Az alsóbodoki Isten Szolgája Esterházy János Zarándokközpontban szeptember 16-17-án kerül sor a 65 évvel ezelőtt elhunyt Isten Szolgája Esterházy János végső nyugalomra helyezésének 5. évfordulójára szervezett Esterházy Zarándoknapra és az ehhez kapcsolódó lelki programokra. Az öt évvel ezelőtt felszentelt Alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont a felvidéki magyarság egyik fontos lelki központjává vált, melynek köszönhetően egyre többen megismerik Esterházy János szolgáló, önfeláldozó és ellenségeiért imádkozó szeretetének példáját.
A közelgő ünnepi eseményhez kapcsolódva közöljük Szilvási Zalánnak a 2022. 4. 26-án, Nagymegyeren megrendezett hitoktatói konferencián elhangzott gondolatait.
„Azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket” 1Jn 4,19, így hangzik Szent János apostolnak a „szeretett tanítványnak” az üzenete. Miért volt ő a szeretett tanítvány? Nem azért, mert őt jobban szereti az Úr és ő a szeretett tanítvány, míg a többiek csak tanítványok. Hanem azért, mert ő az, aki talán a legmélyebben felismerte, hogy Jézus mennyire szereti az embert. Ő csak válaszolt, de azért, mert felismerte és megértette, és a kereszt tövében meg is látta, hogy az Úr mennyire és hogyan szeret minket.
Mind szeretett tanítványok vagyunk, a kérdés, hogy megéljük-e ezt az igazságot. János apostol nem a tizenegyhez képest, vagy velük szemben határozza meg magát, hanem a Jézussal való személyes és bensőséges kapcsolatában. Ez a személyesség vezette a másik Jánost, Esterházyt, illetve ez tartotta meg, formálta és emelte őt fel Isten evangéliumának fényébe.
Ahogy a János bátyánk testvére, Mária hagyatékában fennmaradó írások felbontásához is „komoly lelkierő kellett” a tovább élő családtagoknak, úgy nekünk is lelkierőre van szükségünk ahhoz, hogy egyre mélyebben tekintsünk bele Isten szolgája, János testvérünk lelki örökségébe és hagyatékába.
Pontosabban annak a kincsnek a fényébe, amit Jézustól kaptunk Esterházy Jánosban. Amint Jézus nekünk hagyta önmagát, az Oltáriszentségben valamiképpen úgy hagyja nekünk magát, „kínszenvedésének sajátos emlékezetét” az Ő szentjeiben is. Ez az én testem, ez az én szentem, amely értetek adatik. Krisztus Teste mi vagyunk!
János testvérünk szeretetének forrása nemcsak az Isten, haza és nemzetszeretet igazságának és létfontosságának a tudata, nemcsak a keresztény eszme, a katolikus tan, hanem egy esemény (ahogy Ratzinger bíboros tanítja:) ez pedig a Jézus-tapasztalat. A többi mind ebből fakad. Ezért van az, hogy Esterházy János szenvedéstörténete, áldozata számunkra ma is a Jézussal való találkozás eseménye, „helyszíne” lehet, mint ahogy az volt a vele együtt raboskodók számára is.
De mi is ez a Jézus tapasztalat, és hol vannak ennek gyökerei Jánosunk életében? A korán elvesztett atya hiányának megélésében? Az édeni gyermekkor emlékeiben? Az újlaki, otthoni kápolna szerepében, melynek mennyezetén a Jelenések könyvéből származó kép, a bárány imádása volt látható, s ahol ő egy fedél alatt lakhatott az oltáriszentséggel?
Hol erősödik meg benne a hit benső élménye? Döbbenet, de ki kell mondani, egy fokozatosan koncentrációs táborrá váló világban, vagyis a II. világháború egyre kilátástalanabbá váló lét állapotában. Esterházy János életében mindezt találóan ábrázolhatjuk a hegymászás hasonlatával: az alaptábor az egész kisebbségi léte, amelyből elindul felfelé.
A 12 évnyi rabság időszaka számára olyan próbatétel, amely elvezet Isten országának a meghódításáig, a szeretet csúcsainak eléréséig. De itt már nincs egyedül. Maga Isten száll alá a hegyet megmászni akaró lélekért s vezeti el egészen a csúcstámadásig, ami nem más, mint az ellenségszeretet!
Ez az az időszak, amikor a boldogságmondások valósága bontakozik ki János testvérünk életében: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”
Koncentráljunk most az utolsó csúcsra, az ellenségszeretet kegyelmi forrásainak környékére: János testvérünkben kimondatlanul is ott buzog a sátán műveinek lerombolásában való kegyelmi részvétel vágya, a Jézus oldalán való harc felvállalása.
Mindez az együttérzéssel kezdődik. Részvéttel tekint előbb a szenvedő testvéreire, akiknek mindenáron segíteni akar politikusként és közéleti emberként.
Majd feljebb néz és tekintete találkozik Jézuséval. Ez az ő igazi Jézus-tapasztalata. Annak felismerése, hogy Ő előbb szeretett minket, minden embert, mert az Atya azt akarja, hogy senki ne vesszen el, hanem minden ember üdvözüljön. S ebbe beletartoznak a felette és mások felett ítélkező legkegyetlenebb hóhérok is. És János életében, az őt körülvevő szenvedés tengerében megjelenik az engesztelés szándéka, a lelkek elveszte miatt érzett aggódás és felelősség.
A Jézus-tapasztalat valódisága az életünkben azzal mérhető le, hogyan tudunk szeretni és hogyan tudunk imádkozni. János testvérünk szeretete egyre szélesebb, imája egyre mélyebb dimenziókat ölelt fel. Imafelsorolása Jézus legszentebb szívével kezdődik. Számára Jézus szíve a forrás, a kezdet és a vég. „Jól csak a szívével lát az ember”, de igazán jól csak Jézus szívével.
E ponton érdemes idézni János szavait az ellenségszeretetről: „Egészségemnek főleg a sok jó ima segít. Köszönet értük. Rengeteget imádkozom Alickáért és Jánosért, de persze Maminkóért és Luluért. Hogy tudjad, mert ezt elfelejtettem Neked megmondani (de ez nagyon régi még Oroszországból származó /felajánlás/) a hétfő Maminkóért, kedd Liviáért, szerda János, csütörtök Alice, péntek Lulu, szombat Te és a Tieid, a vasárnap minden jótevőnkért és minden ellenségünkért van felajánlva imákkal rózsafüzérrel communióval. De ez maradjon egyenlőre köztünk, a testvérek és Mama között.”
Börtönleveleiből tudjuk, hogy ez az imafelsorolás szélesebb dimenziókat rejt magában az itt felsorolt neveknél. Amikor pl. Líviát, a feleségét említi, aki Magyarországon él, akkor imaszándéka felöleli a magyarságot is. Mária esetében, aki ekkor Újlakon él a „Te és a Tieid” kifejezés a Szlovákiában maradottakra is érvényes. Maminko esetében pedig a név a lengyelségre is kiterjedő szándékot rejt magában.
János azt írja, a „JÓ IMA” segít. Tehát van jó, és kevésbé jó ima. Érdemes erre odafigyelnünk, amikor imádkozunk.
Isten szolgája szenvedéstörténetében mi Jánost, mint a jéghegy csúcsát látjuk, ugyanakkor a vele együtt szenvedő húga, Mária, szinte a jéghegy víz alatti nagyobb részét képezi azzal, ahogy enyhíteni próbálja János szenvedéseit. Ezzel példát hagyott számunkra is, hiszen tudta, próbálkozásainak eredményessége nem rajta múlik, de mégsem hagyott fel azzal, hogy testvérének minden lehető módon segítsen. Nekünk is így kellene vágynunk arra, hogy ha megszüntetni nem is tudjuk, de legalább enyhítsük a szenvedést a világban, amelyet Jézus váltott meg. Enyhítsük Jézus szenvedését korunk igazságtalanságai és üldöztetései miatt is. János testvérünk példája nyomán imádkozzunk ne csak az üldözöttekért, de a Jézust ma üldözőkért is!
Ha körbetekintünk világunkban, látjuk, mennyire aktuálisak Esterházy 1942-ben mondott szavai ma is: „Fájdalmasak és tragikusak a mai idők, mert akármerre tekintünk is, pusztulását rombolását látjuk földi és szellemi értékeknek. A nagy homályon azonban, amely mindenfelől elborítani látszik az égboltozatot, mégis áttör a Vatikánból a Szentatya szinte emberfeletti személyiségéből kisugárzó hite, hogy évezredek alkotásai, akár szellemi, akár anyagi téren össze nem omolhatnak, ha hűek maradunk a krisztusi szeretethez és igazsághoz, azok szellemében küzdünk és győzzük le a gyűlölet felburjánzását. Ez az egyedüli, ami megmentheti a ma meggyötört emberét. Más kivezető út nincsen! Erre figyelmeztet újra a szentatya, amikor arra szólít fel, hogy őrei és oltalmazói legyünk a keresztény emberiségnek és az ősi példákat említi, amelyekhez méltónak kell maradnunk.”
Majd így folytatja az év karácsonyán: „Ha magunkba szállunk, gyertyák fénye mellett, egy pillanatra elmélkedjünk arról, hogy a világnak sohase volt még olyan nagy szüksége a krisztusi szeretetre, arra a hitre, amit a Megváltó adott nekünk, mint most. Önkéntelenül is az kell, hogy eszünkbe jusson, ha Krisztus születése után közel kétezer év óta úgy fejlődött volna az Istenbe való bizalom, mint a technikai haladás és tudás, a világ sok szenvedéstől mentesült volna, amit ma át kell élnie”.
„Csodálatos egyensúly sugárzott belőle” – így emlékezett Esterházyra Rudolf Bošňák szemináriumi rektor Nyitráról. Mi ez a csodálatos egyensúly? Ennek az egyensúlyi állapotnak az egyik feltétele az ellenségszeretet krisztusi szellemben való gyakorlása, amely az ősegyházban megélt ősi példákból fakad. Ebben kell fejlődnünk ma nekünk is! Az egyház „kincseiből régit és újat hozni elő”.
„A hét minden napját felajánlotta valakiért, vasárnap jótevőiért és ellenségeiért egyaránt imádkozott.” (Édesanyja imakönyvéből való bejegyzés) Rólunk milyen jót jegyez majd fel az anyukánk? És az égi édesanyánk, Mária?
A János bátyánkkal való találkozás eseményei egy életre beleégtek rabtársa, Hetényi József lelkébe és Jézus életének eseményeit hozták közelebb hozzá. Ezért nevezhette ő Jánost a „magyarok szenvedő Krisztusának.” Hivatást, reményt és életirányt adó szeretetkapcsolat alakult ki köztük.
Többször hangoztatott jelmondata: „A mi jelünk a kereszt!” valójában azt jelenti, hogy a mi életünk Krisztus élete. Reá bizton érvényes Szent Pál kifejezése: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20)
Ez a jelmondat ma több szempontból is érvényes. Nemcsak az újra erősödő gonoszság szelleme miatt, de egy hangsúlyeltolás miatt is. Oly módon, hogy ma egyre nagyobb hangsúly van a „mi” kifejezésen.
Az „együtt”-ön. Az összefogás szükségességén. A mai időkben, amikor a kereszténység ajándékait, annak szimbólumait ki akarják sajátítani Jézust tagadó erők és körök, akik a krisztusi jel torzulását úgy szeretnék elérni, hogy látszólag apró módosításokkal, vonásokkal, karmokkal ellátva a keresztből újra horogkereszt legyen…
János bátyánk ellenszavazata a zsidó törvény ellen magányos tett, pusztába kiáltott szó volt. Épp így van ez ma is, amikor napjaink keresztényüldözése idején ismét a néma marad Európa. Mert eddig csak egyetlen ország, Magyarország lépett jól láthatóan és szólt jól hallhatóan az üldözöttek ügyében. Úgy állunk az egyre fokozódó keresztényüldözés idején a világ nemzeteinek országházában, „parlamentjében” mint János bátyánk a zsidóüldözés idején a pozsonyi parlamentben. Mert ma ismét az „ellenszavazat” – az „ellene-mondás” ideje van itt!
A magyar magatartás e téren példa és egyben „ellene-mondás” a kor szellemének! Magyarország mint egy képviselő a nemzetek parlamentjében, tanácsában ismét egyedüliként áll szembe a mindent, így a kereszténység értékeit is elmosni akaró áradattal. A Szentlélek bátorságot adott János testvérünknek arra, hogy akár máig tartó érvényességgel is, de az ellentmondás jele legyen. Adjon bátorságot nekünk is, hogy tudjunk, s az ő nyomába lépve merjünk mi is jól szeretni és imádkozni, s ha eljön az ideje, cselekedni.
(Szilvási Zalán/Felvidék.ma)
