Jacques Offenbach a francia Belle Epoque, az aranykorszak kimagasló művésze volt, sikert sikerre halmozott. Annak a nagypolgári miliőnek volt prominens képviselője, amit Hoffmann mélyen megvetett. A francia zeneszerző élete alkonyán fedezte fel a német meseköltőt, s halálos ágyán még komponálta rendületlenül a Hoffmann meséi című fantasztikus zenedrámáját. Befejezésére viszont már nem maradt ereje.
Offenbach nagy formátumú művet alkotott. Az opera ötvözi a mesevilágot, az abszurdumot, s jutalomjátékot jelent énekeseknek, rendezőnek, zeneigazgatónak egyaránt. Így foglalja össze a cselekményt a Magyar Állami Operaház sajtóanyaga: „A darabban az operacsillag Stelláért rajongó Hoffmann egy szerelmes vitát követően az italban keres vigaszt. A kapcsolat rendezésétől titokban ketten is el akarják téríteni: a Múzsa, aki Hoffmannt magához és az alkotáshoz igyekszik visszacsábítani, és Lindorf tanácsos, aki Stellát magának szeretné megszerezni. Hoffmann iszogatás közben barátai unszolására három történetet oszt meg korábbi szerelmeiről: Olympiáról, akiről kiderült, hogy egy automatizált gépezet, Antoniáról, akinek az éneklés iránti vágya az életébe került, és Giuliettáról, a ravasz prostituáltról, aki tükörképét csalta ki a művésztől. Hoffmann boldogságának mindhárom esetben egy Lindorfra emlékeztető, ördögi figura mesterkedése lett a veszte.” A műben olyan közismert dallamok csendülnek fel, mint a Kleinzack-legenda, Olympia áriája, vagy a Barcarola.
Magam is kedvelem a dalművet, két előadására emlékszem vissza szívesen. 1991-ben Tóth János, Daróczi Tamás, Gárday Gábor és Pitti Katalin szereposztásban élvezhettem, a zenei naplómban az utolsó két nevet húztam alá megkülönböztetésül. Egy másik, 1993-as előadáson Kertesi Ingrid Olympia szerepében tűnt ki. Lemezgyűjteményem becses darabja egy 1970-es Buenos Aires-i élő felvétel, amin Kónya Sándor és Mandy Mesplé hangját csodálhatjuk, akkor is, ha a háttérzajok sokszor idegesítőek.
A jelen előadás környezete kissé felemásra sikerült. Székely Kriszta rendező egy vasútállomásra álmodta az egész történetet. A pályaudvar kissé déjà vu érzéssel tölt el, eszembe jut Tóth János 1991-es A cigánybáró rendezése, amiben a sztori szintén egy indóházban kezdődik és végződik, és az akkori kritikusok is kissé malíciával fogadták e koncepciót.
Abban a hitben voltam, hogy ez csak nekem tűnt fel, de csalódnom kellett, Fülöp Károly kollégám már korábban erre a felismerésre jutott. Lehet, hogy az említett rendezőknél a nagy szellemek találkoztak, mivel a mostani színre vivő abban az évben még az alsó tagozatos padokat koptatta. Túl sok funkciója egyébként nincs a helyszínnek, a resti körül forog a világ, s legfeljebb a menetrendtábla-reklámtábla követi esetenként az opera cselekményét kissé túl mechanikusan-didaktikusan.
Ha az ember túlteszi magát a környezeten, belefeledkezhet az opera szépségeibe. Igazi bravúr Kolonits Klára fellépése, a kiváló énekes mind a négy női főszerepet alakította egy előadásban. Boldizsár László Hoffmannja kis megingásokkal is szép perceket jelentett, Mester Viktória Múzsa megformálása igazi üde színt vitt a „színre”, s Andrew Foster-Williams a baritonszerepekben nyújtott figyelemreméltót.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
