Orosz Örs

Értékmentő aktivista, rendezvényszervező, városi és megyei képviselő. Mióta az eszét tudja, kiáll a természet és a környezet védelme mellett.  A felvidéki magyarok érdekvédelme, a civil társadalom szerepének erősítése motiválja. Orosz Örs, a Magyar Szövetség egyik alelnöke interjúnkban a felvidéki magyar politikáról, a közbeszéd állapotáról, az értelmiség felelősségéről beszél. És arról, miért jut eszébe nap mint nap Scott kapitány.

Milyennek látja a szlovákiai magyar politikát, mik az erősségei, gyengeségei?

Az erőssége a nyelvi környezetünk, meg a közösségtudat. Ha gyenge is, de van immunrendszere, egy kollektív tapasztalata, amire még mindig lehet építeni. Ám a jelenlegi bipoláris politikai világ, ami globális szinten ömlik ránk is, a nagy megosztó témák – amelyek nem valami mellett építik a közösséget, hanem mindig valami ellen – annyira elhatalmasodtak, hogy van már a közösségünknek egy jelentős része, amely egyszerűen képtelen a regionális érdeket meglátni, átélni. Egy olyan csoport, amelynek arra van igénye, hogy a Fico, illetve anti-Fico tengelyen foglaljon állást. Nélkülük ezt a régiót nem lehet építeni. Ez egy olyan kelepce, ami mögött valahol a Facebook-algoritmus a fő mumus, de nehéz lesz bárhogyan is kimászni belőle, hiszen szinte ezer fő pontosságra ugyanakkora magyar nemzetiségű tábor ment el a Smer(Hlas)/Republika vonalra voksolni, mint amennyien  – mondjuk úgy – az ellenzékre szavaztak. Tehát nem az van, hogy az egyik irányba, vagy a másik irányba billent a kommunikációnk. Egyszerűen mindkét oldalon azonos az amortizáció; amint ellépünk az egyik irányba, akkor a másik fele bomlásnak indul.

Van valamilyen tanulsága a legutóbbi választási kudarcnak?

A Szövetség választási listáján volt két húzószemély, Forró Krisztián és Gyimesi György, akik mindketten erős kampányt folytattak. Addig, amíg Gyimesi egyes kérdésekben hangsúlyosan állást foglalt, addig az elnök a gyűjtőpártiságot és a nyugodtabb kommunikációs vonalat képviselte. A választók ez utóbbit sokkal nagyobb mértékben honorálták. Úgy érzem, erre vezet az út.

Hogyan?

A választók elvárják a közszereplőktől, hogy harcoljanak, küzdjenek értük. A választásokból azt a tapasztalatot lenne jó leszűrni, hogy a mi sajátos helyzetünkben nem a mondásnak kell kiélezettnek, vagy mondjuk úgy, tökösnek lennie, hanem az eszköznek.

Nem ideológiai harcban kell populistábbnak lennünk Ficónál vagy liberálisabbnak lennünk Korčoknál, hanem a kommunikációs eszközöket kell úgy megválogatni, hogy azokkal elérjük a kellő eredményt, azok közvetítsék a bátorságot, a kiállást, a tökösséget. Jó példa a múltból a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom – a magyar nyelv státuszának javításáért folytatott küzdelem. A közelmúltban pedig a Sajó-katasztrófa kommunikációjával próbáltam példát mutatni erre házon belül.

Ennek kissé ellentmond, hogy a kampány alatt és a választások után is úgy tűnt, belső harcok emésztik a pártot.

Második ligás pótcselekvésnek tartom a belső harcokat. Mivel nem ülünk ott a parlamentben, ezért egymást fúrjuk, keressük a belső ellenséget. Emellett vannak olyan külső tényezők, amelyek szisztematikusan ezen dolgoznak. Ráadásul annyira fölborította a kommunikációs teret a szociális média, hogy a kocsmai diskurzusból lett közbeszéd. Ezért mondom, nagyon nehéz itt már példaképeket építeni, piedesztálra emelni, örülni nekik. Ez már a múlté sajnos. A mi kisebbségi létünkben, meg az elmúlt száz évben megszokott hagyományokat teljesen kifordította a sarkából a közösségi háló.

A párt legutóbbi országos konferenciáján alelnökké választották. Személy szerint mit tud hozzátenni a párt működéséhez? 

Amivel eddig is foglalkoztam: minden, ami tömegélmény, sikerélmény, nemzeti büszkeség. Keresni a kohéziós pontokat, azokat bemutatni. Ebben a szellemiségben fogom folytatni. Aktívan fogom keresni a kapcsolatot az értelmiségünk felé, amely szétpotyogott, egyezségre képtelen. Pedig a közösségünk túlélése érdekében békét kell kötni. Vagy sikerül ezt még egyszer utoljára összerakni, vagy már csak különféle B tervek útján élhet tovább az etnikai politizálás, legyen szó technikai koalíciókról vagy megváltoztatott választási rendszerről – persze ez utóbbira nekünk direkt befolyásunk nincs.

Tehát az egyik gyengeségünk a megosztottság. Felmerül-e ezzel kapcsolatban a sajtó szerepe?

Az, hogy egy közösség megosztott, abban nincs semmi meglepő. Ezért olyan nagyon ne ítéljük el saját magunkat, nem kell belehalni az önostorozásba, mert nincs a világon olyan nemzet, amelyik 90 százalékban egy követ fújna. A többféle vélemény a világ legtermészetesebb dolga. A Magyar Szövetség az itteni magyar közösség 60-65 százalékát meg tudta szólítani, ám 75 százalékra lett volna szükség ahhoz, hogy ilyen választási részvétel mellett sikerüljön a parlamentbe jutás. Ebben van szerepe a kommunikációnak.

Itt nő meg a sajtó szerepe, ha jól értem.

Nemcsak a sajtó, de az intézményvezetők, az értelmiség szerepe. Ebben a közegben fogom megpróbálni a szövetségeseket megtalálni, hiszen célszerű, asszertív kommunikációval nagyon sok mindent ki lehet vasalni, el lehet egyengetni. A pártnak meg a közéletnek van egy elmulasztott didaktikai feladata. Azt kell elfogadtatni, megértetni, hogy egy kisebbségi közösségben a legkülönféleképpen gondolkodhatunk, de egymással szemben a konfliktusainkat át kell tudni lépni a nemzeti érdek érdekében. Ehhez hozzá kell szoktatni a közeget is, hogy vannak dolgok, amelyekben a Magyar Szövetség politikusainak más-más nézete van, de ezt a nézetét a saját tábora megszólítása érdekében prezentálja, nem a másik ellen. Tehát ez az, ami nagy feladat, és ez az, amit elmulasztottunk megtenni az elmúlt két évben. Véleményem szerint ezt már a nulladik napon el kellett volna kezdeni építeni. Mostanra, amikor már megszűntek a pártban a platformok, a felvidéki magyarok megtanultak egy új szót: platform. Annak az energiának, ami ebben elégett, abban kellett volna hasznosulnia, hogy azt tanulják meg, hogy gyűjtőpárt.

Mintha egy kis keserűség lenne a hangjában…

A pap nem szidhatja a híveket, hogy kevesen vannak. Mégis el kell mondjam, hogy abban a négy megyében, ahol a kormányrúdnál vagyunk, mindenhol igyekeznek a kollégák. Nagyszombat megyei csapatunk beindította a közutakon a kétnyelvűséget, folyamatosak a beruházások, de ne menjünk messzebb, itt Nyitra megyében tényleg korszakos eredmények születnek. Legyen szó a kórház stabilizációjáról, a folyamatos felújításáról, a múzeum, a középiskolák felújításáról. Jelenleg a megyénk saját forrásból 3,5 millió értékben támogatja a szakoktatást. Ezek mind-mind olyan témák, amelyek a mindenkori magyar párt programjában szerepeltek: a hiányszakmák támogatása, a kulturális intézményeink kistafírozása. Ezek most mind megtörténnek és nem is kicsiben.

De az aktuálpolitikai történésekkel szemben tehetetlenek. Legutóbb a Kisebbségi Kulturális Alap (KultMinor) beolvasztása volt ilyen téma, ami gyakorlatilag az intézmény jogalanyiságának megszűnését jelenti.

Ezek azok a dolgok, amiket nyilván nem lehetne megcsinálni, ha lenne magyar képviselet a parlamentben. Magáért beszél az is, hogy elmaradnak az országos infrastruktúrafejlesztések a magyarok által lakott területeken. Hiába mutatunk rá ezerszer, hol fog sor kerülni Dél-Szlovákia obstrukciójára, ezt a polgárok nem érzik fontosnak. Vérzik a szívem, amikor a Duna mentéről nem lehet reggel bejutni Komáromba, a másik felén szintén dugó, Vágsellyén az egész város beáll csúcsidőben, hiányzik a Vág-híd, hiányzik az új komp, vagy a híd Sókszelőcéről, és sorolhatnám a végtelenségig, hogy mi minden van, amit mi nyugodt szívvel meg tudtunk ígérni az embereknek, mert az a szerencséje ennek a magyar pártnak, hogy a fókusza sose fog Zólyomra, vagy Alsókubínra esni, hiszen nagyon jól definiálható az a terület, amelyik a célkeresztjében van.

A KultMinorhoz visszatérve: sok mindenért lehetett kritizálni. Hogy széles rétegek maradtak távol a lehetőségektől, hogy a magyar kultúrára szánt négymillió eurós keretösszeg kisebb, mint a Magyarországról érkező támogatások áfatartalma. Ez már-már cinikus, de ez a helyzet. De ez egy fontos pillére a kultúra támogatásának, mindig mutatott egyfajta sokszínűséget, és valahogy mindig kereste az egyensúlyt. Nyilván voltak rosszabb, meg jobb évei a pályázó szervezeteknek, de hosszú távon azt gondolom, hogy mindenki tiszta szívvel ki tud állni a felszámolása ellen.

Ha már említi a magyarországi támogatásokat, mit gondol azokról a megfogalmazott vádakról, amelyek arról szólnak, hogy a magyar állami támogatásokkal gyakorlatilag megvásárolják a felvidéki magyarok lojalitását?

Az a helyzet, hogy az intézményeink összeomlanának magyarországi támogatás nélkül. Ez nem a közösségünk, hanem ez Szlovákia szegénységi bizonyítványa. A legnagyobb kutatóintézetünk a gázszámláját sem tudná miből kifizetni, ha nem lennének ilyen célirányos támogatások. Ide nem elég egy Csemadok-törvény, hanem még másik öt intézményre kéne törvényt szabni. Nyitra megyében 18 kulturális intézményünk van. A legtöbb külső forrás bevonására éppen a Komáromi Jókai Színházban kerül sor, újabban a legaktívabb pályázó a Szinnyei József Könyvtár az egész megye területén. Miért? A többi könyvtár, színház is elműködik valahogy, de ezek azok, amelyeket annyira kivéreztettek, hogy szükségük van külső forrásra ahhoz, hogy megmaradjanak.

Továbbá azt gondolom, hogy a magyarországi források felhasználásával kapcsolatos monitoring rengeteget javult az elmúlt évtizedben. Pontosan lekövethető, miből mi valósul meg. Bennünket is, a Sine Metu Egyesületet, amiben érintett vagyok, mint elnök, számos kritika ért az elmúlt időben. Mi több mint 30 pályázatra reagálunk évente. A költségvetésünk is számottevő, 21 állandó alkalmazottja volt ebben a szezonban az egyesületünknek, de magyarországi pályázati támogatások nélkül nem tudtuk volna ehhez megteremteni a forrásokat. Emellett folyamatosan pályázunk különböző nemzetközi és hazai forrásokra is.

Gyakori kritika a felvidéki magyar politikusokkal szemben, ahogy önnel szemben is, hogy túl sok lovat ül meg egyszerre. Nem lehet valaki értékmentő, kultúrharcos, közművelődési szervezetet vezető, de közben aktív politikus is.

A kisebbségi létben az élet minden szegmenséből fél lépéssel eljutunk a közélethez vagy a politikához, mivel nincsenek alanyi jogon bebiztosítva a javak a régiók, az intézmények számára. Tehát mindenhol valamiféle versenyharc, könyöklés van azért, hogy arra a nulladik fokra eljussunk, ami egyébként alanyi jogon járna. Duka Zólyomi Árpád szokta mondani, hogy nekünk, kisebbségi magyaroknak mindig egy centivel magasabbra, egy lépéssel előrébb és egy kicsivel gyorsabban kell közlekednünk, hogy ugyanazt teljesíteni tudjuk, ami a többségben az alap. Szóval ez az a nyomás, ami miatt sokan megfutamodnak, egyszerűen a könnyebb életutat válasszák. Emiatt távozik az értelmiségünk. Ezzel szembe kell nézni, ez sújtja a közösségünket. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Mégis azt gondolom, hogy akik itt a közéletben forognak, elkezdenek a kultúrával foglalkozni, vagy önkéntesnek állnak, azok mindannyian tudatosítják ennek fontosságát. Sokszor mondom, hogy mindenkire annyi terhet akaszt a Jóisten, amennyit elbír. Azt a lovat kell ütni, amelyik húz. Ha a munkámnak van eredménye, gyümölcse, nem látok problémát abban, hogy az élet több területén is dolgozom.

Többször is felmerült a példakép szó a beszélgetésünk során. Tudna egy-egy hazai és külföldi személyt mondani, akit a példaképének tart?

Megadatott, hogy Tóth Károllyal és Duka Zólyomi Árpáddal tudtam szorosabban együtt dolgozni életük végén. Két külön világ, de két nagyon értékes, nagyon érdekes ember, és jó példával jártak előttünk. Ennek a két embernek a fotója függ az irodámban. Ők az én példaképeim.

És a külföldiek közül?

Őszintén szólva annyira ebben a felvidékiségben élek gyerekkorom óta, hogy nem tudok erre válaszolni. Akkor is az volt a vezérelv, hogy addig ne akarjunk tengerben, Egyiptomban, meg mindenféle idegen kultúrákban búvárkodni, amíg a sajátunkat nem ismerjük. Úgyhogy mi tényleg ezzel kezdtük. Stubendek Attilával és a csapatunkkal elkezdtük a biciklitúrákat szervezni, és ez rengeteget hozzátett a politikai prioritásaimhoz. A patriotizmus, a szülőföld iránti viszony az, ami meghatározza az ember hozzáállását egy adott problémakörhöz, és ennek az alapja a jó honismeret, hogy az ember ismerje a régiókat, az ott élő embereket, a hangulatot, a tájat. Nekem ez hál’ Istennek megadatott. Úgyhogy nincs külföldi példaképem. Viszont van egy híres brit, akire gyakran gondolok.

Nocsak! Ki az?

Scott kapitány, aki megfagyott a Déli-sark felfedezése és Amundsennel való versengése közben, a visszaúton. Brutális és nagyon szívszorító a története. De nem nevezném példaképnek, csak gyakran gondolok rá.

Miért éppen Scott kapitány?

Mert az élete arra emlékeztet, hogy a céljaink hajkurászása közben ügyelnünk kell arra is, hogy fenntartható jövőképet és életutat válasszunk magunknak, hogy ne fagyjunk meg a visszaúton sem!

(Szalai Erika/Felvidék.ma)