Peter Pellegrini meglepően könnyed győzelmet aratott ellenfelén a köztársasági elnökválasztás második fordulójában. Sikeréhez nyilvánvalóan elég nagy szerepet játszottak a felvidéki magyarok voksai is, de azért így első ránézésre túlzás talán azt állítani, hogy mi lettünk volna a mérleg nyelve.
Közösségünk egy bizonyos része, ami meglehetősen liberális beállítottságú, bizony nemcsak hogy Korčokra szavazott, de szokatlanul hangos agitálást is folytatott mellette, meglehetősen megosztva ezzel az így is széttöredezett felvidéki magyar társadalmat.
Aztán persze vannak jószerivel olyanok is, akik lábbal szavazva, otthon maradtak (ismét).
A választás tétje gyakorlatilag a globalista henger és a szuverenista ellenállás közti küzdelem győztese volt. Leegyszerűsítve nevezhetnénk akár konzervatív-liberális megmérettetésnek, de a fogalmak kezdenek olyannyira torzulni, hogy nem tükrözné teljesen hűen a valóságot.
Pellegrini győzelmével, lehet, hogy a Fico-féle vonal „túlnyerte” magát, de egyúttal megálljt parancsolt annak az abnormalitásnak legalább, ami nyugat felől egyre intenzívebben ömlik ránk az LMBTQ+ ábécével és az esztelen háborúpártisággal.
Vannak vélemények, amik szerint ez kelet és nyugat, sőt Brüsszel/Washington és Moszkva versenyfutása volt, és aki Pellegrinire szavazott, az nem is európéer stb. Ez viszont hatalmas tévedés, az, hogy bizonyos esztelenségekben nem értünk egyet a magukat „nyugatosoknak” beállítókkal, közel sem jelenti azt, hogy bárki közülünk ki akarna lépni az EU-ból, NATO-ból, vagy éppen a ruszkik felé szeretne fordulni.
Egy igazi demokrata ilyen badar feltételezést nem enged meg magának. A demokrácia lényege ugyanis épp a véleményszabadságban és a másik álláspontjának elfogadásában rejlik akkor is, ha bizonyos dolgokban eltérnek egymástól.
Sok felvidéki magyarnak a második forduló teljes mértékben irreleváns volt, hiszen két kisebb vagy nagyobb rossz közül nem túl komfortos választani.
Márpedig mindkét jelölt fejére, mindkét politikai oldalra szép kis lajstromot lehet ráolvasni.
Éppen ezért sok magyar tét nélkül szavazott egy teljesen más, ám annál fontosabb szempont szerint. Mégpedig, hogy Magyarországnak és miniszterelnökének szövetséges kapcsolatai éppenséggel Pellegrinivel vannak, így a geopolitikai játszótéren (a helyzet miatt nem használom a harctér kifejezést) a magyar miniszterelnök pozíciói bővülnek így egy plusz szövetségessel.
Ha megnézzük a dél-szlovákiai választási térképet, akkor szépen kirajzolódnak ezen szempontok irányvonalai, árnyalatai. Elég egyértelmű, hogy a magyarok és az itt élők döntő többsége egyetért a Pellegrini képviselte vonallal, vagy a járulékos tételeivel, még akkor is, ha lehet, hogy mindez csak illúzió.
Azt viszont azért erősen túlzónak érzem, hogy ennek a győzelemnek közösségünk soraiból egyesek olyannyira örüljenek, hogy közösségi sikerélményről beszéljenek.
Tény, hogy technikailag és stratégiailag az a jelölt győzött, aki a jelen politikai klímában adhat némi aprót közösségünknek. Tegyük hozzá, valójában nem ad, legfeljebb visszaad abból, amit korábban elvettek tőlünk.
Egyes információk alapján a Magyar Szövetség egyenesen azért ajánlotta fel a támogatását Pellegrininek, mert beígérték közösségünket egyik legaljasabb módon megbélyegző pecsétjének, a Beneši-dekrétumoknak az eltörlését (ideje lenne).
Ebből a szempontból a Magyar Szövetség a gödör aljáról akár még jól jöhet ki a katyvaszból (amibe egyébként önmaga lavírozta bele magát). Ha megnézzük, a választás óta a magyar pártról annyit beszél a szlovák média és persze az egyes politikusok, mint korábban rég nem. Ha pedig a benešes cselt is sikerül megjátszaniuk, akár még esély is kínálkozhat az EP-választáson a gól-, azaz a mandátumszerzésre.
Maradva a focis analógiánál: viszont továbbra is kétséges, hogy csatárjainknak nem remeg-e meg a lábuk majd a kapu előtt az elrúgás pillanatában? RIA! RIA!
(Csonka Ákos, Felvidék.ma)
