Gyönyörködtető vízfodrok – zeneimák

Két dolgot nagyon szeretek a nyárban. A tükörsima, égtükröző, kék-zöld színjátékban természetes nyugtató hatást keltő tófelszíneket. Emlékeim „Isten-tükrei” között éles fényben őrzöm a gyönyörű balatoni hajnalok, fertő-tavi naplementék tóáhítatát, a győri Kis-Duna mosoni ágának dermedt-aranyló víztükrét, az osztrák és kanadai magashegyi tavacskák, tengerszemek fenséges nyugalmát. Lélekre ható békességüket. Ég és föld, menny és emberszív közötti határőr-némaságát és mégis beszédes szépségét mindegyiknek. Istenünk lenyűgöző földi tükrei ezek. 

Hasonlatosképpen a zenét, a hangzásokat és futamokat, melódia fodrokat és a lélekrendítő zsoltárhömpölygések Mississippijét. Évtizedek alatt lelkembe ivódott, a lélekhúrok állandó rezonanciájában őrzöm, végtelen koncertként a dallamokat, zsoltárokat, hallelújákat, kantátákat és könnyed szonettek patakbugyogását, az égbe reppentő, minden földi gravitációtól pillanatokra szabaddá tévő fúgák, oratóriumok egész valónkat átszellemítő hangzás jelenlétét. Istenadta prezenciájukat. Azt a teológiai és belső hangverseny tereinkben megvalósuló csodát, amiről a 20. század református zsenije, Barth Károly Bázelben ezt írta: Amikor az angyalok Istennek hódolnak, Neki kedveskednek, akkor Bachot játszanak. Amikor viszont maguk között maradnak, önmaguk és egymás önfeledt örömére Mozartot kezdenek el muzsikálni.

Istenfürdető, gyönyörű és utánozhatatlan szakrális élményt summáz, a zene és az ima mély kapcsolatát hirdeti ez a megfogalmazás: „Isten azért teremtette a zenét, hogy az emberek tudjanak szavak nélkül is imádkozni”. Minden megrendítő zenei élményben, koncerttermekben, otthoni műsor-közvetítés hallgatása közben mindig ez valósul meg.

A zene szavak nélküli imádságának csodája

Leginkább akkor, amikor olyan komponisták zenéjét hallgatjuk, akik kifejezetten meg is fogalmazták zene és hit istengyökerű kapcsolatát. Ezért most néhány eszmefutamban, élményfodorban világszerte ismert zeneszerzők saját maguk által fogalmazott, a zenén innen, az emberi beszéd, szó eszközével megformált vallomásait fogom idézni. Mindegyikben az egyszerit, a kitapintható, újra élhető csodát. Minap a RAI1 olasz tv-adóban két ilyen csodaeseményt láttam-hallottam, gyönyörködtem végig. Az egyik adásban Pio atya tiszteletére, az afrikai gyermekmentő missziók javára rendezett adománygyűjtő alkalmon szólaltak meg halhatatlan olasz népi és műzenei dallamok. A másik adásban a taorminai ókori színház történelmi díszletei között megvalósult Tao-Buk, azaz taorminai könyvhét ünnepi koncertjének szimfonikus zenekara és nemzetközileg ismert énekesek, írók szereplése tette csontvárysan elragadtatottá a szemlélőket. Köztük engem is. Amikor újra és újra megjelent, szemünk-fülünk előtt öltött testet a csoda: Isten azért teremtette a zenét, hogy az emberek tudjanak szavak nélkül is imádkozni. Tízezres hallgatóságon éreztem meg ezt a különös csodát.

Most és még egy-két írásban egy kis nyári lélekfodrozó csodát szeretnék az Olvasóknak átadni. Kérem, keressenek hasonlókat saját lélek-vakációjuk, létezéstisztító nyaralásaik színhelyein. Közelükben elterülő tavak partján, folyami holtágak hallgatag víztükrei vagy nyári, szabadtéri koncertek keretében. Ehhez hozom el, s adom tovább ösztönzésképpen a zenetörténet óriásainak vallomásait…

A nagy komponisták hite, lelki élete

Vannak olyan szerzők az európai szellemtörténetben, akik szorgosan összegyűjtötték a hangjegyek és hangzások nagy mestereinek szavakba foglalt vallomásait. Például a 20. század különleges skót költője, Patrick Kavanaugh, aki The spiritual lives of great composers címen 1992-ben adta ki izgalmas és elgondolkodtató könyvét. Ebben Händel, Bach, Haydn, Mozart, van Beethoven, Schubert, Mendelssohn, Liszt, Wagner, Dvorzsak, Sztravinszkij gondolatai kerülnek elő a hit és a zene kapcsolatáról. Ha fellapozzuk a zeneszerzők idézeteit, bár keresztyénnek vallották magukat, de érzékeljük: esendők voltak, hibákkal és gyengeségekkel. Néhányan közülük Mendelssohnhoz, Bachhoz és Brucknerhez hasonlóan egész életükben erős keresztyén hittel éltek, alkottak. Mások, mint Händel, később találkoztak Krisztussal. Liszt mélyen küzdött szexuális vágyaival, bukdácsolásaival. Wagner elfogadta Krisztust néhány évvel a halála előtt, de küzdött az egész Biblia elfogadásával. Voltak köztük római katolikusok, protestánsok. Közös volt bennük, hogy felismerték: zenei inspirációjuk, ihletettségük Istentől jön, és a Bibliából származik. Valamennyien hittek az alapvető keresztyén tanokban.

Időtlen lélekfodrozódások, személyes csodák

George Friedrich Händel (1685 – 1759), a barokk kor egyik zenei zsenije ugyanabban az évben született, mint a barokk kor két másik mestere, Johann Sebastian Bach és Domenico Scarlatti. 1712-ben költözött Londonba, ahol Anna királynő magas fizetést, évi 200 fontot biztosított számára. A Messiás című oratóriuma a műfaj egyik leggrandiózusabb alkotása, élete főműve. Az oratóriumot 1742-ben mutatták be Dublinban egy árvaház javára. A mester életében kizárólag jótékonysági céllal adták elő. Első előadásán I. György angol király felállt a helyéről a Halleluja alatt, ami Angliában azóta is hagyománnyá vált. 74 éves korában hunyt el brit földön a német géniusz. 3000 ember vett részt a temetésén.

Feljegyezték, hogy Händel egyik szolgája rányitotta a mesterre szobája ajtaját. A megdöbbent zeneszerzőn az inas is megdöbbent. Könnyek folytak le az arcán. Ennyit mondott az elképedt embernek: “Úgy hiszem, láttam az egész mennyet, és magát a nagy Istent.” Akkor fejezte be egyik tétele megírását, ami Halleluja kórusként került bele és maradt fenn a zenetörténetben. „A Messiás táplálta az éhezőket, felruházta a mezíteleneket, gondozta az árvákat, jobban, mint bármelyik más zenei produkció a világon”.

Haydn, Bach, Mozart és Beethoven Händelt tartották minden idők legnagyobb zeneszerzőjének. Ezt mondták: „Ő mindannyiunk ura.” (Haydn) – Beethoven: „Händel a valaha élt legnagyobb zeneszerző. Amikor műveinek egyik kiadását kezébe vette, így szólt: »Itt van az igazság«.” – Bach: „Händel az egyetlen ember, akit látni szeretnék, mielőtt meghalok. Ő az egyetlen ember, akihez szeretnék hasonló lenni, ha nem Bach lennék.”

Mi volt Händel válasza minderre?

1759-ben, miközben utolsó előadása végén elragadtatott ovációt kapott, ennyit jegyzett meg: „Nem tőlem, hanem a mennyből jön minden.

Csaknem teljesen vak és beteg volt élete vége felé. Kifejezte azt a vágyát, hogy bárcsak nagypénteken halhatna meg “abban a reményben, hogy újra csatlakozhatom a Jóistenhez, az én édes Uramhoz és Megváltómhoz feltámadásának napján“. Micsoda csodálatos kegyelem: húsvét szombatján halt meg.

Händelt a Westminster-apátság temetőjében temették el egy másik keresztyén, a világhírű író, Charles Dickens mellé. Az „én édes Uramban”, a Megváltóban nem hiába reménykedő zeneszerző sírja fölött e szavak olvashatók: “Tudom, az én Megváltóm él.”

(Dr. Békefy Lajos)