Virágvasárnappal kezdetét vette a nagyhét és a húsvéti szent három nap ideje, latinul: sacrum triduum paschale, vagyis nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat, amikor Jézus kínszenvedésére, kereszthalálára és feltámadásara emlékezünk.
A nagycsütörtök – egyes tájegységeken zöldcsütörtök névvel illetik – Krisztus utolsó vacsoráját, elfogatását és szenvedéseinek kezdetét idézi, és a katolikus egyházban az oltáriszentség szerzésének és a papság alapításának emléknapjaként tartják számon.
Ezen a napon, a délelőtt folyamán hagyományosan olajszentelési szentmisét vagy más néven krizmaszentelési szentmisét tartanak a főpásztorok a papság tagjaival együtt az egyházmegyék székesegyházaiban.
Ekkor szentelik meg a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a krizmát, mely olivaolaj és balzsam megszentelt keveréke.
A szentmisén az evangélium elhangzása után újítja meg a papság a szenteléskor tett ígéreteit, kifejezve ezáltal közösségét a főpásztorral és az egyházzal.
Az esti liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását tárja elénk, mely a szenvedéstörténet kezdete. Az utolsó vacsora az első szentmise, és az Oltáriszentség alapításának az ünnepe, arra a parancsra emlékezünk, melyet Jézus hagyott ránk:
„szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”.
A jézusi tanításnak a szolidaritásra és az összetartásra vonatkozó üzenete ma is időszerű.
Az ószövetségi olvasmány (Kiv. 12,1–8.11–14) felidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját. A zsidó pészah, a húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe. A szentlecke (1Kor 11,23–26) az utolsó vacsora termét jeleníti meg, ahogy Jézus a tanítványainak ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem…”
Jézus saját testét és vérét hagyja ránk, hogy lelkünket táplálja, vére által megszabaduljunk a bűntől és az örök haláltól.
A nagycsütörtöki evangélium (Jn 13,1–15) a lábmosás szertartását tárja elénk, azt a jelképes cselekedetet, ahogyan Jézus, az Úr és Mester, a legalantasabb munkát vállalva mosta meg a tanítványok lábát. Ez a cselekedet örök időkre szóló példaadás, hogyan kell egymást alázatos szívvel szolgálni. A nyilvános szentmisén az evangélium elhangzása után ennek emlékére a püspök vagy a pap megmossa az arra kiválasztott emberek lábát.
Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. A liturgia színe fehér – ezért van a pap fehér miseruhában –, az öröm hangjaként szól a mise elején az orgona, és virág díszíti az oltárt.
A „Dicsőség”-re minden templomban megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona, majd a „Glória” után elnémulnak nagyszombat estig.
A mély gyász jeléül ezután csak a kereplők szólnak. A harangok „Rómába mennek” és megjelennek a szomorúság, a fájdalom jelei is. Megrázó ellentét, ahogy Jézust azon az estén árulják el, amelyen szeretetének legnagyobb jelét adja.
A szentmise részeként az áldozás után az Oltáriszentséget a pap a templomon át elviszi őrzése helyére, egy mellékoltárhoz vagy egy kápolna tabernákulumába. Ez a cselekedet Jézus elfogatását, elhurcolását jelképezi. Ezután történik az oltárfosztás, amikor is eltávolítanak az oltárról minden díszt, beleértve az oltárterítőt is, emlékeztetve minket Jézus elfogatására és a passió kezdetére.
Nagycsütörtök misztériumában egymással szemben áll az eucharisztikus ajándék legmagasztosabb szeretete, valamint az elárultatás fájdalma.
Az utolsó vacsora után Jézus apostolaival az Olajfák hegyére ment.
Imádság közben szenvedett és gyötrődött, kérte apostolait, hogy imádkozzanak vele, de azok elaludtak. „Egy órát sem tudtatok virrasztani velem?” – kérdezte tőlük.
Erre gondolunk, amikor a szentségi Jézust a főoltárról a mellékoltárra kísérjük, s amikor a mise után szentségimádást végzünk. „Legalább egy órát” szeretnénk virrasztani Vele.
Elkezdődik a nagycsütörtöki virrasztás az értünk vérrel verejtékező Jézussal.
A szertartás végén a csend jelzi a Jézus szenvedésével együttérző fájdalmat.
Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
