A budapesti Széchenyi Társaság 2023. szeptember 21-én megemlékezést tartott gróf Széchenyi István születésének 232. évfordulója alkalmából, melyet követően, emlékülés keretében, a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében Miholics Zoltán bátorkeszi tanár a Széchenyi Társaság díjában részesült.
A díjazottat Pallag György, a Felvidéki Értékőrzők elnöke méltatta, amely szöveg az alábbiakban teljes terjedelemben olvasható.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünnepelt!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt, gróf Széchenyi István otthonában én köszönthetek egy felvidéki magyar pedagógust, aki mint pedagógus nemcsak oktatott, nemcsak a tudást adta át sok-sok éven keresztül tanítványainak, hanem értékrendet alakított ki, nemzettudatra nevelte őket, mely nemzettudat alapja többek között gróf Esterházy János és Duray Miklós munkássága, felvállalása.
Miholics Zoltán 1943. március 27-én Komáromban született, értelmiségi családból. Édesapja a Komáromszentpéteri Alapiskola igazgatója, édesanyja tanítónő, nagyapja ugyanitt kántortanító. A komáromi gimnázium elvégzése után a nyitrai pedagógiai főiskolán vörös diplomával szerzett földrajz-biológia szakos képesítést 1964-ben. Egy év katonaság után került Bátorkeszire tanítani, és a helyi alapiskola tanári korának oszlopos tagja volt egészen a 2004-es nyugdíjazásáig. 1969-ben elvette feleségül – a pályafutását szintén az iskolában töltő – kolléganőjét, Bakonyi Máriát. Két gyermekük született, Katalin, aki Nyitrán szerzett mérnöki diplomát, illetve Zoltán, aki a Pécsi Tudományegyetemen abszolválta tanulmányait és szerzett magyar szakos tanár és bölcsészi, valamint angol szakos tanári és bölcsészi oklevelet.
Iskolai tevékenysége
Földrajzot és testnevelést, alkalomszerűen magyar nyelvet és irodalmat tanított. Minden ősszel töretlen lelkesedéssel fogott neki a gyermekhad futballigényei kielégítésének, de tornaterem híján kénytelen volt alternatív tevékenységeket is keresni, más sportágakat kipróbálni. Az iskola a helyi szövetkezet jóvoltából hozzájutott egy kis helyiséghez, ahová pont befért egy pingpongasztal és néhány szék. Amíg az egyik csoport asztaliteniszezett, a másik a székeken ülve sakkozott. Történelmi időszak volt ez, hiszen mindkét szakkör azóta is tevékeny: az asztaliteniszezők a járási bajnokságban, a sakkozók pedig a második ligában szerepelnek.
1975-ben minden bátorkeszi lakost, de a teljes kisebbségi közösséget büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy ennek a négyezer lakosú nagy községnek a négytagú csapata nyerte meg az országos sakkbajnokságot.
Nem mindennapi fantasztikus eredmény volt ez, hiszen a kezdetektől csupán 10 év telt el. Bátorkeszi és az ünnepelt neve futótűzként terjed el az egész csehszlovák és magyar sakkéletben. Ezt az eredményt még kétszer, 1980-ban és 1984-ben sikerült megismételni.
A csapatsikerek mellett egyéniben is sok-sok megsüvegelendő eredményt értek el tanítványai, a legszebben csillogót közülük – Polgár módra – a saját lánya, aki 1986-ban ifjúsági és felnőtt női országos bajnok lett, majd Katalin gyermeke, Klaudia vitte tovább a stafétabotot, és lett a 14 éves korcsoport szlovákiai bajnoka, majd járta meg az Európa- és világbajnokságot, és akit sajnos a legszörnyűbb betegség fosztott meg a kibontakozás lehetőségétől 21 éves korában. (A tiszteletére azóta a nevével fémjelzett emlékversenyt rendeznek évente Bátorkeszin.)
A 60-as évek második felében, nem sokkal munkába állása után megtapasztalhatta a kommunista rezsim mesterkedését, az elszlovákosítást. Már akkor sok magyar szülőt próbáltak rászedni, hogy írassa szlovák iskolába gyerekét. Próbálkoztak azzal is, hogy magyar nyelvet tanítsanak szlovák iskolákban, és így átcsábítani a gyerekeket, mondván, itt is tanulhatsz magyarul.
Nem volt ez másként Bátorkeszin sem, ahol Zoli bácsi főiskolás barátját, aki a szlovák iskolában tanított, próbálták rávenni, hogy magyar nyelvet tanítson a szlovák iskolában. Mind a ketten látták, mire megy itt ki a játék, így barátja nem vállalta el a feladatot.
Meg is lett az eredménye, elbocsájtották az iskolából. Ekkor Zoli bácsi közbenjárására a komáromszentpéteri alapiskolában kapott állást, majd pedig 2 évre rá közbenjárt a helyi magyar tanítási nyelvű alapiskolában, hogy visszajöhessen és ott kaphasson munkát. Ezek a próbálkozások már előzményei voltak annak a programnak, amelynek keretén belül később a kommunista rezsim le akarta építeni, majd meg akarta szüntetni a magyar iskolákat.
Megmaradásunkért
1998 januárjának első felében megjelent az illetékes minisztérium közlönye, mely állást foglalt amellett, hogy a dokumentációkban nincs helye a magyar nyelvnek, így a hamarosan kiosztásra kerülő félévi bizonyítványokban sem. Helyi kezdeményezésre összeült egy – bátorkeszi és búcsi pedagógusokból verbuválódott – rögtönzött váltságstáb, mely arra kérte a szülőket, hogy tiltakozásul ne vegyék át a gyermekeik előmenetelét értékelő szlovák nyelvű tanúsítványt. Többségük eleget is tett a kérésnek. A hivatalos szervek erre válaszul március 15-i hatállyal elbocsátották a két érintett iskola igazgatóját. A másnap kiérkező, a mečiari rezsimet kiszolgáló csinovnyikok kinevezte igazgatókat azonban a tantestületek tagjai a saját testükkel sorfalat állva akadályozták meg abban, hogy a bátorkeszi, illetve a búcsi iskola területére léphessenek.
A helyzet kezelése érdekében megalakult egy petíciós bizottság, melyben a bátorkeszi tantestületet Miholics Zoltán képviselte. Ők tárgyaltak a járási funkcionáriusokkal, mely tárgyalásokra a két falu polgárai is elkísérték őket, díszkíséret gyanánt.
A rendőrség a maga módján „rendet teremtett”, mire a „lázadók” élőláncot alkottak a két – egymástól négy kilométere lévő – falu között. A két igazgató kieső bérét a pedagógusok a saját jövedelmükből pótolták egészen október közepéig, a választásokig. Kitartásuk végül meghozta gyümölcsét, az igazgatókat visszahelyezték pozíciójukba, és a bizonyítványokat ezután magyar nyelven is kitöltötték. Nagy győzelem volt ez a hivatali bürokrácia és a hatalom arroganciája felett. A két falu utólag megkapta a Pro Probitate – Helytállásért díjat, melyet Bátorkeszi nevében Miholics Zoltán vett át. Azóta több mint húsz év eltelt, mégis rendszeresen tartanak bensőséges megemlékezéseket az akkori eseményekről.
A falu polgára
Aktivitása nem korlátozódott kizárólag az iskolára. Diákjai felnőttekké cseperedtek, velük pingpongozott a kerületi bajnokságban, futballozott, sakkozott. Edzette is őket, volt, amikor egyszerre töltött be „mindenes” szerepkört a diák, az ifi és a felnőtt focicsapatnál. Sosem volt párttag, de amikor megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, úgy érezte, ott még többet tehetne a felvidéki magyarságért, és hamarosan már elnökségi tagként dolgozott a helyi szervezetben. Jelenleg a Szövetség (Aliancia) aktív tagja. Nemzetközi sakktornákat rendezett (pl. Tábortűz Kupa, Duna Kupa stb.), melyekre lengyel, német, cseh és magyarországi csapatok jöttek el versenyezni.
1990-ben az elsők között kapott kitüntetést az évente megrendezésre kerülő falunap alkalmából, mely rendezvénysorozat keretén belül rapid, élő sakk és diáksakktornák, valamint futóversenyek rendezésében vett részt. A bársonyos forradalom után évtizedekig állandó tagja volt a bátorkeszi képviselő-testületnek, cikkei jelentek meg a helyi és járási lapban, s az Új Szóban is.
A bátorkeszi futballcsapat megalakulásának 100. évfordulójára a falu nagy ünnepséget rendezett, melyen a szervezet elnöke őt kérte fel, hogy interjút adjon az Új Szónak, mint az a személy, aki a legtöbbet tett a falu labdarúgásáért. És nem utolsósorban a több évtizeden keresztül általa írt krónikák alapján, melyek valóságos kordokumentumok, 2015-ben megjelent A bátorkeszi sakk ötven éve c. könyv.
Nyolcvanévesen is megjelenik ott, ahová meghívják, segít, ahol szükség van rá. Korához képest jó egészségnek örvend.
Ezért, az egész életében elvégzett munkájáért, mellyel a felvidéki magyarságot szolgálta és a nemzeti összetartozást erősítette, a Felvidéki Értékőrzők Miholics Zoltánt a Széchenyi Társaság díjára javasolja.
(Pallag György, a Felvidéki Értékőrzők elnöke/Felvidék.ma)
