Felvidék ez esztendőben kétszer is nagyon-nagyon megszorongatta a Kárpát-hazában élő, egymásra is figyelő magyarok szívét: előbb a mindig történelmi hazában, nem csak földrajzi Kárpát-medencében gondolkodó, érte-értünk érvelő korszakos hazavédelmező, Duray Miklós elmenetelével. Majd Koncsol László, a szavakból honteremtő, templomépítő költő és irodalmár távozásával.
Két történelmi mértékű, értékű magyar ment el közülünk. Nagy-hazát gazdagító két felvidéki szellem. Minthogy földi létükben mindketten áttették, átemelték, felnemesítették a múló időt eszmékbe, versekbe, valójában most és így kezdtek el igazán bennünk élni. Azzal a lényeggel, amiért magyar földre, Kárpát-hazába születtek Isten rendelése szerint. Édes anyai szóval, nemzeti létünk anyatejével tápláltak, táplálnak minket múltban és jövőben. Így hát virág helyett most magam is hazai mentsvárunkhoz, anyanyelvünk ég-ígérő, valójában égig érő korszakos nagy eszmei szófészkeihez ballagok. Nem a temetőbe, nem a ravatalhoz, hanem a Koncsol László által is épített nagy magyar erős várhoz, a benne tovább épített, bibliás-károlis őserődhöz. Alkotó szelleme által szószálanként megépített költészet- és prózafészkéhez érve, Koncsol László mellé telepedek. Emlékezem és hálát adok…
A Károli Biblia hazaemelő, nemzetformáló veretes szavait, szépségfordulatait magában hordozó, a református prédikátor édesapa szószéki szószövései, Ige-hódolásai inspirációjában irodalmiságát érlelő deregnyői kisfiúhoz fordul visszatekintő emlékezetem. Aki aztán már tolsztoji arculattal, kínai és szláv bölcsek szakállába burkolva, magyar szívvel, felvidéki havas szél fútta tiszta szóval fogalmazta Debrecen főterén, már túl a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondoki szolgálatán, de ismét a kárpát-hazai egyetemesség igényével: “Mindnyájan Isten gyermekei, alkotmányos királyságának szabad polgárai vagyunk. Az Ő birodalmában minden ember egyenlő, alkotmánya a Tízparancsolat, törvényeit Jézus véglegesítette, életünkkel nekik, az Atyának és a Fiúnak kell elszámolnunk“. Mondotta volt ezt konfessziós, kátés meggyőződéssel a kálvinista Rómában, 2009. május 22-én, az Alkotmányozó Zsinat kihirdetése alkalmából. Felvidék üzent Őbenne az összmagyarságnak, az egységesülő reformátusságnak, a hazaiaknak és a messzeségben soha hazátlanná nem vált honfitársaknak.
Három vezérlő, külső-belső horizontját bevilágló csillaga volt. A Názáreti Jézus, aki hajnalcsillagként kelt fel a szívében (2Pét 1,19), és kísérte el egész életében. Ő kísérte át a létcsere nagy kapuján oda, ahová földi útja során be-bekacsintott, de amiről az emberszívnek csak sejtelme lehet (1Kor 2,9). Amiről létváltásra vágyó szóval írta: “a végtelen tükröződik bennem… csak a lényeget tekintsd, ne azt, ami látszik: erősben a védtelent, tölgyben az esendőt, piciben a végtelent, percen a jövendőt” (A harmatcsepp). Örök Csillaga mellett vele volt sok-sok éven át balladás férfiszerelemmel szeretett hitvese, földi létezésének mindig hazavezérlő Csillaga. Megrendítően mély ragaszkodásának társbúcsúztató siratóciklusa szövődött össze szavaiból, miután 2010-ben elárvult földi úti társának, Katalinnak az elmenetelével. Az elmúlás, a műtétek próbáiban halványuló asszonylét elszenderedésének minden stációját végig zokogta, beleszőtte verseibe. A Hajnal, a Másnap, a Születésnapom, a Már nem vagyok, aztán Az vagy, örökre, a Rádöbbenés, a Ballada, az Istentisztelet, s végül A pecsét ószövetségi siratóénekeket idézőn kilenc elmúlásstáció. Létzarándoklatuk felidézése Csillagával. Aztán a csillaghullás. A “Csillagom, súgtam, szép kis csillagom” becéző marasztalásai ellenére, meg a férji gyöngédség kedveskedése közben társörvendeztető szándékkal és visszatartó erővel fogalmazta: “Hozzád térdeltem, cirógattalak, kezed csókoltam, homlokodat, szádat, két tenyerem közt melengettem lábad, súgva, becézve szólongattalak“. Végezetkor pedig felmerült a deregnyői gyermekkor népi balladája: „Búsan búgó bús gerlice kedves társát elvesztette. Elrepüle zöld erdőbe, – de nem szálla szép zöld ágra, hanem szálla asszú ágra. Asszú ágát kopogtatja, kedves társát siratgatja: – Társam, társam, édes társam, sohasem lesz olyan társam, mint te voltál, édes társam.” A míves versek szövögetője a népi költészet ősforrásához hajol fájdalomhűsítő, egyszerű, tiszta, éltető vizért. Meg az Élet Vizéhez, amint ősei énekével kapaszkodik bele az Örökkévaló Kézbe: “Egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy“. Harmadik vezérlő csillaga az anyanyelv, amelynek tiszta szövetéért, gondolattisztító fehér patyolatgyolcsáért kétszer küzdött meg. Minden ócsítással, nyelvrombolás közben és ellenére nagy tisztelettel és tisztességgel dédelgette, védte a Kárpát-haza megtartó és összetartó lélekanyagát: “Anyanyelvemért kétszer kellett megküzdenem. Először gyermek- és ifjúkoromban, tanulmányaim folyamán, másodszor bizony erősen negyven felé, amikor első ízben szakítottam minden polgári foglalkozással, hogy maradék erőmet csak az írásnak szentelhessem. A tanítás, a szerkesztés, a fordítás, a feldolgozott idegen szövegek több százezer oldalas tömkelege rám nehezült, s elnyomta sarjadozó írói nyelvemet, ahogy a bő tartós, súlyos téli tömegei fekszik el a gyönge őszi cserjét, füvet és avart. Hosszú időbe telik, amíg a félholt cserje föl bír egyenesedni, s az új fűszálak is áttörnek a lassan föllazuló avaron. Ez a második anyanyelv-tanulásom, az új tavaszig, embertelenül nehéz volt. Sok mindent tanultam már életemben, nyugodt lelkiismerettel mondhatom hát, hogy ez az iskolám volt a leggyötrelmesebb” (Az anyanyelvről – Irodalmi Szemle, 1984).
E három, földi létét, személyes sorsát felrangosító, minden pillanatát átragyogó Csillag jelenvaló fényessége tükröződött Koncsol László homlokán, szemén, mosolyán, amikor először találkoztam vele. A papköltő, bibliakutató Ötvös László elnöktársammal a Doktorok Kollégiuma akkor még létező Irodalmi Szekciója ülésére invitáltuk meg 2011 augusztus végén. Tér- és gondolatfoglaló, szálfaegyenes tartással, szóval, verssel érkezett. Este felejthetetlen szerzői élményekkel ajándékozta meg a néprajzi szekció, s valamennyi érdeklődő igaz szóra, anyanyelvi jóra szomjas lelkét. Aztán beszélgettünk erről-arról: egyházunkról, református lelkész Édesapjáról, Erdélyi Géza felvidéki püspök melletti elnöktársi felelős szolgálatáról, családjáról. Akkor már a csillaghullás után. Szinte szégyenlősen, olykor fájdalmasan ejtette a szót, amikor értékeiről, Kárpát-hazát kincsesítő költészetéről kérdezgettem. Kemény sorsáról, melyben egyik-másik elismerés a szíve legmélyét érintette meg. Ezek között az alázattal fogadott, 2014-ben neki ítélt Tőkés László-díjról. A díj névadóját az 1980-as, 90-es évek egyik “eurázsiai kulcsemberének” tartotta. “Az Úr ajándéka, hogy a faltörő kosok közül két püspökkel szoríthattam kezet: II. János Pállal, Róma püspökével Rómában, Tőkés Lászlóval, Nagyvárad püspökével pedig három éven át…Az egyesítés munkájában társa lehettem” (Visszaemlékezés, Hit és Nemzet – Tőkés László Breviáriuma, 2017).
Ő így fogalmazott Forgácsok ciklusa 54. versében: “Elnyűttetek, emberek! Termő időm elpereg. Még pár dolgot megteszek, aztán szépen elmegyek“. Mi lehetne méltóbb, mint hogy a búcsúvétel pillanataiban bizonyságot tegyünk arról, hogy termő ideje sok tápláló termése az egész Kárpát-hazában velünk és bennünk marad. Figyelmeztető szentenciájával együtt: “Ne az arcról ítélj, ne a külső után, a lélek mutatja meg, kik vagyunk igazán, ne az arcot nézd, a lelket keresd, s a lelkén keresztül az embert szeresd”.
Köszönjük Istennek Felvidék csillaghomlokú, patyolat szavú hitvallóját, a Haza szaváért, nemzeti létünk kovászáért, anyanyelvünkért mindhalálig küzdő költőt – a krisztusi embert.
Dr. Békefy Lajos Ph.D. /Felvidék.ma
(A szerző az MRE Doktorok Kollégiuma egykori Irodalmi Szekciójának elnöke)
