Kós Károly, eredeti nevén Kosch Károly, a magyar népies stílusú építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus Temesváron született 1883. december 16-án.
Karl Kosch szász származású négygyermekes postatisztviselő egyetlen fiaként született. Édesanyja, Sidonia Sivet, francia–osztrák származású volt. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ezután a budapesti József Nádor Műegyetem mérnöki szakára jelentkezett. Két év múlva átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben szerzett diplomát.
Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozott, majd a Székelyföld építészetét tanulmányozta. Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni.
1912-ben Régi Kalotaszeg címen illusztrált építészeti tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki. 1916-ban őt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepsége díszleteinek tervezésével.
1910-ben földet vásárolt a kalotaszegi (Alszeg) Sztánán, felépítette nyaralóját (későbbi lakóházát) és feleségül vette a türei református lelkész leányát, Balázs Idát. Gyermekeik közül Kós Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914–2010) szobrászművész, Koós Zsófia (1916–1990) színésznő, ifj. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató, író lett. 1917–1918 során állami ösztöndíjjal Isztambulba ment tanulmányútra. 1944 őszén sztánai otthonának a románok általi kifosztása után Kolozsvárra menekült.
1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–49-ben a Világosság című kolozsvári lap belső munkatársa volt.
Élete során több közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított, 1921-ben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen megjelentette a Kiáltó szó című röpiratot. 1921-ben alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak.
1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, újra politikai szerepet vállalt és a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be, majd 1946–1948 között nemzetgyűlési képviselő volt.
1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdasági építészetet tanított. 1945-től a főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt.
„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitni a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra” – hagyta örökül üzenetét az erdélyi polihisztor, számtalan díj és elismerés tulajdonosa, aki 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsváron 93 éves korában.
Emlékét őrzi Budapesten a Kós Károly sétány, a Kós Károly tér, valamint a Kós Károly Általános Iskola. Temesvári szülőházának oldalfalán pedig egy emléktábla és még számos emléktábla a Kárpát-medencében. Nevét országszerte több iskola viseli. A Városmajor utcai Kós Károly Általános Iskola melletti lépcsőn 2013. december 13-án adták át emlékművét. Emlékezetét ápolja a Kós Károly Egyesülés és a Kós Károly Alapítvány.
1999 óta minden év december 16-án, Kós Károly születése évfordulóján a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, a Kós Károly-díj bizottság előterjesztése alapján Kós Károly-díjat adományoz a településvédelem és településszépítés területén végzett kimagasló, eredményes egyéni és csoportos munkáért.
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
