Igaz, hogy az 505 éve Wittenbergben fellobbant hitújítás drága és tiszta fénye világtörténelmet hívott létre, s ezért hálásak vagyunk Istennek. Igaz, hogy a protestantizmus világkultúrát és világgazdaságot, meg politikát, nemzettudatot, kultúrát formáló reális hatóerővé vált, amint arról ezen a honlapon is számos cikk jelent meg. Ez is mély öröm és hála forrása. Ugyanakkor az is igaz, sajnos, hogy arról a mintegy több száz milliós mértéket elérő mártíromságról, az igaznak vagy tévesnek tartott hitért vagy az ellene vívott harcok sokszázados európai történetének áldozatairól már kevesebbet szólunk.
Pedig nagyon is okunk lenne felkiáltani Istenünkhöz a hitért fegyvert ragadók ellen és áldozataikért, meg azért, hogy Európa lett valamiféle sajátos történelmi átok (?), végzet, túlbuzgóság, igazhitűség következtében pont a keresztyénüldözésnek az exportőre.
Reformáció hónapjában, leginkább a fényes napokra visszatekintő megemlékezéseink és hálaadásunk közben legyen egy bocsánatkérő, engesztelő imánk, szavunk is az eleink ellen tudatosan vagy parancsra végrehajtott vallásüldözésért, illetve ennek reakciójaként elkövetett önvédelmi vérengzéseinkért. Ez is igencsak témája kell legyen a hitújítási hálaadásnak.
De nem volt nagy ár
mégis a harminc évi döghalál,
d’Aubigné dühe, Coligny halála,
Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,
fél Németország, a ketté törött
Európa s hogy itt volt a török
százötven évig és a mi hazánk…
(Részlet Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt c. verséből, 1955)
Mennyi könny, családi tragédia, hosszantartó és kérlelhetetlen bosszú, hatalmi szintre emelt üldözés és egzisztenciákat megroppantó vagy megsemmisítő vakhit és túlbuzgóság oka lett minden oldalon a Krisztust nélkülöző, kaini gyilkos indulatot fellobbantó kereszténynek/keresztyénnek kozmetikázott, ideologizált, hazudott istentelenség és emberi önbálványozás?!
Csak 1525 és 1648 között a francia hugenották elleni véres leszámolásban, az európai harmincéves háborúban, az angliai 80 éves háborúban, a német és svájci parasztháborúban, meg a kontinentális méretű boszorkányüldözésekben több, mint 1 millió ember vérzett el.
Akik hitük igazáért, s a másik hitének vélt vagy gazságai elleni küzdelemben haltak meg. S a következő századok? Na és ma? „De nem volt nagy ár?” – tette fel a „halhatatlan” kérdést Illyés Gyula 1955-ben írt hatalmas reformációi versében.
A kiengesztelődés genfi emlékköve – s nálunk?
Nem csak Illyés Gyula földönjáró számadása a genfi reformációi emlékmű előtt, de Sütő András Csillag a máglyán vagy Moldova György Negyven prédikátora is jócskán ébren tartja a számadás elől megbújni találékony vagy alig pislákoló lelkiismeretet. Nekünk, reformátusoknak, különös emlékeztető ebben a nyílt szót kerülgető, a vallási túlbuzgóság sokoldalú rövidzárlatát gyógyító elhatározásra az, hogy a Genfben Kálvin próbálkozásai ellenére Szentháromság tagadó meggyőződése miatt 1553. október 27-én kivégzett Servet Mihály elleni túlkapás bevallásra és utólagos bonácsatkérésre Champel mezején 1903. október 27-én, a kivégzés 350. évfordulóján felállították a bocsánatkérés emlékkövet. Rajta a felirattal:
Bűnvalló, engesztelő emlékkő és tábla – Kálvinnak, nagy reformátorunknak tisztelettudó és hálás utódaiként, aki mégis elkövetett egy hibát, ami évszázadának gondolkodásából fakadt, de ezt elítéljük, és lelkiismereti szabadságunktól indíttatva, s a reformráció és az evangélium igaz elveit követve, állítjuk fel ezt az engesztelési, bocsánatkérő táblát 1903. október 27-én.
Igen, így is lehet. Így kell. Másként nem is szabad az olyan lelki és lelkiismereti kérdéseket, ügyeket megközelíteni, amelyekben emberéletek millióiról van szó, akik vagy áldozatai lettek vagy harcosai a egyedül igaznak vélt hiteknek – római katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak.
Végre nekünk is itthon fel lehetne és kellene állítani a genfi bocsánatkérő emléktáblához hasonlóan a magyarhoni emléktáblákat Debrecenben és Esztergomban, Pozsonyban és Pápán, s még számos helyen, megemlékezve és végre a nemzeti lelkiismeretben is tisztázó nyugvópontra juttatva a ki nem alvó belső önvádat és másokra irányuló vádat.
A földönfutóvá tett prédikátorokért, a pozsonyi vésztörvényszék által gályarabságra ítélt evangélikus és református prédikátorok százaiért, a gyászévtizedért, de a meggyalázott katolikus papokért is, a népet a másik vallásának és híveinek gyűlöletére uszító gyűlöletprédikátorokért, a sok száz éves házassági reverzális küzdelmeket kirobbantókért és elszenvedőkért, a családi virtuális vallásháborúk áldozataiért, összetört kapcsolatok százezreiért, protestáns hitükért állásvesztésre, fővesztésre, vagyonvesztésre ítéltekért, házukból, egyházukból, hazájukból elüldözöttekért, a másodrangú honpolgárrá lefokozott protestáns nemesség kényszer protestálásba menekülő diszkriminálásáért, el egészen az ateista hatalom és karrierista egyházvezetés lelkészüldözési kollaborálásiért a „kommunizmus évtizedeiben”.
És a rendszerváltás utáni valláspolitikai buktatókért… Lenne mit az engesztelő „Champel mezei” kőtáblára felírni. De mikor és ki kezdi el? Addig is legalább mondjunk el egy engesztelő imát reformáció ünnepén a nagyhangú vagy halk hangú Isten-magasztalásaink közben őérettük is és a nyilvános, publikus, felekezeti kiengesztelődés mindenki által lelke mélyén óhajtott eljöveteléért, megvalósulásáért.
Induljon el magyar lelkekben a nagy kiengesztelődés – személyes Champel mezőket!
Időigényes nagyon, és belátás igényes ez igencsak. A páli mérték értelmében: „Minden tiszta a tisztáknak: de a megfertőztetetteknek és hitetleneknek semmi sem tiszta; hanem megfertőztetett azoknak mind elméjük, mind lelkiismeretük” (Titusz 1,15). Vegyük ehhez a másik páli Igét:
„Bocsássatok meg egymásnak, amiként Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Efézus 4,32b).
Azt már meg sem merem kérdezni, hogy ugye volt már közülünk mindenkinek személyes megbocsátást hozó Champel mezeje? Vagy felekezeti Champel mezeje? Amikor egyházon belüli vagy kívüli bűnökért – mert hogy magunknak ne tagadjuk azt, ami van! -, kérünk bocsánatot Istentől, az irgalmasság Atyjától és bűneink bocsánatáért Krisztusunktól Lélek által – meg talán egyszer majd egymástól is?!
Ösztönző példákat már sorolhatunk hála Istennek. Németországban évekkel ezelőtt engesztelő listákat készítettek egyházi kutatók azokról, akiknek nevét a boszorkányperek aktáiból elő tudták halászni, városonként, falvakként tüntetve fel az áldozatokat. Közel 40 ezerét. Valami hasonlót tett az 1915-20-as évek között Johannes Lepsius potsdami missziós lelkész, aki éveken át volt a damaszkuszi keresztyén misszió vezetője, s mikor az oszmán birodalomban kivégeztek 3,2 millió örmény keresztyént, akik az iszlámot és az európai keresztyénséget megelőzően már a Kr. utáni 200-as évektől kezdve odaadó követői lettek az evangéliumnak. Lepsius életét kockáztatva faluról-falura járt az oszmán-török világban és összeírta az áldozatok nevét, számát, faluját. Ezzel a döbbenetes dokumentációval próbálta Európa uralkodóinak a lelkiismeretét a szörnyű valóságra rádöbbenteni. Ilyen személyes híradást és személyre szabott emlékeztetést írt össze a kontinensünkön belüli szégyenletes üldözésekről P. Schumacher teológus is. Nevesítve a protestáns mártíromság eseteit. És ilyen munkát végez napjaink keresztyénüldözés napi eseményeinek monitorizálásáról az OpenDoors.
Néhány személyes protestáns emlék – Nagyságos Fejedelem, bölcsességed térjen vissza ránk!
1559-ben már spanyol protestáns keresztyének máglyahalála történt Valladolidban. 1572-ben Szent Bertalan éjszakája a hugenotta protestánsok kivégzésével Párizsban, és Franciaország szerte. Gaspard de Coligny admirálist, a francia hadsereg főparancsnokát lakása ablakából, leszúrva dobták ki, 3000 társával tele volt a Szajna. 1673-ban protestáns lelkészek és tanítók halálra ítélése Pozsonyban, I. Lipót császár és Szelepcsényi György esztergomi érsek parancsára.
1674-ben 730 protestáns lelkészt és tanítót ítéltek el, 350-et nápolyi gályarabságra. 1676-ban közülük 300-at Michael de Ruyter holland admirális szabadított ki.
Egyéni mártíromságot szenvedtek el református hollandok is 1523-ban, így Johannes van Esschen, Hendrik Vos Antwerpenben, 1546-ban Pierre Leclerc meauxi hugenotta lelkész és 14 társa, akiket elevenen égettek el. 1559-ben Georg von Ghese genfi presbitert Milánóban égették el. 1687-ben eperjesi protestáns mártírokat az ellenreformáció lefejezésre, felnégyelésre ítélt. 1728-ban Alexandre Roussel református vándorprédikátort, a franciaországi földalatti, „pusztai református egyház” lelkészét Montpellierben felakasztják.
Egyszóval a kiengesztelés, a bocsánatkérés nagy kőoszlopát és emléktábláját lehetne és kellene még nagyon sok helyen Európában felállítani. Hálás lennék a belátó és józan, ébredező magyarhoni önismeretnek és keresztyén lelkiismeretnek, ha legalább az október 31-i és augusztus 20-i, október 23-i, március 15-i istentiszteleteken legalább egy engesztelő ima, prédikáció elhangzana eleink szörnyű keresztyénellenes bűnei okán. Meg azért, hogy Európa exporttermékei között nem csak a nagy hatású fegyverek, hanem az üldözés durva és rafinált formái is helyet kaptak. Ideje lenne ezzel is nyilvánosan és bűnbánattal szembenézni. 1619-ben az erdélyi rendek felkérték Bethlen Gábor nagyságos fejedelmet, hogy saját bűniért és a nép bűneiért jelöljön ki egy napot a nyilvános közgyónásra és bűnbánatra, bocsánatkérésre. Megtette. A nyilvános pönitencia napját bevezette.
Nagyságos fejedelem, Bethlen Gábor úr, jöjjön vissza emlékezetünkbe méltóságos, néped minden rendű-rangú tagjának méltóságát visszaadó bölcsességed! Ezen az október 31-én legalább egy imádságban. Aztán Isten malmai majd elvégzik a magukét…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
