A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hagyományosan egy nappal Bartók Béla halálának évfordulója előtt, szeptember 25-én tartja évadnyitó hangversenyét a Müpában. Az est szólistáját, Berecz Mihályt a fiatal magyar zongoraművész-generáció egyik legkiválóbb képviselőjét kértem fel egy rendhagyó műsorismertetésre.
„Számomra azért különösen nagy megtiszteltetés, hogy Maurice Ravel G-dúr zongoraversenyével állhatok színpadra, mivel pontosan tíz éve – ugyanezen a színpadon – Kocsis Zoltán vezényletével szólaltathattam meg. A hét éve elhunyt művész lemezfelvétele számomra etalonnak számított. Akkor két zongorán próbáltuk össze a művet. A harmadik tétel elejével különösen sokat foglalkoztunk: a zongoraszólamban a két kéz között mindig felváltva a belső szólamnak kell a témát vezetni, ami rendkívül nehéz. Annak idején két zenekarral is előadtuk, így sokat próbáltunk, s minden alkalommal tudtam valami újat tanulni. Ravel magának szánta a zongoraversenyt, viszont nem volt igazán jó zongorista, s élete vége felé betegségek is gyötörték, így Marguerite Long mutathatta be. A kiváló zongoraművész fontos szerepet töltött be a francia zenei életben: Ravelen kívül Fauréval és Debussyvel is fontos szakmai kapcsolatot ápolt. Egyébként számomra összességében e mű nem jelent olyan szakmai kihívást, mint a másik, a D-dúr zongoraverseny bal kézre, vagy a Gaspard de la nuit és a Couperin sírjánál. Ravelnél és a francia szerzőknél viszont nagyon fontos az áttetszőség és az elegancia, ami feladja a leckét, hogy az előadó ízléssel, jó arányokkal, a szerző vélhető elképzelése szerint interpretálja a művet. Szerencsére számos forrásra támaszkodhatunk, például az előbb említett művésznő visszaemlékezése is fontos támpontot adhat. Ezúttal Kovács János áll a pulpituson. Vele még csak kettesben próbálhattunk, a másik zongorán játszotta a zenekari kíséretet. Ez különösen jó alkalmat adott arra, hogy megismerjük egymás gondolatait a műről. Augusztusban hetente találkoztunk, s élmény volt vele dolgozni. Várom a zenekari próbát, mivel e versenymű előadása a zenekarnak, különösen a fúvóskarnak is ugyanolyan nagy feladatot jelent, mint a szólistának.
Ezt követi Bartók Concertója. A mű azért rendhagyó, mivel addig a versenyművek egy szólistára zenekari kísérettel íródtak. Bartók – a Bostoni Szimfonikus Zenekar felkérésére – egy olyan kompozíció mellett döntött, amiben szólista nélkül a zenekar számos tagja kerülhet a középpontba, akárcsak Ravelnél. A két mű hangulata azért sok mindenben eltér, a francia szerző hangvétele világosabb és könnyedebb, Bartóké – jóllehet a végkicsengése pozitív – magán viseli az emigráció és a háború hangulatát, így sokkal borúsabb.
Még nem beszéltünk a bevezető darabról, Claude Debussy A tengeréről. Talán a szerző legnépszerűbb kompozíciója, a zenei csatornák repertoárján gyakran szerepel, élő koncerten viszont ritkábban játsszák. Az impresszionista mesternek – a Jeux című tánckölteménye után – az egyik legösszetettebb alkotása, s midig lenyűgözi a hallgatót.”
(Dr. Csermák Zoltán)
