FÜLÖP Mihály professzor (A komáromi Selye János Egyetem tudományos és nemzetközi kapcsolatok rektorhelyettese) A befejezetlen béke című könyvének A nagyhatalmak és a csehszlovákiai magyarok kényszer kitelepítése c. írását portálunknak közlés céljából elküldte. A bő tanulmányt alfejezeteit folyamatosan közöljük.
A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAROK ÉS A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK KITELEPÍTÉSÉNEK ÜGYE A POTSDAMI ÉRTEKEZLETEN
KÁRPÁTALJA CESSZIÓJA
A csehszlovák diplomácia 1943 decembere és 1946 nyara között változó módszerekkel, de következetesen keresztül akarta vinni a csehek és szlovákok nemzeti államának megteremtését, amit egyedül a kisebbségek teljes eltávolításával tartott kivihetőnek. A kezdeti időszakban (Beneš 1943 decemberi, Sztálinnal folytatott moszkvai tárgyalásai alkalmával, majd az 1945 januári moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon) a Szovjetunió, illetve a győztes nagyhatalmak támogatását igyekeztek megszerezni a kitelepítés elvének a fegyverszüneti egyezmény szövegébe foglalásához. Az amerikai (s részben angol) felfogás szerint azonban ilyen súlyos kérdésről csak a háború befejezése után, a béketárgyalásokon lehetett szó, ezért a csehszlovák kérést nem teljesítették(1).
A State Department 1945. január 16-án megfogalmazta, hogy az áttelepítésnél nemcsak Csehszlovákia igényeit, hanem Európa jövőbeli békéjének és biztonságának szempontjait is figyelembe kell venni, a szudétanémetek kitelepítése sem növelheti a náci Németországot megszálló szövetséges csapatok nehézségeit. Az áttelepítés csak nemzetközi megegyezés és felügyelet alapján, fokozatosan és rendezetten hajtható végre, egyoldalú akció nem fogadható el. (2) Ebbol következett, hogy a magyarok esetében az amerikai külügyminisztérium ragaszkodott ahhoz, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia csak a szövetséges nagyhatalmakkal egyetértésben járhat el és ellenezte a magyarok nagyarányú kitelepítését Csehszlovákiából. (3) Zdenek Fierlinger moszkvai csehszlovák követ, a késobbi miniszterelnök „kollaboráns” magyarok áttelepítésére vonatkozó követelése tehát nem ért célt. (4)
Beneš 1945. március 17-e és 30-a közötti moszkvai látogatása alkalmával a szovjet kormánnyal folytatott tárgyalásokon született meg az a csehszlovák dokumentum, amely pár nappal késobb kassai programként vált ismertté. Beneš (és külügyminisztere, Jan Masaryk) Csehszlovákia München elotti határaihoz kívánt visszatérni. Az amerikai nagykövetnek tartott beszámolója szerint, a „békerendezésen csak viszonylag kisebb területi változtatásokat kívántak elérni Németország és Magyarország rovására. Ruténia kérdését a háború után rendezik, s ez foleg a népakarat megnyilvánulásától függ.” Sztálin – a csehszlovák elnök szerint – beleegyezett „2-3 millió csehszlovákiai német Németországba, és hasonlóképp 400-600 ezer magyar Magyarországra való telepítésébe.” A szovjet-csehszlovák tárgyalásokon megállapodtak – mintahogy a moszkvai magyar fegyverszüneti egyezmény előirányozta – a magyar jóvátételről Csehszlovákiának.
Csehszlovákia arra törekedett, hogy a németek és a magyarok kitelepítésével, vagyis az etnikai vonal erőszakos megváltoztatásával politikai határait a jövoben ne lehessen megkérdőjelezni. Beneš ezért még arra is késznek mutatkozott, hogy Kárpátalja átengedésébe beleegyezzen. 1945. június 29-én a szovjet-csehszlovák egyezmény a cessiót a másik két nagyhatalom megkérdezése nélkül valósította meg. (Kárpátalja átengedésének magyar vonatkozásaira még visszatérünk). Sztálin Csehszlovákiát a Németországgal szembeni közös biztonsági érdekeire tekintettel kiépítendő szövetségi rendszer alappillérének tekintette. A szovjet kormányfő engedélyezte a londoni kormány Csehszlovákiába visszatérését. Sztálin azzal hitegette Benešt, hogy feladta a „cári pánszláv” politikát, és lemondott Európa keleti felének „bolsevizálásáról”.
A csehszlovák kormány 1945. április 2-án a Szovjetunió támogatásával a háta mögött kinyilatkoztatta, hogy Csehszlovákia a csehek és szlovákok nemzeti állama. A magyarokat és a németeket az államalkotásból kizáró program eloirányozta az 1938 után Csehszlovákiába települt, vagy a többségi nemzetek elleni bunökért elítélt polgárok azonnali kiutasítását. Beneš 1945. május 9-én még világosabban fogalmazott: „a csehek és a szlovákok végérvényesen eldöntik és már el is döntötték, hogy a németekkel és a magyarokkal a mostani körülmények között egy államban nem tudnak és fognak együttélni. E háború után már nem lesznek az elso világháború utáni régi rendszer értelmében való kisebbségi jogok. Minden bunös megbüntetése után a németek és magyarok nagy többségének el kell menni ebbol az államból.” Jan Masaryk 1945. május 21-i San Franciscói beszédében szukíteni próbálta ugyan a kiutasítandók körét a náci Németországgal együtt harcoló, vagy Csehszlovákia ellen „összeesküvo” magyarokra, de a csehszlovák elnök szavai nem hagytak kétséget afelol, hogy állama az egész magyarság kollektiv felelosségrevonásának alapján áll.
A. Schoenfeld, budapesti amerikai képviselő 1945. június 12-én – a szudéta németekre vonatkozó álláspontjuk kiterjesztésével – úgy tájékoztatta Gyöngyösi János külügyminisztert, hogy csak a nemzetközi igazságosság elvének megfelelő egyezményekkel, rendezetten, fokozatosan, az egyoldalú akciók kizárásával telepíthetők át a szomszéd országok magyar lakosai. Az amerikai kormány igazolhatatlannak tekintette egy etnikai kisebbség tagjainak kollektív felelősségrevonását. Gyöngyösi a szövetséges nagyhatalmak egyezségét kívánta a magyarok válogatás nélküli kiutasításának megakadályozására. A magyar külügyminiszter 1945. június 26-án Gascoigne brit politikai misszióvezetővel is közölte, hogy 20 ezer magyart tettek át a határon Szlovákiából (35 ezret Jugoszláviából) és arról gyozködte, hogy „a szövetséges államoknak a jövoben arra kellene törekedni, hogy egységes államokat létesítsenek és ne szakítsák szét egymástól az összetartozó nemzetiségeket. Áll ez elsosorban Csehszlovákiára, ahol ez a kérdés magyarországi viszonylatban legelonyösebben oldható meg, tekintettel arra, hogy az ott élo kisebbség geográfiailag is folytatását képezi a magyarságnak”.
A magyar elképzelés szintén az etnikai és politikai vonal összhangba hozatalára épült, de a kitelepítés visszautasításával határmódosítást így csak Csehszlovákia hátrányára lehetett elképzelni. A csehszlovák kormány viszont ezzel egyidőben hozta hivatalosan a szövetséges nagyhatalmak tudomására, hogy a München elotti határokhoz ragaszkodáson túl „megfelelő időben – teljes egyetértésben a szövetséges kormányokkal – határmódosítási követeléseket terjeszt be a Csehszlovák Köztársaság javára és az ellenséges államok rovására.” Az angolok és az amerikaiak háború alatti békeelőkészíto tevékenységükben – amikor a kérdések érdemi mérlegelésére még több lehetoség nyílott – a magyar-csehszlovák területi vitát Magyarország javára történo kisebb módosításokkal vélték feloldhatónak, ha lehetséges, akkor kétoldalú megegyezés formájában. A State Department 1944. július 18-i összefoglalójában például ez úgy szerepelt, hogy Csehszlovákia az 1938-1939-ben tole „erőszakkal elvett” területeket visszakapja, de a végleges rendezésnél megfontolandó a Csallóköz és a magyar Kisalföld Magyarországnak juttatása akár magyar-csehszlovák közvetlen tárgyalások, akár megfelelo nemzetközi eljárás útján. Az európai háború befejezését követoen azonban Csehszlovákia szovjet támogatással meg akart szabadulni kisebbségeitől, hogy a cseh és szlovák etnikai határ egybeessen a politikaival, sőt a München előtti területén túlmeno igényeket támasztott. Igy érthető, hogy a potsdami értekezlet elott az amerikai külügyminisztérium már csak ezt a lehetőséget vette figyelembe: Csehszlovákia visszakapja 1937-es határait és minden egyéb „kisebb módosítás, amit a csehszlovák kormány etnikai megfontolások alapján a Németországgal és Magyarországgal fennálló határainál javasolt az általános európai területi változtatási és határmódosítási kérdéseknél tárgyalandó.” A Foreign Office már többször említett 1945. június 7-i békeelőkészítő vitáján – mivel nem ismerték a Jugoszlávia és a Csehszlovákia pontos területi igényeit -, nem foglaltak e kérdésben véglegesen állást, viszont az a vélemény alakult ki, hogy „a háború előtti jugoszláv-magyar és csehszlovák-magyar határvonal a két szövetséges hatalom javára tért el és további területengedések részükre aligha lennének igazolhatók.” (kiemelés tőlem – F. M.). Az angolok és az amerikaiak tehát el akarták halasztani a csehszlovák területi igények megvitatását és nem kívánták azokat támogatni. Ugyanakkor viszont véglegesen lemondtak arról, hogy a magyar etnikai alapú felvetéseket akár csak megfontolás tárgyává is tegyék: a legyőzött állam követelését nem kívánták szövetségesükkel szemben támogatni.
1945. július 3-án a csehszlovák kormány jegyzékben követelte a szövetséges nagyhatalmaktól 2-2,5 millió német és „körülbelül 400.000 magyar” áttelepítésének jóváhagyását. A magyarok többségének átadását a „budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal” kívánták megtárgyalni, mert szerintük „345.000 szlovák él Magyarországon”, akik lakosságcsere útján Szlovákiába kívántak települni. A csehszlovákiai magyarok és a magyarországi németek kitelepítésének ügye szinte egyidőben került a potsdami értekezletre készülő nagyhatalmak elé. Minthogy e kérdések kezdettol fogva összekapcsolódtak, röviden kitérünk a magyarországi németek kitelepítésével kapcsolatos magyar állásfoglalásokra.
Szovjet-magyar viszonylatban a kérdés 1945 februárjában, a szatmári németek deportálása idején vetodött fel eloször. Gyöngyösi János külügyminiszter – Erdei Ferenc belügyminiszter véleményére hivatkozva – 1945. május 16-án Puskin szovjet követhez intézett levelében 300 ezerre, majd május 26-i jegyzékében 200-250.000-re tette a kitelepítendo németek számát, majd július 5-én a Szövetséges Ellenorzo Bizottsághoz intézett jegyzékében 200 ezerre. Míg a „Magyarország ügyét eláruló” németeket a május 26-i jegyzék szerint a Szovjetunió megszállása alatt álló területre kívánták áttelepíteni, a július 5-i szóbeli jegyzékben a „volksbundista, SS, nyilas és népellenes” vádlottak internálását elrendelo kormányrendelet alapján e „náci és fasiszta svábokat” a szövetséges hatalmak által Németországba óhajtották kitelepíttetni. Vorosilov marsall, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. július 17-i ülésén azt állította, hogy a németek kitelepítését mind az öt magyarországi párt támogatja és a maga részéről rendkívül fontosnak tartja, hogy a „gyenge magyar kormánynak” a Szövetséges Ellenorzo Bizottság ily módon „segítséget nyújtson” (!).
A potsdami értekezeten 1945. július 25-én Eden – aki Churchill miniszterelnökkel együtt még aznap elutazott a konferenciáról, hogy átadják a helyüket Attlee-nek illetve Bevinnek – hozta szóba Beneš csehszlovák elnök említett üzenetét: a német és a magyar lakosság kitelepítésének megvitatását kérte. Sztálin azt indítványozta, hallgassa meg e kérdésben a cseheket a potsdami konferencia. Churchill ezzel egyetértett („legalább viszontláthatom öreg barátomat Dr Benešt”), de végül is a külügyminiszterek elé utalták a kérdést. Sztálin a kitelepítéseket egyébként vonakodott megvitatni, ugyanis szerinte ezeket már amúgy is végrehajtották, kész tények elott álltak. A külügyminiszterek aznapi ülésén Cadogan brit külügyi államtitkár vetette fel, hogy a csehszlovákiaihoz és a lengyelországihoz hasonló, az arányokat tekintve szerényebb igényt jelentett be Magyarország is: „a magyarok Németországba kívánnak telepíteni bizonyos számú személyt.” A külügyminiszterek albizottságot bíztak meg a kérdés megvizsgálásával. Cavendish Cannon, G.Harrison, A. A. Sobolev és V. S. Semenov vitáinak csak az eredményét ismerjük: jelentésük alapján a szövetséges nagyhatalmak nem hagyták jóvá a csehszlovákiai magyarok, viszont elfogadták a magyarországi németek kitelepítésének tervét. Cavendish Cannon, a State Department szakértoje megpróbálta ugyan felhívni Truman elnök figyelmét arra, hogy a magyarországi németek kitelepítési igényének váratlan felvetését ne fogadja el, de fellépése eredménytelen maradt. A potsdami közlemény szerint: „A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot, vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie. ” (kiemelés tolem – F. M.)
A fentiek értelmezése hónapokig tartó vitát eredményezett a magyar és csehszlovák kormány valamint a magyar kormány és a Szövetséges Ellenorzo Bizottság tagjai között. Beneš ugyanis úgy igyekezett beállítani, hogy bár külön említést errol nem tettek, de a nagyhatalmak jóváhagyták a csehszlovákiai magyarok kitelepítését. A magyar kormány visszautasította ezt az értelmezést. A magyar kormány ugyanakkor eroteljesen hangsúlyozta, hogy a magyarországi németek kitelepítésérol hozott 1945. augusztus 13-i minisztertanácsi állásfoglalást a „szovjet kormány kívánságára” hozták, és „nem a népi származást”, hanem „a kifejezett hazaárulás kritériumát tekintette mérvadónak”, vagyis az amerikai kívánságot is tiszteletben tartva elvetették a kollektív bunösség elvét. A külügyminisztériumi összefoglaló kifejezésre jutatta: „ha Magyarország sponte sue a kollektív felelosségrevonás alapján járna el, ezzel olyan praecedenst teremtene, amely adott esetben könnyen a szomszéd államokban lakó magyar kisebbség ellen fordítható.” Ha azonban a potsdami tanácskozásra összeült hatalmak a németség kitelepítését nem a bunösségi kritérium, hanem kizárólag a népi származás elve alapján tartanák szükségesnek, akkor a magyar kormány kérhetné, hogy szövetséges fohatalmak ezt kifejezetten elrendeljék.”
A magyar kormány el kívánta tehát kerülni a precedens-teremtést és a felelősséget igyekezett megosztani a szövetséges nagyhatalmakkal. Az 1945-ös esztendo elejétol megnyilvánuló amerikai megkötésekből és a háború alatt nemegyszer kifejezésre jutatott kitelepítésekkel és lakosságcserékkel szembeni angol ellenérzésekből – akárcsak a potsdami közlemény vonatkozó részéből -, félreérthetetlenül kiviláglott, hogy a nyugati szövetségesek nem kötelezo határozatként írták elo a kitelepítést, hanem ellenkezőleg: a lengyel és a csehszlovák kormány által végrehajtott egyoldalú kiutasításokat, a német lakosság kiuzését próbálták „szervezett és humánus” áttelepítéssé alakítani és a megszálló hatóságokra nehezedő terheket csökkenteni, vagyis mérsékelni a zónáikba befogadandó németek számát.
Visszatérve a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének jóváhagyását elutasító potsdami közleményre: V. Clementis külügyi államtitkár 1945. augusztus 16-án jegyzékben fordult a nagyhatalmakhoz, amelyben abból a feltételezésbol indult ki, hogy szövetségesei egyetértenek a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok lakosságcseréjével és ehhez a magyarországi Szövetséges Ellenorzo Bizottság egyetértését kérte, ugyanúgy, ahogy a németországi Szövetséges Ellenorzo Tanács hasonló akciójukba már beleegyezett. Prága kész volt szakértobizottságot küldeni e célból Budapestre. A csehszlovák külügyi államtitkár Keller prágai francia ügyvivonek ígéretet tett, hogy a potsdami közleménynek megfeleloen egyetlen németet sem utasítanak ki a berlini Szövetséges Ellenorzo Tanács elozetes hozzájárulása nélkül, majd azt fejtegette, hogy a magyarok kiutasítása különbözik a németekétol. Clementis inkább lakosságcserének, mint áttelepítésnek tekintette ezt, mivel „a magyarországi szlovákok hazatelepülnének s ezzel egyidoben a csehszlovákiai magyarokat kiutasítanák” (Kiemelés tolem – F.M.) Másrészt a magyarok áttelepítését nem a három nagyhatalom jóakaratától függonek tekintette, hanem az szerinte kizárólag a magyarországi rendfenntartásért felelos orosz katonai hatóságok hozzájárulását igényelte. „A csehszlovák kormány ezért a közeljövoben Budapestre küldi szakértoit, mint ahogy Berlinbe missziójukat szintén elküldi.” A szállítási feltételeket a „szovjet bizottságokkal” egyeztetik, s ahogy a szovjet beleegyezést megkapják, a magyar kormánnyal közlik az áttelepítés helyét és idejét, valamint a kiutasítandók rendeltetési helyét. Clementis Budapestre kívánt utazni, hogy a magyarok áttelepítésének kérdését egy jószomszédi egyezmény keretében rendezze. A csehszlovák külügyi államtitkár ez alkalommal fel kívánta vetni a szlovák határ módosításának kérdését. A csehszlovák diplomáciai akciókból tehát egyértelmuen kitunik, hogy nagyon is jól megértették: a három szövetséges nagyhatalom egyetértését nem nyerte el magyar-kitelepítési tervük Potsdamban. Ennek ellenére a magyarországi Szövetséges Ellenorzo Bizottságon, illetve szovjet katonai hatóságokon keresztül próbálták elérni azt, hogy az általuk lakosságcserének nevezett, valójában a magyarok kényszerkitelepítésén és a szlovákok önkéntes áttelepedésén alapuló „megoldást” elérjék, illetve a magyar kormányra oktrojálják. Beneš köztársasági elnöki rendelettel 1945. augusztus 2-án a német és a magyar nemzetiségueket megfosztotta állampolgárságuktól, majd szeptember 17-én elrendelte munkakötelezettségüket.
Magyar-szovjet viszonylatban a területi változások és az országra nehezedő elviselhetetlen terhek jelentettek komoly feszültséget. Kárpátalja 1945. június 29-én bekövetkezett cessziója, valamint 13 további község átengedése csehszlovák részről a Szovjetuniónak azt jelentette, hogy Magyarország a „legnagyobb szárazföldi hatalom” szomszédja lett, s ezt a tényt – Puskin budapesti szovjet követ kérésére – a magyar külügyminisztérium nyilatkozatban üdvözölte. Sebestyén Pál miniszteri osztályfőnök július 3-án felvetette annak szükségességét, hogy a Szovjetunióval egyezmény lenne kötendo, amely „Kárpátoroszország magyar lakóinak a Magyarország javára való optálását lehetővé tenné.” A Békeelokészíto Osztály említett magyarlakta területek átcsatolására vonatkozó igényét Gyöngyösi – Kertész István szerint – emlékiratba foglalva adta át Puskinnak, indoklásként azt hozva fel, hogy e vékony területsáv átadását a Szovjetunió, mint Magyarországnak nyújtandó „baráti gesztust” fontolja meg. Puskin azt tanácsolta a magyar külügyminiszternek, hogy ne vesse fel a kérdést, különben Kárpátalján ugyanaz történhet a magyarokkal mint Csehszlovákiában, ahonnan ezerszámra utasítják ki őket. A szovjet követ fenyegető szavait hamarosan a Vörös Hadsereg akciója követte: a Tiszavidéken pár napra néhány községet megszálltak, s csak a magyar kormány tiltakozására vonatta vissza csapatait Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke.
A magyar közvélemény Kárpátalja csatlakozását a Szovjetunióhoz – éppúgy mint a balti államok bekebelezését 1940-ben – „imperialista terjeszkedési politika eredményének tekintette” s ez felkorbácsolta a „tagállamiság” kérdésével kapcsolatban a magyar társadalomban észlelhető „rettegési pszichózist”. A magyar külügyminisztérium idézett összefoglalója szerint egyébként „a politika jelenlegi vezetői … maguk is kívánták az ország (szovjet) katonai megszállásának megszüntetését”, noha a „szovjet orientációt hosszú időre szólónak” tartották. A tartós szovjet befolyás kialakulását segítette a potsdami értekezlet német jóvátételről szóló határozata is. Eszerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya „nem támaszt semmiféle igényt a Németország keleti megszállási övezetében lévo német vállalatok részvényeire, sem pedig a Bulgáriában, Finnországban, Magyarországon, Romániában és Kelet-Ausztriában lévo külföldi német” javakra. 1945. augusztus 27-én öt évre szóló szovjet-magyar gazdasági együttműködési szerződést kötöttek, amelynek alapján szovjet-magyar vegyesvállalatok alakultak. A magyar jóvátétel szállításai erőteljesen korlátozták az ország gazdasági szuverenitását, a megszállási és kártérítési költségek behatárolták Magyarország teljesítőképességét.
A jóvátétel Sztálin és Churchill 1944 októberi moszkvai tárgyalásai (az angoloknak ekkor sikerült 400-ról 300 millió $-ra mérsékelni az összeget), valamint a magyar fegyverszüneti tárgyalások óta (az amerikaiak megpóbálták háromoldalú ellenőrzés alá helyezni a jóvátételt és mérsékelni a szovjet igényeket) amúgy is a győztes nagyhatalmak nézeteltéréseinek egyik állandósuló forrásává vált.
A Szovjetuniónak dönto szava volt a magyar szuverenitás (szovjet csapatok vissszavonása, szövetséges ellenőrzés felszámolása, jóvátétel) és Magyarország politikai (magyar-román területi rendezés, pozsonyi hídfő) határvonala megvonásának béketárgyalásokon eldöntendő kérdéseiben. Az amerikaiakkal éppen ezeken a pontokon alakult ki – az egész békerendezésen áthúzódó – vita.
Az Egyesült Államok elismerte ugyan, hogy a Szovjetunió érdekei Magyarországon „közvetlenebbek, mint a mienk” és a vezetőszerepet átengedte a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalásokon, majd a Németország kapitulációjáig tartó időszakban a fegyverszüneti rendszer ellenorzésében, de nem tekintette ezt úgy, hogy a Szovjetuniónak privilegizált vagy uralkodó helyzete lenne az országban. Az amerikaiak az európai konfliktus befejezését követoen egyenrangú félként kívántak részt venni a szövetséges ellenorzésben, a béketárgyalásokon nem tekintették érvényesnek a szovjet vezetoszerepet. Magyarországgal kapcsolatban – szemben Romániával és Bulgáriával – a mielobbi békekötést szorgalmazták.
A második világháború alatti amerikai és angol diplomáciai iratok ismeretében nem teljesen a magyar politikusok naivságából vagy idealizmusából táplálkozott a magyar békeelokészítés „illúziója” – Kertész István utolsó könyvének címében is erre utalt – , vagyis az a várakozás, hogy a nagyhatalmak komolyan megfontolják az „igazságosságnak” megfeleloen a politikai határok és az etnikai vonal összhangbahozatalát függetlenül attól, hogy gyoztes vagy legyozött államról van szó. A háború befejezésével azonban elkerülhetetlen – s majdnem a párizsi értekezletig tartó – idoeltolódás jött létre a magyar békeelokészíto munkálatok és a nagyhatalmak béketervei, illetve konkrét állásfoglalásai között. Az Egyesült Államok 1945 nyarára lemondott a háború alatt született, Magyarország javára „etnikai méltányossági”alapon történo határmódosításokról. Ennek oka ismert: Magyarország gyoztes szomszédai, Csehszlovákia és Jugoszlávia, nemcsak a ” volt ellenséges” állam javára történo területátengedést utasították el, hanem Csehszlovákia a trianoni határokon túlmeno igénnyel lépett fel. Amerikai szempontból Magyarország javára történo módosítás lehetosége csak Romániával szemben merülhetett fel.
A magyar kormány a potsdami értekezlet után 1945. augusztus 14-én az irányelvek alapján a béketárgyalásokkal kapcsolatos szempontjait a három nagyhatalom elé terjesztette. A jegyzék a dunavölgyi népek gazdasági és kulturális együttműködését szorgalmazta. Területi vonatkozásban a „nemzetiségi elv minél teljesebb alkalmazását” óhajtotta, mert amíg az államhatárok jelentőségének elvesztése be nem következik „a nemzetközi megbékélés és együttműködés ügyét leginkább az szolgálná, ha az összefüggő területeken élo nemzetiségek ugyanabban az államban élhetnének.” Ugyanakkor számolt azzal, hogy minden valószínűség szerint a „határok bármikénti megvonása esetén is nemzeti kisebbségek továbbra is fognak maradni az egyes államokban, ezért mindenesetre gondoskodni kellene azok védelméről az Egyesült Nemzetek Szervezete útján.” A kormány végül e jegyzékben kifejezte azt az óhaját, hogy „az igazságra és erkölcsre alapított béke, amely számol a legitim érdekekkel s a népek alapvető jogaival, lehetővé teszi majd a lelkek megbékélését és újabb világkatasztrófák elkerülését.” A kormányban részt vevő pártok ezután több hónapig – 1946 áprilisáig – nem tudtak megegyezni a magyar békecélok meghatározásában, az igények megfogalmazásában. Ez összefüggött a nagyhatalmak között, az európai békerendezésről folyó viták fordulataival.
– Copyright © Fülöp Mihály –
(Folytatjuk)
—
Jegyzetek
1 lásd: Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950 (Budapest, Kossuth Könyvkiadó) 1988. 103-131. l.
Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945.
(Budapest, Kossuth Könyvkiaió, 1988) 460. l.
István Vida: American diplomacy and the Hungarian Minority in Czechoslovakia 1945-1947.
in: Finns and Hungarians between East and West (Tenho Takalo (ed.) 545 (Helsinki) 1989. 141-160.l.
Stephen D. Kertész: Between Russia and the West Hungary and the illusions of peacemaking 1945-1947
(University of Notre Dame press Notre Dame – London, 1984) 134-159. l.
2 State Department állásfoglalását idézi I. Vida id. mű 142. l.
3 F.R.U.S 1944 vol. III. 976. l. Grew 92. számú 1946. január 15-i távirata Harriman-nak Moszkába
4 F.R.U.S 1944 vol. III. 977. l. Harriman 142. sz. 1945. január 15-i távirata ,Washingtonnak
Mindkettôt idézi I. Vida id. mű 142.l.
5 F.R.U.S 1945 vol. IV. 427-428. l.
Harriman 1945. március 22-i 866. sz. távirata Washingtonnak
6 P.R.O F.O 371.56085 Anual Political Review in Walter Ulmann: Great Britain and the cession of Transcarpathian Ruthenia, 1945. East European Quarterly, summer 1983
7 F.R.U.S 1945 vol. IV. 431.l.
Harriman 1945.március 31-i 993. sz. távirata Washingtonnak
8 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. I/l.
9 uo. Pravda (Pozsony) 1945. május 12.
10 Ú.M.K.L KÜM Bé.o- 16/res./Bé. 1945. július 3.
Az 1945. június 12-i amerikai memorandum és az 1945. június 19-i magyar válaszjegyzék
11 F.R.U.S 1945 vol. IV. 931. l.
Schoenfeld 1945. június 12-i 143. sz. távirata
idézi: Vida id. mű. 143-144. l.
12 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. I/1. Gyöngyösi 1945. június 26-i feljegyzése Gascoigne követtel folytatott beszélgetésérôl
13 V. Clementis csehszlovák külügyi államtitkár 1945. május 31-i jegyzéke a prágai amerikai ügyvivônek F.R.U.S 1945. vol. IV. 513. l.
14 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája id. mű 344. l. valamint A magyar-brit titkos tárgyalások id. mű 246-297. l.
15 F.R.U.S 1945 vol. IV. 422-424. l.
Memorandum by the Committee on Post-war programs Policy toward liberated States: Czechoslovakia
Az amerikai állásfoglalás elôzményeirôl lásd: Romsics id. mű 41-53. l. valamint Stephan D. Kertész id. mű 105-106. l.
16 F.R.U.S 1945 vol. IV. 515. l.
1945. június 23-i memorandum a csehszlovákiai határváltozásokról
17 PRO FO 371.48192. A jugoszláv igényekre, illetve a State Department jugoszláv-magyar területi rendezési terveire lásd Romsics id. mű 47, 49, 54, 61. l.
Eszerint Jugoszlávia a Drávától északra fekvô 50 négyzetmérföldnyi területre formált igényt
lásd még S. D. Kertész id. mű 105, 112. l.
18 F.R.U.S The Conference of Berlin 1945 vol. I. 646-647. l. Clementis 7359/II/S/l945 számú 1945. július 3-i jegyzéke a prágai amerikai ügyvivônek idézi I. Vida id. mű 146. l.
19 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. I/1 összefoglaló: „A németek kitelepítése Magyarországról”
A kérdést részletesen Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950 (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988) tárgyalja. Lásd még Balogh Sándor id. mű 77-102. l.)
20 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. 41/res. Bé. 1945 és 30986/pol – 1945 valamint 100/M.K. -1945 sz. levél
21 lásd u.o. Gombó és Kertész István 1945. augusztus 16-án a magyar-csehszlovák viszony miatt aggályosnak találták a „Magyarország ügyét eláruló németek” megfogalmazást
22 PRO FO 371.48464
23 F.R.U.S The Conference of Berlin 1945 vol. II. 387, 398-400. l.
24 Teherán, Jalta, Potsdam id. mű 418.
Philip E. Mosely állítását Cavendish Cannon intervenciójáról közi Stephan D. Kerétsz: Between Russia and the West id. mű. 215, 189. l.
25 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. I/l. Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. szeptember 3-i beszélgetése Dalibor Krno csehszlovák követtel, aki közölte: „a német kitelepítéssel szembeni állásfoglalás magában foglalja a magyar kitelepítéshez való hozzájrulást is”
lásd még Stephen D. Kertész: Between Russia and the West. Hungary and the Illusions of peacemaking 1945-1947 (University of Notre Dame Press, Notre Dame, London, 1984) 145. l.
26 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. I/1. 42/res. Bé-1945
1945. augusztus 14: „A németek kitelepítése Magyarországból”
27 Teherán, Jalta, Potsdam id. mű 418. l.
28 F.R.U.S 1945 vol. II. Clementis 1945. augusztus 16-i jegyzéke Steinhardtnak 1269-1270. l. idézi I. Vida 147. l.
MAE.A.D. Série Y Internationale 1944-1949 Dejean 1945. augusztus 13-i körtávirata a potsdami közleményt- helyesen – a kitelepítések felfüggesztéseként értelmezi, amit a németországi SZET-tel elôzetesen egyeztetni kell
29 MAE. A.D. Série Y. Internationale vol 126.
Keller prágai francia ügyvivô 1945. augusztus 25-i 77.17. távirata
Idézi: Stephen D. Kertész id. mű. 136. l.
30 Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. id. mű 108-109. l.
31 Stephen D. Kertész: Between Russia and the West id. mű 107-108. l.
32 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. 40035/Bé – 1945. július 7.
33 Stephen D. Kertész id. mű 108. l.
34 Stephen D. Kertész: Between Russia and the West id. mű 108. l.
Az incidensrôl lásd még: Ú.M.K.L KÜM Bé.o. 522/Bé: „17 tarpa-vidéki község kérelme a miniszterelnök úrhoz” valamint MAE. A.D. Série Z. Europe 1944-1949 Hongrie vol. 26. „Les frontičres de Hongrie” (Magyarország határai)
A francia külügyminisztérium 1945. augusztus 20-i összefoglalója
A 11 tarpavidéki község megszállásáról és a magyar honvédelmi miniszter emlékiratáról N.A. 740.00119 Control (Hungary)/7-1845 Schoenfeld 1945 július 18-i 303. sz. budapesti távirata
35 Ú.M.K.L KÜM Bé.o. XXVI/I.
„A magyar-szovjet viszony alakulása 1944. október 15-tôl” c. összefoglalója 5, 11. l.
36 Teherán, Jalta, Potsdam id. mű 410. l.
37 Sipos Péter-Vida István: Az 1945. augusztus 27-én megkötött szovjet-magyar gazdasági egyezmény és a nyugati diplomácia in: Külpolitika 1985/4. sz. 102-123. l. valamint Balgoh Sándor id. mű 66-76. l.
Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlôdése Magyarországon 1945-1968 /Budapest, Kossuth Könyvkidadó és KJK, 1974/14. l.
Stephen D. Kertész. Diplomacy in a Whirlpool Hungary Between Nazi Germany and Soviet Russia (University of Notre Dame Press, Notre Dame, 1953.) 153-162.l.
38 Korom Mihály: Magyarország ideiglenes nemzeti kormánya és a fegyverszünet (1944-1945) (Akadémiai Kiadó, Budapest 1981) 480. l. A jóvátétel megoszlása: 200 millió $ a Szovjetuniónak, 100 millió $ Jugoszláviának és Csehszlovákiának
39 F.R.U.S 1944 vol. III.
G. Kennan 1944. október 20-i, november 2-i, Harriman 1944. december 30-i és 31-i táviratai
915-916, 922-923, 948-950, 951-953. l. idézi Balogh Sándor id. mű 12-14. l.
valamint Stephen D. Kertész: Diplomacy in a Whirlpool id. mű 153-162. l.
40 F.R.U.S 1945 The Conference at Malta and Jalta 245.l. idézi: Stephen D. Kertész: Between Russia and the West id. mű 106.l.
