Ősz van, köd szitál, homályos a táj, néha kíváncsiskodva előbújik a napsugár. Amúgy kellemes az idő, akár tavasszal, néha a napocska is kikukucskál. Kellemes lágy szellő fújdogál, mely később kicsit „megbokrosodik”, de esőt még nem hoz. A fák lombkoronája ugyan kicsit megfogyott, de a levelek színkavalkádja feledteti a lombhullást. Levélszőnyeg mindenütt. Jó gázolni benne kifulladásig, elfelejtkezni a világról, minden rosszról, fájdalomról, betegségről, csak menni, menni.
A napocska lágyan simogatja az arcomat, a szél cirógatja, elkényeztetnek, jólesik. Nem ellenkezem, s még a napba is belenézek, inkább hunyorítok, mert az emberrel együtt a szem is elfárad, be kell csuknom, hogy újra láthassak. Közben felhők jönnek, úsznak a kék égen, aztán felgyorsulnak, majd a szelek szárnyán eltűnnek a messzeségben. Honnan jöttek, hová mennek, hol pihennek?
Mostanában olyan dolgokat veszek észre, mely eddig elkerülte a figyelmemet. Szeretem, tisztelem és csodálom a természetet. Ismerem a hangját, mely naponta üzen, csak figyelni kell.
Vitatkozni, ellenkezni nem lehet vele, úgyis ő lesz a győztes, nem is bánom, megérdemli, megdolgozott érte. Pedig az emberek többsége mindig valamiért elmarasztalja. Ha meleg van, az a baj, ha esik az eső, mindenki szomorkás, ha fagy, azzal sokaknak szintén gondjuk akad. Sokan nem csak az emberek, de a természet fölött is uralkodni szeretnének, még jó, hogy nem hagyja magát.
Habár!? A jégesőt hozó felhőket szétlövik, a folyókat más mederbe terelik, arra folyjon, amerre az ember akarja. Az erdőket irtják, a fákat nemesítik, hogy gyorsabban nőjjenek, több legyen belőlük a haszon. Erdőket tesznek tönkre, mert útban vannak – az útépítés útjában. Szegény fák, ha ezt tudták volna! De elkéstek, jön a fűrész, és nem kegyelmez. Pedig velünk ellentétben, ők ,,állva halnak meg”. Temetésüket elvégzik a bogarak, a rágcsálók, s lassan, észrevétlenül visszakerülnek a földbe, hogy újra életre keljenek, a folytonosság meg ne szakadjon.
Ősz van, korán esteledik, a vadludak dél felé húznak, de mi maradunk. Minket a temetők várnak, s benne azok, akik a szívünknek a legkedvesebbek voltak, s azok ma is.
Azért látogatjuk meg szeretteink sírját, hogy érezzék, gondolunk rájuk, nem felejtettük el őket, s a gyertyák imbolygó fényében felfedezni véljük arcukat, egy-egy jellegzetes vonásukat, sőt néha még talán a hangjukat is halljuk, hallani véljük. Hiányoznak! Az űrt utánuk semmi és senki nem tölti, töltheti be, az örökké ott marad…
Kinyílt a sok színes krizantém, a sírok nagy virágcsokrokhoz hasonlítanak, sokan ezzel jelzik, de vajon mit és kinek? A világnak, annak minek, a rokonoknak, de mit? Vagy tán a lelkiismeretüket nyugtatják a sok virággal, de miért csak halottak napján? Az évnek 365 napja van, abból a nagy csokorból juthatna egész évben a sírra, de arra meg ki lenne kíváncsi?
Furcsák vagyunk mi, emberek. Elfelejtettük talán, hogy van egy érzés, mely pénzért nem kapható, üzletben nem árulják, az a lelkünk legmélyéről fakad, találkozik a szívünkkel, és így szeretünk valakit addig, amíg él, és azután, a síron túl is. A szeretet nem múlik, nem hervad el, nem hal meg, örökéletű.
Egyszer mindenki elmegy, azt tudom, de nem mindegy, hogyan éli meg az életet, a hétköznapokat, az ünnepeket, mit érez ott legbelül, a lelke legmélyén, mi fáj neki, s minek örül, vajon tud-e egyáltalán örülni valaminek, valakinek? Van-e egyáltalán valakije? Nincs-e szüksége valamire? Vajon ismerjük-e egymást? Odafigyelünk a másik emberre? Megkérdezzük-e, hogy van, s a válaszát is meghalljuk, meghallgatjuk?
Ilyenkor – Mindenszentek és Halottak napján – kicsit szálljunk magunkba – s este a csöndes temetőkben az imbolygó gyertyafényben emlékezzünk azokra, akiket nagyon szerettünk, de már nem lehetnek velünk, közöttünk.
Ők bennünk élnek tovább, -,,mert ők én vagyok már..” s gondoljunk arra, hogy az élet mulandó, nincs kivétel, egyszer mindenki elmegy, csak nem tudja, mikor. Ezért minden napunkat úgy éljük meg, töltsük meg tartalommal, mintha az lenne az utolsó.
Minden ember élete ugyanúgy ér véget, csak hogy hogyan élt, és hogyan halt meg, az, ami megkülönbözteti egyik embert a másiktól.
(Pék Éva/Felvidék.ma)
