Amióta csak gondolkodni képes az emberi faj, minden korban akadtak olyan kivételes elmék, akik próbálták megfejteni az idő titkát. Az európai ókor kristálytisztán, éles elmével szemlélődő görög tudós-csúcsaitól kezdve mindmáig.
Parmenidész az igazi létet öröknek tételezte, s az időről, örökkévalóságról szóló gondolkodást is. Arisztotelésztől származik a három időforma, a múlt, jelen, jövő megkülönböztetése. A most-ok sorozata teszi ki az időfolyamot. Heidegger, a múlt század filosz-különlegessége szerint az idő se nem szubjektív, bennünk lévő, se nem rajtunk kívül levő valóság, hanem az állandóan feltárulkozó jelen, a most, ami többdimenziós történés. Ugyanígy a modern természettudományoknak, el egészen a kvantumfizikáig meg van az időszemlélete. J. Gribbin könyvet írt (1999-ben) az idő születéséről, a kozmikus időről, aminek van kezdete. St. Hawking őt megelőzve megírta az idő rövid történetét (1988), az ősrobbanástól a fekete lyukakig.
E rövid felvezetővel csak azt próbálom érzékeltetni, hogy az időábrázolás filozófiai, modern tudományos és teológiai útja kirajzolja előttünk – képletesen szólva – az időrengeteget.
Az időrengeteg időfái vagy korfái között megvan az egyének időfája, megvan a népeké, a kultúráké, s ezek az egyéni és közösségi időfák alkotják azt a rengeteget, amiről a címben asszociáltam arra, hogy az időágak – múlt, jelen, jövő, egyéni és közösségi – gyökeréről, törzséről kinövő ágak, éveink mértéke szerint mind magasabban, átlengenek klasszikus fogalmainkon.
Az egyéni és közösségi, nemzeti, kulturális, és a világtörténelem milliónyi időfát, időágat növeszt.
Egyik sem merev ágként nyúlik az égbe, hanem a múlt ágai átlengenek a jelenbe, a jelen, a most is növekvő időágak már a jövőben folytatják növekedésüket. Az idő hajlékony, olykor likvid, folyékony valóság, s bizony sok ember kezéből, életéből haszontalanul és visszahozhatatlanul kifolyik. Hajlékony valóság, miként a tér is, ahogyan ezt Einstein megállapította. A kérdés mindig ez, kivált évek fordulóján: milyen ágak hajolnak át az idő új folyamába? S csak azok az időágak hajladoznak a virtuális térben, amelyekről tegnap-ma-holnap hétköznapi tudattal gondolkodunk? S lesz-e maradásunk alattuk? A hajlékony időnek oltalmazó ágai, hajtásai csak horizontális és ideig-óráig tartó rejteket, oltalmat kínálnak. A bibliai szemléletben kibontakozó istenhajtás-időnek azonban ideig való és örökkévaló oltalma van. Ezzel foglalkozunk most röviden néhány példán keresztül.
A biblia időágai – Istenminőség a mulandóságban
Már a Teremtés könyve, a Genezis (1Mózes) behozza a bibliai személetbe az időfogalmat, mint ami a teremtési fázisok, világkeletkezési fejlődési szakaszok tagolója. Az időt a Biblia istenminőségként mutatja be.
A teremtési szakaszok időtartamát az első naptól a hetedik napig nem időtartamában határozza meg, hanem a teremtési rend elveként. Eseményeket kapcsol a napnyi időzítéshez, ami nyilván nem 24 óra, hanem Heidegger fogalmához közelítve: esemény és eseménytagolás.
Első nap a világosság, második nap az égboltozat, harmadik nap az élővilág… Az isteni teremtés kronológiája mindig teremtési aktusokat, tetteket, alkotást jelez. A biblikus szemlélet hamar behozza a rendteremtő időtagolás szemléletébe azt, ami örök, s már a 2Mózes 15,18 kihirdeti: „Az Úr uralkodik mind örökkön örökké”.
Az időnek tehát istenminősége magából Istenből, az Úr örökkévaló létéből, lényéből fakad. Ő ülteti be népe történetének időben megvalósuló, kiterjedő nagy eseménysorába az ígéretet is, amiről Ézsaiás olyan gyönyörűen jövendöl: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről” (Ézs 11,1). A Messiás „ültetésének”, plántálásának víziója mennyei eredetű, hiszen a jövendölés beteljesüléseként, az idők teljességben kibocsátotta mennyből Fiát (Gal 4,4), Aki ott van üdvözítő vesszőszálként népe, az egyház, s minden volt és leendő hívő életében. Az időhajtások ékessége Ő, aki szívünkben nő, belső növekedésben, hit által. Ő az, aki a múló idő múlt-jelen-jövő tagolását átminősíti, felrangosítja belülről és felülről, hiszen a horizontálisan hömpölygő földi időt áttöri, s egy-egy életben megvalósítja saját „idejét”, az örökkévalóságot.
Azaz kairoszos, istenes pillanatokat, boldogító istentapasztalásokat ajándékoz a múló időben, a kronoszban, s ezzel javunkra hajlítja az időt, fölöttünk bontakoztatja ki az egyéni és az isteni időágak oltalmazó örök lombozatát. Jézus Krisztusban, Aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8), Akiben nincs változás, sem változásnak árnyéka. Ez a legnagyobb és legbizonyosabb jó hír 2024-re is mindenki számára: az örök életet adó Jézus Krisztus velünk marad 2024-ben is, oltalmazó időága ráhajol életünkre. Jöhetnek cunamik és fákat tövestől csavaró viharok, háborúk és ínségek, egy felől bizonyosak lehetünk: lesz a földi időágakat tépő történések közben is oltalmazó mennyei lombkorona fölöttünk Őbenne. Az istenidőt, az örökkévalóság hitét szívünkbe ültető Fiú a lélek belső, kairoszos, kegyelmi ágait oltalmazón növeszti magasra bennünk is. És ez mindenre elég – mind életünkben, mind halálunkban (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet).
Bizonyságok fellege – személyes útravalók 2024-re
Csak néhány példát a végtelen kincsestárból, amelyben a belül növekedő, kairoszos, kegyelmi időlombozatok tapasztalatai szólalnak meg. Visszatérek Tompa Mihályra, a református papköltőre, aki Hanván költőként és prédikátorként esztendők fordulásakor megtalálta, írta, hirdette az eligazító szót. Ő nem beszélt időlombokról és hajladozó időágakról, de tudott arról az Istenről, Aki Fiában javunkra fordítja a múló időt, hogy az egyre inkább istenillatú, patyolat tisztaságú, frissítő beteljesülés legyen – szentháromságos gazdagsággal.
Olajág című imakötetében (1867) ó- és újévi, hamvadhatatlan hanvai sorai szólnak: „Kegyelmes gondjaidba ajánlom hát magamat, jóságodtól kérek minden földi és lelki áldást ez év folyása alatt is. Terjeszd ki a békesség szárnyait felettem, kedveseim és hazám felett. Oh, Uram, Istenem! Az én véges látásom nem hathat a holnap titkába sem, a te felséges tekinteted előtt pedig megnyílik a jövendő s az idők végetlenségébe látsz; tudod: mit rejtenek és szülnek az évek, és hatalmad parancsol a történendőknek; látod életpályámat is. Cselekedjél tehát velem mindenben bölcsességed és jóságod szerint. Ámen”.
A vele kortárs evangélikus münsteri lelkész 1863-ban így imádkozott, ma is elgondolkodtató sorokkal, a hit humorával: „Uram, szabj határt a felesleges pazarlásnak, de tedd a határokat feleslegessé. Ne engedd, hogy könnyen szerzett pénzhez jussunk, s azt se, hogy a pénz könnyelmű embereket szüljön. Ne hagyd, hogy a feleségeké legyen az utolsó szó, de azt se, hogy a férfiak elfeledjék első szerelmes szavukat. Adj hazánknak dolgos hivatalnokokat, üzletembereket, munkásokat, akik ne jótékonykodásként végezzék munkájukat. Ajándékozz a kormányon lévőknek szép magyar nyelvezetet, a magyar nyelvet beszélőknek jó kormányt. Uram, viseld gondunkat, hogy mindnyájan a mennybe jussunk – de legyen gondod arra is, hogy még egy kicsit hadd időzzünk itt a földön. Ámen”.
Az evangélikus költőnő, Túrmezei Erzsébet Krisztust virágzó időágak alatt írta vallomását, amit minden Kedves Olvasónak, szerte a Kárpát-medencében és az Óperencián túl is újesztendei útravalóul szeretettel idézek: „Napokat és éveket boldoggá csak Ő tehet./Nincsen élet kívüle, nincsen öröm nélküle./Ha nevében indulunk, velünk lesz a mi Urunk./Nyomdokában járhatunk, Tőle áldást várhatunk”.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
