Máriatölgyest (szlovákul Dubnica nad Váhom) a magyar történelemkutatás művelői az 1479-ből származó Dubnici Krónika (Chronica de gestis Hungarorum) származási helyének alapján ismerik legfőképpen. A Vág menti település azonban fontos szerepet töltött be több magyar főúri család és kultúrát teremtő és támogató személyiség életében. A kerek évforduló kapcsán a Máriatölgyesi Múzeum szervezésében november 7-én és 8-án kétnapos nyilvános, nemzetközi tudományos konferenciát tartottak a helyi kastélymúzeum nagytermében. A szlovákiai, csehországi, magyarországi és ausztriai történészek, régészek és a társtudományok művelői között nemcsak a különböző intézmények képviseletében érkeztek az előadók, voltak közöttük magánkutatók is, nem beszélve az érdeklődők sokaságáról.
Mivel az előadások mindegyike online közvetítéssel is elérhető volt és tavasszal megjelenik a konferencia előadásaiból készült tanulmánykötet, így a teljesség igénye nélkül csupán a magyar résztvevők bemutatkozását emelném ki.
A szociológusként ismert id. Csámpai Ottó, aki évekkel ezelőtt több egyetem tanára is volt, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület nevében tartott lendületes előadást, sok helyi szlovákot is meghazudtoló nyelvismerettel. Témájában a korabeli Magyarország két jelentős arisztokrata családját hasonlította össze.
Mégpedig az Illésházy és az Esterházy család került mérlegre. Vajon melyikük bírt nagyobb hatalommal és dicsőséggel? A két család közös vonása, hogy mindkettő a Salamon-tőről származott és később is rokoni kapcsolatok fűzték őket egymáshoz. A Csallóközben található Illésháza területe hajdanán a két szóban forgó rokonnemzetség között osztozott. Míg a Salamon nevű terület az Illésházyak, a Serháza az Esterházyak birtokában volt. Az Illésházy család korábban kapaszkodott fel a társadalmi ranglétra csúcsára, amikor Illésházy István 1608-ban elnyerte Magyarország nádori tisztségét, vagyis az ország irányításának ügyeiben a király helyettese lett. Éppen az Illésházyak, mint Trencsén vármegye örökös főispánjai uralták és fejlesztették a jubiláló Máriatölgyest is.
Ugyan nem sokkal később, de az Esterházy család nevében Miklós is megkapta ezt a tisztséget, melyet egészen haláláig, 1645-ig birtokolt. Ugyanakkor fontos tény, hogy Esterházy Miklós az első magyar, akit az Aranygyapjas renddel tüntettek ki, mint nem uralkodó személyt (előtte ezt a kitüntetés megkapta II. Lajos magyar király és somlyói Báthory István is). Ez volt akkoriban a legmagasabb szintű társadalmi kitüntetés Európában. Az Illésházyak közül ezt a kitüntetést csak 1808-ban kapta meg a család utolsó férfitagja, II. István. Megtudhattuk, hogy gróf Széchenyi István jó barátja volt és támogatta őt a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásában.
Az Esterházy család hírneve és népszerűsége legnagyobb mértékét az 1652-es vezekényi csata idején érte el. Eme törökellenes harcban a család nyolc sarjából négy a csatában vesztette életét. A hírnév és gazdagság legmagasabb fokát az Esterházyak közül Pálnak sikerült elérnie, akinek bátyja szintén a Nagyvezekénynél elesett hősök közé tartozik. Pál – ahogy apja is – szintén az Aranygyapjas rend tagja volt, mindemellett az ország nádora is. 1687-ben Esterházy Pál birodalmi hercegi rangot kapott, mellyel véglegesen beárnyékolta az Illésházy család dicsfényét.
Végkövetkeztetésképpen megállapítható, hogy a két család tagjai közül az Esterházyak értek el rangosabb helyet és tettek szert nagyobb vagyonra.
A 19. század végén hozzávetőlegesen 403 300 katasztrális hold összterjedelmű volt birtokaik nagysága, családi vagyonuk összértéke pedig mai értéküket tekintve legalább 150 milliárd forint, melyből csak a földbirtokok értéke 75 milliárd forint.
Mindehhez tartozik, hogy más főurak is dúsgazdagok voltak. De az Esterházyak számára a vagyon inkább eszköznek számított a hatalomhoz, hogy aztán nemzetüket szolgálhassák minden területen. Mint az elmúlt évszázadok egyik legnagyobb formátumú politikusai – az államigazgatás mellett – kimagasló eredményeket elérő hadvezérek is voltak közöttük, s a kultúra mecénásai és adakozói az egyháznak.
A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, Biró Bence szlovákul köszöntötte a résztvevőket, majd angolul folytatta előadását. Ő Thurzó György 1608. évi naplójegyzeteiből (itinerárium) utazásainak célját próbálta megvilágítani azzal, hogy összeállította magyarországi tevékenységének pontos földrajzi lokalitását az adott évben.
Thurzó számára ez az év fordulópont volt, mivel ekkor tért át a Rudolffal folytatott perben Mátyás oldalára, és ezzel hozzájárult a Szent Korona visszatéréséhez is Magyarországra és Mátyás magyar királlyá koronázásához.
A kétnapos eseményt azzal tehetjük kerekké, ha szólunk a múzeum igazgatónőjéről is, aki mindent megtett azért, hogy a tudományos műhelymunka sikeres legyen. Monika Schwandtnerová, még fiatal lánykényt Gurínová családnévvel, Csámpai Ottó diplománsa volt az egyetemen, majd később doktorandusza, aki Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóján éppen a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület szervezésében nagy sikerű előadást tartott a szentről. Ezt annak idején a Pozsonyban megjelenő ITTHON nemzeti kulturális havilap is közölte (2008/3. sz.). 2017-ben már egy terjedelmes monográfiában tárta a szlovák olvasók elé magyarországi Szent Erzsébet szociális és karitatív tevékenységét.
A tudományos konferencia gazdag és színes tartalmából kiragadott töredékből két tanulságot lehet levonni. Az egyik éppen az utolsóként felszínre hozott történet. Ez bizonyítéka annak, hogy a tanár és a diák kapcsolata nem kell, hogy megszakadjon az iskola, az egyetem befejezése után. Ha a bizalom kölcsönös, ez a kapcsolat akár évtizedekig is gyümölcsözően működik.
A másik, hogy manapság rengeteg önmagát szakembernek gondoló személy szólal meg legkülönbözőbb témában a közösségi háló oldalain. Ezeket nagyon gyakran magyarul is olvashatjuk. Jó lenne, ha megpróbálnák levetkőzni magukról a mindenféle komplexusokat és tudományos vitában helytállni, megmérettetni magukat és bizonyítani, hogy rendelkeznek olyan ismeretanyaggal és érvrendszerrel, amelyet aztán nyomtatott formában is közre lehet adni a szakmának, ill. a nagyközönségnek.
(Csámpai László/Felvidék.ma)
