Meglep a csípős-ködös reggel, bár jelentették, de az ember nem nagyon akarta elhinni, hátha nem is lesz hideg, gondoltam, de vissza kellett lépnem a kabátért. Hátha nem végeznek ki… vajon megfordult-e ilyen az aradi vértanúk valamelyikének is a fejében, hiszen, mégiscsak emberek, esendők voltak ők is, akiket feleség, család, rokonság várt volna otthon, ha „hátha”, de nem volt ilyen. Kegyetlen kíméletlenséggel tette a dolgát a fekete-sárga bécsi hatalom.
Mindegyik hősi halott úgy lett a szabadságharc hőse, hogy az legelején lépett egy merészet. Kiléptek az osztrák hadseregből, és a magyar nép élére állva harcoltak a magyarokért, mert nem láttak más lehetőséget a magyar nemzet felemelése érdekében.
Szinte biztos, hogy egyikük sem gondolkodott azon, hogy ha maradnak a jól fizetett, kvártélyos beosztásaikban, akkor majd „hátha” jobb lesz a magyarok sorsa, csak úgy magától, vagy valakiknek a kegyelméből, majd lesz valahogy, csak nekem legyen meg a biztos posztom. Nem, nem volt ilyen, ők kiléptek, hogy léphessenek egy merészet a magyar népért, csatába vitték őket, a szabadságuk kivívásáért, s a behívott oroszok kellettek a legyőzésükhöz.
Csípős a reggel még akkor is, amikor belépek az egykori losonci iskolám, és a családom iskolája hatalmas ajtaján. Az emeleti folyosókon éppen indul a különleges megemlékezés. A folyosó két oldalán a gyászoló magyarok állnak sorfalat, a lassan elvonuló aradi tizenhármak előtt. A hangszórókból mély hangon szól a névsor, és a nevek sorra felkerülnek a folyosó falára, mindegyiknél egy-egy kis mécses pislákol reményvesztetten. Még a legelvetemültebb nebulót is fegyelmezi a szívig ható gyászzene, majd a néma csend. A gyerekek csendben mennek a kabátjaikért, majd felsorakozva elindulnak a református templomkertben felállított emlékműhöz. A torony tetején lévő kakast még a felszálló köd öleli körbe, a városi forgalom zajában tart a csendes emlékezés.
Sokan értetlenül pillantanak a gyerekekre az autóikból, vajon tudják-e, hogy Losoncot anno az orosz seregek bosszúból porig égették, mert a fellázadt magyarok megöltek néhány orosz zsoldoskatonát. Önkéntelenül párhuzamot von az ember a jelenkor történéseivel, háborúban nincs kegyelem, öldöklés, pusztítás és fájdalom van, mindegyik oldalon.
Délután az indián nyár simogatja a füleki emlékmű köré gyülekezők hátát, sűrű kézfogások, összekacsintások és már kezdődik a megemlékezés. Stafétát átvevő, a magyar életünk terheinek átvállalására megérett fiatalok szólnak hozzánk, és ez így van jól, hiszen át kell adni időben a stafétabotot a közösségünkön belül a rátermetteknek. Teszek egy sétát a barátokkal a kisvárosban és amikor visszatérek az emlékműhöz, a túlméretezett tuják közül alárepülve, fekete- és sárgarigók piszkálják a csőrükkel a frissen elhelyezett koszorúkat, mintha valami fekete-sárga császári sátáni üzenet akarna ez lenni. Hangosan összecsapom a tenyerem párszor, elkergetve a szemtelen rigókat a magyar trikolór közeléből. Bárcsak a való életben is ilyen egyszerű lenne megszabadulnunk a számunkra kártékony jómadaraktól…
Hazafelé a Bábi-patak széles völgyében a lenyugodni készülő nap a kék ég felét narancssárgára festi. Egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz, örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz…
Losoncon és Füleken is hiányzott valaki, aki mindig részese volt a magyar ünnepeinknek, emlékezéseinknek. Böszörményi István, a polihisztor, az egyszemélyes intézmény fizikailag már nem volt közöttünk, de az a reggeli fehér köd, és a késő délutáni fátyolfelhők, azok az ő, hosszú ősz hajkoszorújából voltak ma a fejünk felett, mint óvó, simogató égi jel üzent nekünk: lépjetek, ha kell, szolidan, de határozottan. Lépjetek a magyar nép érdekében, mert minden elmulasztott lépés előre, több tucat lépés hátra, a vesztőhelyünkre.
Minden Arad után mindig újra eljön a Március. Talpra magyar!
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
