Ünnepi istentiszteleten iktatták be a marcelházi egyházközség lelkészi állásába a falu szülöttét, Édes Gábort, aki hat évig volt a Budapest-Fasori református gyülekezet beosztott lelkésze.
Rácz Elemér lelkipásztor nyugalomba vonulása után az egyházközség még márciusban megválasztotta lelkipásztorául Édes Gábort. 2022. október 16-án, vasárnap Szénási Szilárd esperes hivatalosan is beiktatta a marcelházi gyülekezet élére.
Úgy véli, hogy a beiktatás nem róla szól, hanem arról a közösségről, akik eddig is és a továbbiakban is imádkoznak érte. „Számomra a beiktatás, azt jelenti, hogy van egy közösség, amely ebben a szolgálatomban mögöttem áll. És valahogyan kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért Isten szeretetében. Ez egy nagyon komoly dolog: egyfajta elköteleződés egymás iránt. Most mind a ketten – tágabb közösségben és szűkebb értelemben is – azon fogunk tevékenykedni, hogy Isten akarata az életünkben ott legyen s az még jobban kiteljesedjen. Az a vágyam, hogy olyan közösség legyen itt Marcelházán, amely Isten szeretetéből él és gyógyulására van másoknak is” – mondta.
Visszavágyott szülőföldjére
„Az a tapasztalatom, hogy aki a Felvidékről elindult az Anyaországba vagy bárhová, egy idő után visszavágyik. Így voltam ezzel én is” – árulja el Édes Gábor mintegy válaszként arra, hogy miért fogadta el a szülőfaluja gyülekezetének a meghívását. Amikor azon gondolkodott, hogy teológián folytatja tanulmányait, Komárom meg sem fordult a fejében, azonnal Budapestre jelentkezett, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára. Mint mondja, az addigi életét Komárom és környékén élte le, s szeretett volna egy nagyobb lépést tenni: elszakadni, egy kicsit távol lenni, más perspektívákat észre venni az életből. Így került Budapestre.
„Először hetente, később kéthetente jártam haza, de folyamatosan része voltam az itteni lelki életnek. Egyébként mindig is így gondolkodtam: egyszer úgyis hazajövök. Később viszont ez némileg megváltozott. Amikor a teológián elérkezett a hatodik év, amely egy éves gyakorlatot jelentett valamelyik gyülekezetben, elgondolkodtam azon, átjelentkezzem-e Komáromba vagy sem. Végül úgy alakult, hogy a Budapest-Fasori gyülekezet megkérdezte, elmennék-e hozzájuk gyakorlatra. Egy év elteltével pedig afelől érdeklődtek, maradnék-e beosztott lelkészként. Végül maradtam” – idézi fel a Budapesten való maradásának a történetét dióhéjban.
Budapesten sem könnyebb
Édes Gáborhoz a Budapest-Fasori gyülekezetben az ifjúsági misszió tartozott, de egyébként minden mást is végzett, ami összefügg a lelkipásztori munkával. Elárulja, hogy ott sem könnyebb a helyzet az ifjúsággal. Magyarországon a 7. és 8. osztályban van a konfirmáció, utána a fiatalok elkerülnek a középiskolába, s már nem nagyon jönnek vissza a közösségbe.
„Egyrészt szeretni kell a fiatalokat, azon túl, hogy átadunk nekik valamilyen információt, igazságokat, másrészt pedig keresni kell velük a személyes kapcsolatot. Minden évben szerveztünk nekik egy egyhetes konfirmandus tábort. Magunkkal vittünk néhány ifist is közöttünk szolgálni, hogy lássák, vagy itt egy ifjúsági közösség, akikhez majd lehet csatlakozni. De az volt a tapasztalatunk, hogy a konfirmáció után leginkább azok maradtak meg a közösségben, akiknek a családja is hűségesen járt a gyülekezetbe” – tette hozzá.
Megtalálta élete párját
Több éven át jártam a MEKDESZ, téli táboraira. Ez volt már a harmadik, amelyiken megismerkedtem a feleségemmel, Virággal. Az elsőre azért mentem el, hogy mi volna, ha itt találnék magamnak valakit. De nem így lett. A másodikra már csak azért mentem el, hogy bárcsak valamilyen Isten-élményben legyen részem. Ez meg is lett. A harmadikra pedig azért, mert mi újat tud még nekem mutatni ez a tábor. Korábban érkeztünk, de mivel kezdésig még volt idő, lementünk a Balatonhoz. Egy másik csoport éppen akkor érkezett meg, s a félhomályba egyszer csak a szemem elé tárult egy látvány. Majd a velem jövőnek bejelentettem, megtaláltam életem párját. Az egész tábor ideje alatt ezt az arcot kerestem. A tábor utolsó napján sikerült összeszednem az összes férfias bátorságomat, hogy megszólítsam. Onnantól datáljuk, hogy közeledtünk egymáshoz. Azóta összeházasodtunk és van három gyermekünk.
„Amikor még csak barátkoztunk, már akkor tudtam, hogy Gábor a Felvidékről érkezett Magyarországra, s benne van a szívében az itteni magyaroknak a helyzete. Ha valakit szeretünk, akkor minden dolgával együtt szeretjük és támogatjuk egymást. Ő is nagyon sok mindenben támogatott engem. Én városokban nőttem fel. Egy porcikám sem vágyott arra, hogy faluba menjünk, arra meg főleg nem, hogy eljöjjünk Magyarországról. Nekem ez nagyon nehéz volt. Még sokszor most is az” – vallja be őszintén Gábor felesége, Édes-Somogyi Virág. „De az egyetlen, ami miatt eljöttem az az, hogy Istentől én is kaptam egy megerősítést, illetve közösen: itt van most a helyünk, itt van Gábornak az útja, s mint feleség támogattam őt abban, hogy együtt jövünk ide” – tette hozzá. Virág lelkészcsaládból származik, édesapja és édesanyja is lelkész, s így az élete során, mint mondja többször is költöztek Budapest és Kecskemét között oda és vissza. Tehát volt már egy példa előtte a szülei révén.
A marcelházi egy imádkozó, élő közösség
A marcelháziak áldozatkészek, dolgosak és derék emberek. Áldozathozatalból nincs is hiány. S nekem ezt jó látni – teszi hozzá, majd megemlíti, hogy a Fasori gyülekezetben azzal küzdöttek, hogy vannak néhányan, akik mindent felvállalnak, a többiek meg nem nagyon. Itt pedig jó volt megtapasztalnia, hogy akik részesei a gyülekezeti életnek, azokra számíthatnak.
Egy évvel ezelőtt adták át a gyülekezet első szociális intézményét, az egyházközségi alapítású Éden bölcsődét, de már másfél évvel korábban megkezdte működését. Édes Gábornak most már ennek a működését is figyelemmel kell kísérnie, illetve igazgatója lett az egyházközség által létrehozott célszervezetnek, a Keskeny Útnak, az Éden bölcsőde megalapítójának.
Nem családi papnak jöttem haza
Sokan elmondták neki, nem biztos, hogy jó lesz a szülőfalujában szolgálni, mivel senki sem próféta a maga házában. Közben pedig azt olvassuk Isten igéjében, hogy Jézus a sajátjai közé jött, mégsem fogadták el, de volt, aki igen. Volt tizenkét tanítvány – mondja mintegy megerősítésként, hozzátéve: Én ebben reménykedem. Nem családi papnak jöttünk haza. Isten ránk bízott egy közösséget és ebben van a feladatunk felelőssége. Isten ebben segít meg bennünket, hogy neki kell megfelelni s közben meglátni, mire van igény ebben a gyülekezetben.
(Iski Ibolya, Reformata.sk/ Felvidék.ma)
