Ezen a vasárnapon Isten keze és Lelke betereli az Ő népét az imádság házába. A földi templomokba, de ami ennél sokkal fontosabb: a mennyei „imasátorba”, amelynek kupolája a végtelen teremtett világmindenség, multiverzumok csillagmilliárdos ragyogásával.
Az imasátorban pedig mit látnak lelki szemeink? Az Ige, a Kijelentés hiteles szava szerint az élő Jézus Krisztust, a mindenkor élőt, aki Isten jobbján van és esedezik érettünk. Erről szól a Zsidókhoz írt levél és a Római levél, valamint a Jakab levél megállító, elgondolkodtató, megszívlelendő üzenete (Zsid 7,25; Róma 8,34; Róma 8,26; Jakab 4,2-3). A jobb megértésért most csak a latin fordítását idézem ide az eredeti görög szövegnek. A sempervivens, a mindig élő Jézus Krisztus a végtelen imasátorban Isten színe előtt esedezik érettünk: interpellat pro nobis. Interpellál, közbenjár, szót emel, fellebbez. Pro nobis, érettünk, földi és mennyei boldogulásunkért történik minden a mennyei és örök imasátorban. Jézus Király, aki meghalt és feltámadott, aki a „fekete szombaton” még a sírban volt, vasárnapra szétáradó fényt hozott a halál sötétjébe, s eloszlatta az árnyékokat. Pro nobis – érettünk.
Itt és ma merül fel a legnagyobb kérdések egyike: hogyan imádkozunk, ha egyáltalán imádkozunk?
S miért annyira erőtlenek, eredménytelenek, gyümölcstelenek imáink? Miért nem tudnak könyörgéseink imaerőművé válni, melyből éltető, vigasztaló, reményt nyújtó, lelkeket gondozó, istápoló, cselekvő szeretettel, nem pedig édeskés szeretetszöveggel, hanem átélhetően sugárzó szereteterők áradnak? Miért nem érződik meg sokszor a mai keresztyénségen, keresztyén embereken felekezeti határokon innen és túl az ima csodálkozásra hívó és a Csodatévő Krisztusban hívő, gyönyörködő ragyogása?
Az, hogy az imáink valóban prima et ultima oratio-ként, első és végső tettként próbálják meg a lehetetlenségek között a lehetséges keskeny utat megtalálni, felmutatni? Hogy az éltető ima nem imaformulák, kötött szövegek mantraként történő ismételgetése, hanem a mindent vagy semmit tétjeként lelkünkből fölszakadó segélykiáltás, dadogó istenmagasztalás lehessen?! Mert amíg az imareformáció be nem következik, a könyörgés az Istennek tetsző ima felfedezéséért és gyakorlásáért, addig csak imavergődést tudunk produkálni. Mantrákat, üres formulákat vagy még azt sem.
Mi kell a helyes imához? A kikönyörgött hatékony imához?
Először is annak szilárd hite és tudata, boldog megvallása és felszabadító megsejtése, átélése, hogy a mindig élő Krisztus Isten jobbján mindig imádkozik érettünk (Zsid 7,25; Róma 8,34).
Akkor is, amikor alszunk, akkor is, amikor elfelejtünk Ővele beszélgetni, akkor is, amikor embermilliárdok nem is gondolnak Ővele. Vagy tagadják, más vallások fogalmi és imarendjébe szoktatva, „vallásilag, vallásföldrajzi eltérésekkel szocializálva”. Márpedig Ő az egyetlen élő, aki interpellál Isten jobbján. Amíg ennek belátásához nem jutunk el, erőtlenek maradnak könyörgéseink.
Tehát nem szenteken, nem helyettesítő közbenjárókon, csodavarázslókon, sztárpapokon, sztárprédikátorokon, csodalényeken át szólhatunk imáink Gazdájához, fogadójához, hanem szent én-fogalmazással, egyes szám első személyben szólítva meg Őt. Magam nevében csak én. Helyettem senki más. És csak a szent másikon, a legszentségesebb Te révén, Jézus Krisztuson keresztül: solus Christus, reformátoraink tiszta fogalmazásával. Ha Ő napi imánk alfája és ómegája, akkor jó úton járunk. Akkor jó irányba szólunk. De még mindig kell valami, VALAKI. Jakab figyelmeztet arra (Jakab 4,2-3), hogy véres kézzel, önző szívvel nem lehet tiszta szót emelni a sempervivenshez, a mindig Élőhöz.
Nem lehet imakettősségben élni: Gyilkoltok és irigykedtek, harczoltok és háborúskodtok – olvassuk Károlink fordításában Jakab intését. Ergo: Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt – azaz önző célokat, személyes, gerjedelmes, alantas érdekeket fogalmaznak bele sokan imáikba, mintha Isten emberi kívánságműsorok teljesítője lenne. Hatalmas tévedés. Valójában, ha jól meggondoljuk, nem is szabadna kérni semmit sem tételesen Istentől, hanem rá kellene bíznunk magunkat a Közbejáróra, aki mindenkinél jobban tudja, mire van szükségünk.
Hogyan tehát? Semmit se kérjünk? Akkor ne is imádkozzunk? Tévedés. De a hogyan nagy kérdését és az imamódszert kell helyesen megválasztanunk.
Azaz kitárt, megnyílt lélekkel, készen arra, amint és ahogyan az ószövetségi próféták, istenes emberek tették: Itt vagyok. Hallja a te szolgád, Uram. Szólj, szólj hozzám Uram – ahogyan énekeljük.
És itt jön be az imádság pneumatikus dimenziója, összefüggése, irányvétele. Krisztushoz csak a Szentlélek által jutunk el, megüresített szívvel, hogy rávezessen az imádság annak felfedezésére, felismerésére, mire van igazán szükségünk Jézus Krisztus üdvözítő, jóságos, embermentő akarata szerint. Tehát a jó irányba tartó emberi szó, imádság kezdete, első lépése az az irányvétel, amit Pál félreérthetetlenül megfogalmazott: A Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róma 8,26).
Szentlélek nélkül nem megy. Semmi nem megy, az imádkozás sem. Lélektelen imák halmazát, vallási szövegmondást produkálnak csak Őnélküle az emberek – templomokban és otthonaikban, nehéz élethelyzetekben is. De a Lélek kimondhatatlan, szavakba nem is foglalható fohászkodásokkal emel szót érettünk Jézus Krisztusnál. Őelőtte lehet leborulnunk lélekben a Lélek előtt. Ez már a mennyei imasátor légkörének elővételezése, belélegzése.
Mi hát az imádság királyi útja? Önmagunkat naponta megüresítve fordulni a Szentlélekhez: Jövel Szentlélek Úristen, tedd szívemet késszé, hogy Jézus Krisztus üzenetét befogadjam, és elfogadjam, mert egyedül Ő tudja, mit kell üdvösségemért, pro nobis kérnie számomra/számunkra. Az imádság ezzel a Lélekre és Krisztusra figyelő alázattal kezdődik. És a magasztalással folytatódik mindazért, amit Isten javunkra tesz, tett és tenni fog a Közbenjáró Krisztus által. Akik így tudnak imádkozni, azokra nézve mondta egykor Luther: Spiritus Sanctus non est scepticus – a Szentlélek soha nem kétkedő, cinikus. Mekkora szükség van éppen ma a Szentlélekre!
A mai napon az olasz nyelvű római katolikus bibliaolvasó kalauzban, merthogy ilyen is van, ezt az elgondolkodtató „aranymondást” olvassuk: La vigna del Signore e la casad’Israele/ Az Úr szőlőskertje Izráel háza. Mára virradólag pedig nem így néz ki az az ország. Egyet bizonyosan és bizton írhatunk: az Atya, Izrael és a világmindenség Istene előtt most is interpelláló Urunk a békéért, a kiengesztelődésért könyörög. Bárcsak lenne minél több ember szíve nyitva erre a könyörgésre. Vasárnap déli Úrangyala könyörgésében Ferenc pápa szót emelt az izraeli–palesztin megbékélésért, önmérsékletért. Isten akaratába simuló, ahhoz igazodó keresztyén imáinkban a Szentháromság utáni 18. vasárnapon és a világunkra következő nagyon nehéz héten nekünk sem lehet igazán más kérésünk: Urunk, emelj szót mennyei Atyádnál, könyörüljön meg az indulatok örvényébe süllyedő népeken, s Te, Szentlélek Úristen, kimondhatatlan fohászaidba öleld bele a vérző, megsebzett népeid jajkiáltásait, a családokét és a megrettentekét! Ámen.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
