Gazdagon megáldlak…(utódaid) annyian lesznek,
mint homokszemek a tengerparton
1Mózes 22,17
Isten igen nagy bölcsességet és értelmet adott Salamonnak.
Olyan sok bölcs gondolata volt, mint a tenger partján a homok.
1Királyok 5,9
A föveny, a folyó-, vagy tengerparti kristályos homok olyan csoda, ami szépségével, titokzatosságával, végtelen változatosságával, formagazdagságával, minden egyes homokszem kristályos ragyogásával visszaidézi a földi élet kezdetét, a Kertet, ahol az Élet Fáját is körülölelhette fényes csillogása – ezt a fövenyek és dűnék dicséretére szolgáló sorokat Rachel Carson amerikai tengerbiológusnő írta évtizedekkel ezelőtt Az idő fövenyén című lírai vallomásában.
Soraival igazolta, alátámasztotta azt az ősi bibliai élményt, ami egyszerre a mennyiség és a minőség egységének, létformáló egymásra utaltságának az erejét fejezi ki, éppen e cikk mottójaként idézett két Igével is. Hiszen a kifogyhatatlan mennyiségű tengerparti homokszemek hasonlata Ábrahám utódainak kvantitatív, mennyiségi elfogyhatatlanságáról beszél az 1Mózes 22,17-ben. A másik Ige, az 1Királyok 5,9 pedig a statisztikai megmaradásról, a vezetői, emberi bölcsesség még fontosabb állandóságáról, illetve ennek megmérhetetlenségéről és fontosságáról. Mindkettőben Isten népéről van szó, az ószövetségi és az újszövetségi választott népről, a mennyiség és a minőség létfontosságáról. És még sok minden másról is.
Homokfövenyek pozitív és negatív üzenetei
Első renden arról a tapasztalati élményről, amit ha helyesen szemlélünk, akkor logikai és érzéki úton is ugyanoda vezet vissza: Istenhez. A még élő folyóink vagy tavaink partján felaranyló homok élménye sok gyermekben maradandó természetlenyomatként őrződik meg. A győri Kis-Duna vagy a Balaton partján, a homokos fövenyben tett séták élménye bennem is megmarad a talpamban és a lelkemben mindmáig. A homok napvisszaverő forrósága, mindnyájunk lábához igazodó puhasága, taposhatósága később Isten népének metaforájává lett bennem. Lehet taposni Isten választott népét, a testi és a lelki Izráelt, az ószövetségi és az újszövetségi népet, amint ezt sok borzalmas pogromban megtették ellenséges hatalmak, a filiszteusoktól kezdve a Shoáig. Vagy Néró és mások véres keresztyénüldözésétől az örmény genocídiumig elképedve látjuk. Taposni lehet, de széttaposni sem egyiket, sem másikat nem lehet, mert így tetszett a Mindenhatónak: „Én szabtam határt homokból a tengernek, örökké tartó gátként, melyet nem léphet át. Ostromolja ugyan, de nem bír vele, hullámai zúgnak, de nem lépik át” (Jer 5,22kk). Óriási biztatás, a megtartatás kijelentése, Igéje ez: éppen a homokkal, a fövennyel és a dűnékkel szabott határt az Úr a tenger pusztításának. Ez a zsidó és keresztyén lét emberen túli megtartó garanciája! Kristályszemekből védőgátat építtetett évezredeken át az emberek gyilkolása ellen és oltalmazásukra! Ezt a védő-oltalmazó fövenyfunkciót Jézus átfordította tanításában a kőszikla példázatává (Máté 7,26). Egyértelművé tette, hogy aki nem a lelki kősziklára, Krisztusra épít, az a pusztulásnak épít. Pál apostol arra is figyelmeztet, hogy a történelemben, a nemzetek életében, egy-egy nép, akár magyarságunk sorsában sem lehet döntő mérce, norma a mennyiség. Sem anyagi, sem demográfiai, semmiféle szemléletben. A magát másoktól megkülönböztető nemzet egyetlen mércéje a kvalitása, a minősége. Hogyan érvel a népek apostola? „Ha Izráel fiainak száma annyi volna, mint a tenger fövenye, akkor is csak a maradék üdvözül” (Róma 9,27). Ki a maradék? Nem a túlélők, hanem azok, akik mernek „rámaradni” az Úristenre, akik hisznek és a hit értékeit, magatartásformáit, érzéseit adják másoknak és nemzetüknek. Lehet, hogy a Szodomáért és Gomoráért folytatott ábrahámi hatalmas lelki küzdelembe, alkuba bele kell majd nekünk is mennünk a történelem egy ránk szakadó pillanatában? Ábrahám először arra kérte az Urat, hogy legalább a városban élő ötven igazért ne pusztítsa el azt. Majd bátorkodott azt kérni, hogy legalább negyvenöt igazért ne. Majd negyvenért ne. Aztán harmincért ne. S húszért, majd tízért ne. Lesz-e az Úr haragját méltán fellobantó nehéz napokban legalább tíz igaz egyházainkban, hazánkban? Félelmes, szívszorító látni Ábrahámnak az Úr mentő szándékáért folytatott esedezését (1Mózes 18-19.). Világos ebből: egyedül a minőség Ura, az Egyetlen az, Akiért még nincsen végünk: Jézus Krisztusért. Solus Christus! A tengerparti országokban és az egyre inkább pusztasággá száradó vizeink tájékán is.
Éneklő homok, föveny, dűne
Tudósok megfigyelték, hogy a sivatagi homok bizonyos állapotban és széljárás hatására énekel, dübörög, szinte visít és robbanó hangokat is kiad olykor. Én már hallottam énekelni a fövenyt. Tiszta, fénylő hangocskákat adott ki. Vagy csak a lelkemben tükröződő visszhangok szólaltak meg a homokszemek karmester milliárdjainak intésére? Most, a Szentháromság vasárnapja utáni 13. és 14. héten gyakran ráfordul a lelkem és a talpam a Tirrén-tenger lágymeleg, szinte gyógyítóan selymes fövenyére. Hajnalban és naplementében. És eszembe jutnak életem kiemelkedő szellemi egyéniségei, akiket szintén elbűvölt, lenyűgözött az éneklő homok, a daloló tengerföveny vagy folyópart. Magyarjaink közül Eötvös Józsefre gondolok, aki szerint „az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar”. Vagy Aranyra, akinek volt szeme a kemény robot névtelenjeire: „Széles országúton andalog a jobbágy… Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét”. Lelki szellemtársaim közül a holland Dooyeweerdre gondolok, aki több évtizedes munkával építette fel újreformációs filozófiáját az Istenhez kötő hit-ősgyökérzetről, az idő fölötti szív szépséglátásáról, és az Istent illusztráló prizma hasonlatáról. Vagy a königsbergi, ma kalinyingrádi protestáns filozófus-zsenire gondolok, Immanuel Kantra, aki jó 120 éve a balti-tengerparti dűnék között ismerte fel a lényegi különbséget a gyakorlati és az elméleti, a józan ész és a praktikus értelem között. Vagy a 20. század közepének tragikus sorsú protestáns ENSZ-főtitkárra, a svéd Dag Hammarskjöldre, aki a svéd tengerparti dűnéken andalogva látta meg Isten vezetését a világpolitikában, illetve személyes sorsában. Minderről a budapesti Duna-parton, évtizedekkel ezelőtt, a Gellért teraszán, korábban pedig a berlini Spree homokpartján, a köpenicki református parókia kertjében beszélgettem Dooyeweerd kiváló ismerőjével, J. Stellingwerff holland filozófussal és református teológussal. Azóta figyelem, keresem a parti homokfövenyen és dűnék között: mit üzen a szél a föveny énekével. Mert üzen. Most még e földi partok homokszemeivel, s egykor az égi tengerek partján.
Boldogok, akik hallják, és jól megértik a kristályszemek zsoltáros énekét…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
