Munkácsról mindenkinek Zrínyi Ilona hősies helytállása jut eszébe. A Latorca mellett magasodó vár az 1848/1849-es magyar függetlenségi háborúban is szerepet játszott, habár nem tett olyan hírnévre szert, mint például Komárom, Lipótvár vagy Buda.
A Rákóczi-szabadságharc időszakában nyerte el végleges alakját. A Latorca melletti, mintegy hatvannyolc méter magasságú, meredek hegy teraszain épült sasfészek három részből áll: fellegvár, középső vár és alsó vár. 1711 után is tanyázott benne állandó helyőrség, s a várban 1790-től börtön is működött – itt raboskodott például Kazinczy Ferenc és Verseghy Ferenc –, ám az erősség állapota egyre romlott.
Az 1848-as márciusi eseményeket követően itt is alakult nemzetőrség – amely nem állt jó viszonyban a várbeli császári bakákkal –, és május elején az első felelős kormány felterjesztésére az itteni börtönben őrzött, az 1840-es galíciai pánszláv összeesküvésben részt vett 13 politikai fogoly kapott amnesztiát. E státusfoglyok többsége a galíciai császári-királyi 10. Mazzuchelli-sorgyalogezred tisztje volt, de ott volt Auffenberg (Ormai) Norbert lefokozott hadnagy is, aki a szabadságharcban honvéd ezredessé lépett elő és 1849. augusztus 22-én Aradon végezték ki a császáriak.
1848 őszén a munkácsi vár véráldozat nélkül került magyar kézbe. Az őrség javát – mintegy öt századnyi almazöld hajtókás, sárga gombos Hartmann-bakát – apránként helyezték át Galíciába, és a várparancsnok, Franz Laube őrnagy tanácsosabbnak vélte, ha színleg a magyarokkal tart.
Október 22-én az eperjesi születésű Kralovánszky László nemzetőr százados helyi nemzetőr századával bevonult a várba és kitűzte a magyar trikolórt. (Laube maradt, honvéd alezredessé léptették elő, de leköszönt, s három tiszttársával együtt Munkácson maradt annak feladásáig. Jelentkezett az oroszoknál, ám a császári hadbíróság lefokozta.) A vár őrségét hamarosan a helyben felállított 21. honvédzászlóalj vette át, rövidebb ideig vásárosnaményi Eötvös Tamás nemzetőr őrnagy működött ideiglenes parancsnokként, majd 1849. január 15-én a vár parancsnokává nevezték ki a bodollói születésű vértesi Mezőssy Pál századost – aki őrnaggyá 1849 júniusában lépett elő.
A forradalom első évfordulóján, 1849. március 15-én felekezetenkénti istentiszteleteket tartottak Munkácson és a várban Szabadság-hársfát ültettek. Április 19-én báró Joseph von Barco vezérőrnagy csapatai betörtek Galíciából és kísérletet tettek Munkács elfoglalására. A magyar csapatok április 22-én a Latorca túlpartján fekvő Podheringnél megállították a császáriakat, mire azok visszavonultak Galíciába. Aztán az a hír terjedt el, hogy Petőfit nevezik ki a vár parancsnokává. Júniustól kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos ezredes innen irányította hadosztálya szervezését, majd augusztus 6-án félig-meddig felszerelt csapataival elindult Erdély felé. A környéken addigra már mindennapossá váltak az orosz betörések és portyák, hiszen Vereckén július 2-án jelent meg az első kozák járőr.
Augusztus 19-én Beregszász felől megérkeztek az orosz II. gyalogoshadtest 4. gyaloghadosztálya 2. dandárjának csapatai a munkácsi „váracska” alá.
Anton Mihajlovics Karlovics altábornagy, a hadosztály parancsnoka olyan információkkal bírt, hogy az erősséget több ezer honvéd tartja. Parlamentereket küldött a védőkhöz, akik visszautasították a tárgyalást, és közölték, a várat az utolsó emberig tartani fogják és felrobbantják, ha szükséges. Másnap Karlovics altábornagy hozzájárult, hogy magyar tiszti küldöttség tájékozódjon a hadi helyzetről. Kralovánszky László százados, Munkács térparancsnoka három tiszttársával indult el és négy nappal később Görgei Artúr vezérőrnagy Nagyváradon írt levelével tért vissza, amelyet a munkácsi vár parancsnokához intézett:„Mezőssy őrnagy s munkácsi várparancsnok urnak!
Kralovánszky százados ur s kisérői tegnap este érkeztek ide, tőlem személyesen megtudandó a magyar ügy állását.
Valamint azt azon, Kazinczy ezredeshez intézett levelemben, mely csak Munkácsig jött, Kazinczyt nem találván többé, le rajzoltam, valamint Kralovánszky százados maga már azon helyzetből, a melyben engem talált, itélhet, igy most is ujra megerősítem:
hogy Kossuth, Szemere, Batthyány Kázmér, Horváth Mihály a miniszterek közül megszöktek, a többi fogva van;
hogy a tábornokok közül a fele szintén megszökött, a fele fogva;
hogy nem csak minden magyar fegyveres erő – Kazinczy hadtestén kivül, mely még Zsibó táján tartózkodik – le van fegyverezve, hanem még Arad vára is megadta magát feltétlenül az orosz hadvezérnek;
hogy tehát Komáromot és Péterváradot kivéve semmiféle pont nem létezik Magyarországon, mely vagy az orosz, vagy az osztrák hatalmában nem volna; – a mely körülményekből az következik, hogy bizony a munkácsi vár sem fogja megmenteni ügyünket s őrnagy uralig ha nem fogna okosabban cselekedni, ha a várat a vele szemközt álló orosz hadi erőknek átadja.”
Ekkor már többen megszöktek a várból, amire őrjáratok kezdtek el cirkálni és megtörtént, hogy a falakról lemászókra tüzet nyitottak. Kardos Ede, a munkácsi 91. honvédzászlóalj egyik altisztje így lőtt lábon egy zólyomi tót közlegényt, akivel a feladást követően egy kukoricagóréba került, és a sebesült honvéd folyamatosan inzultálta.
Augusztus 25-én Nagylucskán, az ottani gazdatiszt házában állapodtak meg a kapituláció részleteiről, az oroszok a tiszteknek szabad elvonulást és vagyonbiztonságot ígértek.
Augusztus 26-án aláírták a megállapodást, s délután 6–7 óra között a fellegvárban az őrség letette a fegyvert, ahová „harsány zene” mellett a slisszelburgi 7. vadászezred egyik zászlóalja vonult be Kasimirski őrnagy parancsnoksága alatt.
A német légió, a 21. és 91. honvédzászlóaljak egy-egy százada, pár tüzér és gerilla, mindösszesen 32 tiszt és 329 fő adta meg magát. Orosz hadizsákmány lett 21 db löveg, 521 db lőfegyver, 12 ezer db töltés, egyhavi élelem és egy honvédzászló. A „meghódolás jeleként” átvett vár kapukulcsai Szentpétervárra kerültek.
Az oroszok közölték a honvédtisztekkel, hogy a megállapodással ellentétben ők is hadifoglyok, így a munkácsi Schönborn-kastélyban szállásolták el őket, a legénységet pedig a nagylucskai majorság kukoricagóréiban. Innen kerültek Kassára.
„Munkács nem nagy, de kellemes város a Kárpátok hegyvonulata alatt. A város felett uralkodó ősi erősség az egyik hegyszorost zárja le, amelyen kényelmes út vezet Galíciába. Az erősség, jobban mondva megerősített középkori várkastély, a várostól mintegy másfél versztányira magasodó meredek sziklafalakra épült. Ha a város hídjáról nézünk a vár felé, melynek a Kárpátok felhőkbe nyúló, sziklás és erdős koszorúja alkotja a hátterét, egyszerre valami egészen rendkívüli szépségű kép tárul elénk. A képet a sebes folyású Latorca egészíti ki, amely, kilépve a hegyek közül, egy domb mellett zuhog tova” – írta visszaemlékezésében az orosz IV. gyalogoshadtest kamcsatkai 22. vadászezredének ezredsegédtisztje, Pjotr Vlagyimirovics Alabin.
A munkácsi vár szabadságharcos történetének záró epizódja volt, amikor 1849. augusztus 27-én egy császári zászlóalj vette birtokba Carl von Schwandner őrnagy parancsnoksága alatt.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
