőszervezet, Vöröskereszt – ezekre emlékezem), azok a hangzatos jelszavak használatával tehették a dolgukat. Tette ezt a Csemadok is, azonban sokkal nagyobb „háttér munkával, s tudatosan”, éltette a magyar kultúrát, a hagyományokat, őrizte az anyanyelvet, az iskoláink megmaradását (nem kis harc által), – és megélt 72 évet. Reméljük többet is.
Aztán jött a nagy kapunyitás, 1989 után, tódult be a nyugat-őrület. Sorra alakultak a civil szervezetek, óriási lehetőségek pénz- és alkotás tára.
A gond (ami még akkor nem tűnt annak) csak ott volt, hogy valószínű ez is egy nyugati mintára (nem tanulmányoztam csak sok minden bebizonyosodott), hogy a civil szervezet elsősorban pénzforrás. (Molnár Tamás: „liberális hegemónia” c. könyvét olvasva, mely a 90-es évek elején jelent meg, s a nyugati civil világ tapasztalt tudósa, professzora abszolút liberális vonalú negatív képet ad a civil életről.)
Nálunk ez – lehet éppen a szocialista társadalomban a civil élet magas szintű felügyelete alatt működő szervezetek által – más formát takart. Az alkotás lehetőségei, működési formái teljes mértékben az önkéntességre alapozódtak a kezdet kezdetén.
Igen, a Csemadok megalakulásától kezdve a civil élet minden formája, a szervezeti működés, a csoportok létrehozása, fenntartása bérezés nélküli cselekedet maradt.
Az alapszervezeteknél a mai napig erre épül. Sajnos az első generációk lassan kihalnak és a következő nemzedékek már nem szívesen vállalják az önkéntes munkát, és a vezető szerepet sem. Kivéve a klubélet, és a művészeti csoportok vezetését – főleg helyi szinten. Persze megváltoztak a társadalmi körülmények is.
A kilencvenes évek elejétől, a lehetőségek adta kavalkádban rengeteg civil szervezetet hoztak létre. Ekkor megjelentek az intézményes segítő továbbképzések hazai lehetőségei, de számunkra főleg magyarországi pályázati lehetőségek is. Mindezek kötelezték a bejegyzett civil szervezetek, hivatalos alapon működő voltát is.
Én a sok Csemadokos tapasztalattal működő közösségi életet élő ember, és több civil szervezet vezetője, megláttam, hogy a Csemadok igen, az működni fog, de egy civil szervezet csak addig, míg pénzt tud valahonnan kicsikarni, ügyeskedni, pályázni, mára már akár EU-s lehetőségekkel is.
S ez van napjainkban is. Az elmúlt harminc évben nagy része a sokszáz szervezetnek megszűnt, csak papíron létezik. Nem így a „nagyok”! Az ügyesebbje akár több millió forintos pályázatot nyert egy-egy nagy rendezvényre.
A főszervezőnek is meg kell valamiből élnie alapon több évtized után kellett rájönni arra, hogy sok mindent lehet – ha ügyes a pályázó, vagy a megfizetett pályázatíró.
A regionális, vagy helyi rendezvényeket még mindig abszolút önkéntes alapon, munkaidőn kívül, és szabadidő, család rovására készítik elő, szervezik meg, a legtöbbször nemcsak saját időt áldozva bele, de sok-sok pénzbeli támogatást is (telefon, útiköltségek, internet, nyomda használat) áldozva.
Ezek legtöbbje még a Csemadok önkéntességen felnőve sem tudták „megtanulni” az ügyes pályázások fortélyait, – sőt nem egyszer még helyi megalázások is érik egy-egy nagyhatóságtól.
Kevesebb alkalommal köszönetet és dicséretet kap a 30-40 éve önkéntes kultúros. Mert a helyi rendezvényeknek, értékek létrehozásának a falu gyarapodását, a közösség érdekét kellene szolgálnia. Legtöbb esetben így is van, de sajnos ez sem mindig így működik. Gyakran megesik, hogy a pályázati pénzen elnyert rendezvényt, vagy házat kisajátítja egy szervezet, rosszabb esetben személyek, vagy pár éven belül bezárják azt a házat, melyet nem kis összegű pályázatból sikerült összehozni. Felbecsülhetetlen értékek mentek így tönkre, pl. tájházak létrehozásánál.
Akinek viszont minden sikerül, annak soha nem elég az annyi, amennyit kap, több vonalon nagy fába vágva fejszéjét, a szélrózsa minden irányába pályázik, lobbyzik, és „minden igény kielégítésére” előfordul, hogy éppen azt a vonalat téveszti meg, ahonnan a legtöbb támogatást kapja. Megjegyzem: ez leginkább az országos rendezvényekre vonatkozik.
Summa – summarum eljutottuk a kisebbségi kultúra ( nem szeretem, de így értik jobban) pénzlobbyjának olyan szintjére, hogy mit mennyiért, és milyen céllal, tartalommal, és kinek szervezünk valamit, de jusson is és maradjon alapon mindent egy zsákba dobunk, és ebből elveszik a lényeg a mi miért van, és mi a mi dolgunk.
A 70-es 80-as évek nosztalgiája nem hiába jön elő, amikor egy-egy nagy fesztivál idején (melynek szervezője a Csemadok volt) hosszú hétvégék sorozatát (mert volt fesztivál minden hónapban) otthagyva házat, családot és mindent, s a 90 fős apparátus minden tagja szolgálatot teljesített az előkészítő folyamatoktól kezdve a befejezésig. Nem emlékszem sem jutalomra, sem plusz szabadságra, de az akkori együttlétekből még ma is élünk. Akkor is volt szerény támogatás, segítség az anyaországtól, de hónapokkal előtte jegyárusítással töltöttük a járási fesztiváloktól kezdve az országosig tavasztól – őszig tartó fesztiválsorozatokat.
A nagymenők, akik az ország hol keleti, hol nyugati részén értünk, nekünk dolgoznak, olykor eltévesztik az érték és mérték irányvonalát, hogy a politikai részét ne is említsem.
Félreértés ne essék, csodálatos dolgok születnek a magyar állam segítségével, amelyek nemcsak értéket teremtenek, akár helyi szinten is, de hosszú távú befektetés szándékával kapja az itteni magyarság a nagy összegű támogatásokat. Ilyenek a kulturális létesítmények, templomok, iskolák, óvodák felújítására, megtartására kapott milliós összegű támogatások, melyek megmaradásunkat, de főleg a jövő biztosítását szolgálják.
Viszont az elgondolkodtató, amikor egy 1200 lakosú településen a harmadik tájházat nyitják meg közösségi pénzből, s nagy összegű magyarországi támogatás segítségével.
S a biztos közösségi munka pedig addig él, amíg vannak s lesznek önként is tenni akaró emberek településeinken, nem önmagukért, de a közösségért, gyermekeik jövőjéért.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
